Felmérések szerint ma Magyarországon minden 5. nő válik kapcsolati bántalmazás áldozatává, nem beszélve a gyerekekről – s bár kisebb arányban, de a férfiak is szenvedhetnek tőle. Szavaink érzelmileg bántalmazhatják párunkat, akár komolyabb bántalmazásformák melegágyaként szolgálva. Mit és hogyan mondhatunk, tehetünk párkapcsolatunkban?
| A cikk első része ITT olvasható. |
A bántalmazó rendszer – hajlamosít, fenntart vagy folytat valamit?
Közismert, hogy a családon belüli erőszak, az egymással való durva bánásmód verbális és viselkedéses mintái mintha felszívódnának a családtagok működési mechanizmusaiban, generációról generációra adódnak át. Emiatt az eredeti családban tapasztalt agresszió a jelenlegi kapcsolati bántalmazás legbiztosabb előrejelzője. A bántalmazó fél sokszor maga is megvert, elutasított, érzelmileg és fizikailag bántalmazott gyerek volt. A megalázott és szorongatott, erőszaktól való félelemben töltött gyermekkori pozícióra gyakori válasz az „agresszorral való azonosulás”, tehát az erőszak és alázás elől úgy tér ki, hogy mikor a fizikai ereje meglesz hozzá, ő válik a domináló, vádaskodó, agresszív féllé – bántalmazóvá. Gyakori, hogy a bántalmazottsága és temperamentuma miatt egyébként is túlfeszült és robbanékony lelki alkatú személy igen nehezen értelmezi a társas szituációkat, az eredeti környezetében tapasztaltak nyomán a hiányzó információkat ellenséges szándék feltételezésével tölti fel. Ezért képzeletében helyesen, vélt pozícióvesztését megelőzve, voltaképpen iszonyú tévúton túl gyorsan agresszióval reagál. Sajnos ezt a mintát a saját viselkedésének irreális racionalizálása is bebástyázhatja, például „engem is vert az apám, rendes ember is lettem”.
Érdekes viszont, hogy míg a gyermekkori bántalmazás a férfiakban a dominancia, az uralkodás és a mindenkin felüli hatalom vágyát növeli, a nőkben inkább az alárendelődést, a színtelen, szolgáló, a saját sérelmeiért is bocsánatot kérő viselkedést fokozhatja. Ez egy lehetséges magyarázata a következő ténynek: a szexuálisan bántalmazott nők gyakrabban kerülnek felnőttként is bántalmazó kapcsolatba. Szintén ismert, hogy egy bennünk lévő mintának nem a minősége, hanem az intenzitása határozza meg, hogy milyen valószínűséggel térünk vissza hozzá. Minél erősebb tehát valakiben egy trauma, például a fizikai vagy szexuális erőszak élettörténeti katasztrófája, annál nagyobb valószínűségű, hogy az, vagy egy ahhoz hasonló minta a személyes és kapcsolati tudattalan műtermékeként sajnos újratermelődik. Fontos kimondani, felmérések szerint a nők 9%-át éri életük során valamilyen formában szexuális erőszak, például nem kívánt érintés, erőszakos játék, vagy akár közösülésre kényszerítés. Nőként és férfiként is muszáj tudatosítani, a kapcsolatban való lét önmagában nem írja elő a szexualitást, az kizárólag a szeretet- vagy vágykapcsolat minőségének, és elsősorban a mindkét fél szándékának a függvénye.
 |
Ilyen a bántalmazás ciklusa
A kapcsolati bántalmazás a legtöbbször körkörös folyamatként zajlik le. Még visszafogottabb párok esetén is olykor az egyre erősebb konfliktus impulzív cselekvést idézhet elő, akár egy apróbb vagy súlyosabb incidenst. A párok nagy része – akiknél nem a teljesen határok nélküli, borderline kapcsolati struktúra, vagy patológiásan durva, feljogosítottságot érző nárcisztikus vagy szociopátiás személyiség tartja fenn folyamatosan az agressziót – ilyenkor megijed, és leáll a veszekedéssel. Ennek fonákja sajnos, hogy evvel az erőszak konfliktuszáró szerepet is kaphat. Ha pedig megvan az egyébként szinte oldhatatlannak tűnő feszültségnek ez a teljesen aberrált ugyanakkor gyorsan tanulható mintája, a kapcsolati agresszió visszatérővé, súlyosabbá, akár életveszélyessé válhat. A bántalmazás hosszú távú egyéni és kapcsolati következményei tehát teljesen katasztrofálisak.
A bántalmazás után viszont a bántalmazó gyakran megbánást színlel vagy valós bűntudatot él meg, esetleg a tette miatti elhagyási félelmet, a felelősséget pedig jó eséllyel a körülményekre esetleg a bántalmazott párjára hárítja. Magyarázkodik, például: „sosem ütöttelek volna meg, ha apám vagy te nem…”, vagy megígéri, hogy soha többet nem fordul elő, esdekel, sír, gyönyörű jövőt ígér, a bűntudat nyomán kicsikarja magából a szerelemről biztosító szavakat. A kodependens kapcsolatok intenzitásuk miatt tehát hemzseghetnek a fojtogató agresszív megnyilvánulásoktól. Illetve a bántalmazás láthatóan „mézesheteket” hozhat rövid távon. Ez sajnos megerősíti a párkapcsolati erőszakot, és a bántalmazott reményét abban, hogy párja újra jó ember lesz, ő pedig jó hangulatban tudja tartani párját. Egy darabig ez működhet is, de a feszültség a személyiségbeli és kapcsolati forrásokból eredően újra nőni kezd, és előbb-utóbb eljön egy újabb pont, mikor újra kirobban az erőszak, és minden kezdődik elölről. Egyre rövidebb lesz a szép időszak, a bántalmazás pedig egyre gyakoribb és súlyosabb.
Miért maradnak benne?
Beáll tehát egy bántalmazó rendszer, amiben valamilyen szinten mindkét fél részt vesz. Le kell szögezni viszont: a provokáció egy része, a társfüggőség, a védtelenség félelme lehet a bántalmazott partneré, de a fizikai és szexuális erőszak minden indok ellenére megengedhetetlen, az agresszióért egyedül a bántalmazó a felelős! A veszekedéses ciklusok mentén persze érdekes kérdés, hogyan vesz részt mindkét fél a bántalmazó rendszerben, de felesleges illúzió azt gondolni, hogy a bántalmazotton múlna az, amit egyedül a bántalmazó kontrollálhat.
- Egy bántalmazott 4-5-ször vagy akár többször visszamegy ahhoz, mire véglegesen el tudja hagyni, ha egyáltalán tudja. Ez érzékelteti, hogy milyen mértékben függ ő maga is a kapcsolattól, nem beszélve a számos más nehezítő tényezőtől, például a bántalmazó partner öngyilkossággal vagy további még súlyosabb erőszakkal való fenyegetéséről.
- Sok bántalmazott görcsösen keresi a biztonságot, fél egy másik élettől.
- Másba a megalázó pszichoterror már annyi bűntudatot pumpált, hogy azt érzi, ő a rossz, ő a felelős, sőt torzan már odáig mehet, hogy azt hiszi, megérdemelte.
- Mások iszonyúan félnek az elszakadástól, tehát nem is a bántalmazótól, hanem a kapcsolatban való léttől függnek, azt hihetik, más úgyse szeretné őket. Sokáig hihetnek a bántalmazó partner változásában, vagy bennük lehet a reménytelen hit, hogy megváltoztatják őket.
- Még többen a gyermekeiket védik saját testükkel, lelkükkel, vagy egyszerűen keserű anyagi kiszolgáltatottságban, emberi elszigeteltségben élnek. Különös módon a bántalmazás a legtöbbször nem a bántalmazóban, hanem a bántalmazottban okoz szégyent. A tények sokszor szótlanul maradhatnak, óriási szerepet adva az értő, érző környezetnek.
Hogyan ismerjük fel a bántalmazást?
A bántalmazók viselkedése feltűnhet a környezet számára is, vagy elszólásokban, rándulásokban, sok dühöt mozgató, hibásokat kereső szójárásban, vagy feszült, robbanásra kész testben, fenyegető metakommunikációs részletekben. Sokszor durvák, türelmetlenek a gyerekekkel, állatokkal egyaránt. Feltűnhetnek vélekedéseik, például a nők alacsonyabb rendűnek tartása, vagy, hogy a durvaságot, a verést helyénvalónak tartják. A bántalmazókat figyelve megjelenhet bennünk az érzés, hogy ez az ember nem bírja kontrollálni magát, robbanásra képes. Ha eredeti családjában volt bántalmazás, esetleg ő követett már el bármilyen komolyabb agresszív cselekedetet, például korábbi partnerét verte, mindig figyelmeztető jel. A külvilág felé való bájosság ne tévesszen meg senkit.
A bántalmazottak párterápiás vagy orvosi rendelőben látott helyzetben igen óvatosak lehetnek partnerük mellett. Érezhetően félhetnek tőle, kínosan ügyelnek a megfogalmazásokra, a családi kérdések felé gyakran zárnak vagy ködösítenek, másról kezdenek beszélni. Feltűnő lehet, hogy láthatóan arra rá nem szolgáló partner kedvére akarnak tenni szavakkal, gesztusokkal, erőltetett érintéssel. Vizsgálati helyzetekben tisztán utal a fizikai erőszakra, ha gyakori vagy célzott sérüléseket, szorítás nyomot, zúzódást láthatunk. Nem kell, hogy balesettel magyarázza az illető, ha látjuk, kínosan takarni akarja – szemüveggel, öltözetével, mellébeszélésével. Ha a kérdésre érezzük rajta a szorongást, zavartságot, szégyenkezést, szintén a gyanút megerősítő jel. A lelki oldalról visszajelzés lehet a zavartság, nyugtalanság, alacsony önbecsülés, mártír jellem, visszahúzódás, régi praxisban érezhető személyiségváltozás, és az öngyilkossági hajlam.
Rákérdezhetünk:
- Mennyit hiányzik munkájából?
- Hogy van?
- Mennyit találkozik barátaival?
- Mennyit mehet el otthonról?
- Használhatja-e szabadon telefonját?
Az érezhető lelki, fizikai vagy szexuális bántalmazásra nem rákérdezni műhiba: hallgatásunkkal lényegesen többet ártunk, mint egy ártatlan, de jól célzott kérdéssel. Különösen igaz ez például pszichiátriai szakrendelésen, ahol a kliensek 1/3-át bántalmazták szexuálisan életük során.
Terápiás lehetőségek
A kapcsolati bántalmazás az egyik legkeményebb problémát jelenti a párterápiák során. Sok terapeuta teljesen ellenjavalltnak is tartja a párterápiát a kapcsolati aszimmetria és a kiszolgáltatottság miatt.
Amíg aktív a bántalmazás, vagy ha abúzus történt, csak egyéni terápia jöhet szóba.
- Felnőttek agresszióját korrigáló terápiában a gyermek soha nem vehet részt.
- A közös munka során és a magánéletben is mindennemű agresszió tiltott.
- Ha páros helyzetben szeretnénk segíteni, iszonyú fontos az agresszív cselekvéssor láncának felfejtése, az előző generációkból hozott minták, a saját indulatok és a kritikus helyzetek felismerése, amelyben az agresszív fél egy ponton dönthet másképp! Ebben segíthet a konfliktuskirobbanás eljátszása, a helyzet visszanézése videóról, a szerepcsere hasznos eszközök.
- A szenvedőt muszáj támogatni, hogy mindent megtegyen saját biztonságáért – ennek igen gyakran nem elegendő záloga a párterápia.
Mit tegyen, akit bántalmaznak?
Akit partnere fizikailag vagy szexuálisan bántalmaz, annak a legjobb elmennie otthonról, és nem térni vissza, amíg párja bele nem kezd saját kezelésbe, hogy indulatait megtanulja megfékezni. A legtöbb esetben hiba nem felszámolni a kapcsolatot. Bántalmazott nők és gyermekeik számára rendelkezésre állnak átmeneti otthonok és védett házak. Kapcsolaton belüli elhúzódó érzelmi bántalmazás, nemi erőszak és fizikai agresszió esetén a családsegítő szolgálathoz, vagy a rendőrséghez kell fordulni.
Saját életünkért, családtagunk életéért, és kliensünkért egyaránt felelősséggel tartozunk – hogy ne váljunk a bántalmazó rendszer részeivé.
Semmelweis Egyetem, Magatartástudományi Intézet
Szalai Tamás Dömötör
pszichológus, családterapeuta,
egyetemi tanársegéd, SE
