Határtalan szerénység, határtalan elszántság, határtalan kitartás. Ez jellemzi a félnehézsúlyú Európa-bajnok, interkontinentális bajnok, világbajnok, cirkálósúlyú világbajnok bokszoló Erdei Zsoltot. Némi szomorúság mintha érződnék a hangjában. Talán túl magányos ebben a szélmalomharcnak tűnő küldetésben, sportimádatban, gyerekedukációban? Pedig példaértékű a tevékenysége mindenki számára.
– Szerintem te úgy szerepelsz az emberi szívekben, hogy téged mindenki szeret. Te is így érzed?
– Nem egészen. Általában szeretnek az emberek, szerintem a 90%-a igen, a többi 10%-ot nem tudom. Nyilván vannak, akiknek teljesen neutrális vagyok. Nem vagyok megjátszós típus, mindig magamat adom, és ugyanúgy mutatom a gyenge oldalamat is, nem csak az erőset, hiszen nekem is vannak gyenge pillanataim. Néha magamban tartom a gondolataimat. Nem akarok senkit megbántani, kerülöm a konfliktushelyzeteket, de ha már mondom, akkor nem tudok nem igazat mondani, őszinte vagyok.
– Mire tanított a sport?
– Nem azt mondom, hogy fegyelmezetlen voltam, de volt sok beírásom az ellenőrzőmben. Dunakeszin kezdtem az általános iskolát, ott éltünk, és onnan 5. osztályban kerültem fel Újpalotára. Ott az iskolában kikezdtek, hogy parasztgyerek vagyok. A gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni. És nap mint nap meg kellett védeni magamat. Nyilván, amikor egy egész osztály jött ellenem, akkor már elég nehéz volt, és volt egy-két adok-kapok. Nem nagyon tudtam egyébként az energiámmal mit kezdeni, mert az rengeteg volt, és ezért jött az ötlet, hogy menjek sportolni. Annak idején 1 forint 80 fillérbe került az Esti Hírlap, sose felejtem el, a nevelőapám mindig leszalajtott érte az újságoshoz. Az egyikben volt egy hirdetés, hogy a Központi Sportiskola felvételit hirdet, és levitt magával. Én birkózni akartam, de nem volt birkózás, úgyhogy az ökölvívóteremben kötöttem ki, és abban a pillanatban tulajdonképpen szerelembe is estem. És ez azóta is tart. Most már ugyan más oldalról közelítem meg az egészet, már nem nekem kell tanulnom, hanem nekem kellene tanítanom, de a tanítás sokkal nehezebb, mint maga a tanulás.
– Az sokkal nehezebb?
– Szerintem igen. Főleg úgy, hogy ez egy egyéni sportág, és mindenki valahol egyéniség is, akiket mindig másként kell megfogni, mert az egyik így reagál ugyanarra a szóra, a másik úgy. Nem is taníthatom mindenkinek ugyanazt a stílust, mert az alkati kérdések is meghatározzák, hogy kinek mit tanítok. Edzőként nyilván bele kell látnom a lelkivilágukba. Ez empátia nélkül nem működik. Ha sablonokat akarok mindenkire ráragasztani, az megint csak nem működik, mert nem lesz mindenkiből nagy bokszoló, de lehetnek jó bokszolók, lehetnek átlagosak, lehetnek, akik csak lejönnek és megtanulják ezt a fajta testkultúrát. Itt az edzőteremben mindenképpen adunk a gyerekeknek tiszteletet, fegyelmet. Megerősítjük őket kívül-belül, és szerintem azok, akik küzdősportoltak az életükben, sokkal nagyobb erővel rendelkeznek akkor, amikor az élet viharos tengerében meg kell állniuk a helyüket. Sokkal nagyobb tartásuk lesz. Fizikailag az ember megerősíti az izmait, egészségesebb lesz. Nyilván az étkezést is be kell állítani, arra is figyelni kell. Sajnos a versenysport elhasználja az embert, egy élsportoló 40 évesen már olyan, mint egy átlagember 80 évesen, ami az ízületeit illeti. Nekem is fáj mindenem, csak már megtanultam a fájdalommal együtt élni.
– És a lelked nem fáj?
– Néha az is fáj. Nem mindig találom a helyemet ebben a felgyorsult világban. Sokkal jobban szeretem a nyugalmat, a természetet, mert akkor közelebb vagyok önmagamhoz is.
– Ismertessük meg az olvasókat, hogy te most mit is csinálsz a mindennapokban?
– Egyrészt népszerűsítem a sportágat. Rengeteg helyre megyek, és több száz gyereknek tartok egyszerre testnevelést, ökölvívást, bokszedzést. Nagyon szokták szeretni, főleg, amikor a világbajnoki övek is előkerülnek a táskából. Nyilván ezt küldetésként csinálom, ezért nem kapok egy forintot sem. Az UTE Madárfészekben szakmai vezető vagyok, itt, a Kellner Ferenc Sportközpontban, amely alapítványként működik, én vagyok az alapítója. Maga a helyiség önkormányzati tulajdonban van, állami támogatást nem kapunk, a szövetségtől is csak keveset. Józsi bá’, aki az alapítvány kuratóriumi elnöke, ő irányítja a gazdasági ügyeket, és elérte pár év után, hogy most már önfenntartók tudunk lenni, kijövünk nullára.
– Itt kezdted a boksztanítást?
– Itt kezdtük, igen. Nem én vagyok egyedül, vannak edző kollégáim, akikkel igen harmonikus az együttműködés. Ez akadémia szinten működik, csak most már egyre kevesebben vannak azok a gyerekek – főleg így, támogatás hiányában –, akik jönnének vidékről. Itt van nekik szállás, étkezési lehetőség, beíratjuk őket iskolába, ahonnan, alkalmasint a versenyre való felkészülés miatt elengedik őket a délelőtti edzésekre. Itt, a Madárfészekben szakmai vezető vagyok. Ha nem lenne az Újpesti Torna Egylet (UTE), akkor a Madárfészek már nem is lenne, mert annyira ellehetetlenítettek minket az elmúlt években, hogy ha az UTE nem szegődik mellénk, nem karol fel, és nem csinálunk egy közös projektet, ahol szimbiózisban tudunk lenni egymás mellett, akkor már nem lennénk. A küldetésem az, hogy sportra tanítsam a gyerekeket, maga az ökölvívás, az a szívem csücske. Minél több gyereket próbálok becsábítani az edzőtermekbe. Olyan plusszal tudjuk őket felruházni, ami az életben tartást kölcsönöz nekik, amitől sokkal jobban meg tudják állni a helyüket. És a tisztelet, az alázat, a szorgalom, akikben ennek a szikrája sincs meg, azok lemorzsolódnak. Akikben viszont megvan, bennük felerősítjük. Tehát felvértezzük ezeket a gyerekeket az életre is.
– Mik az álmaid, amiket feltétlenül meg szeretnél csinálni?
– Egészségben, boldogságban felnevelni a gyerekeimet és látni az unokáimat. Semmilyen különleges álmaim nincsenek. Azt hiszem, hogy a sportban, amit tudtam, elértem. Szeretnék még folyamatosan adni a gyerekeknek abból, ami én vagyok. És hogy mi jön vissza, mi nem jön vissza, azt nem tudhatom. Nyilván jó lenne olyan versenyzőt kinevelni, aki kijut az olimpiára vagy a világbajnokságra, Európa-bajnokságra, s ott eredményt is elér. Egy olimpiai bajnok edzőjének lenni fantasztikus álom, nyilvánvalóan. Ez most pillanatnyilag majdnem megközelíthetetlen, de ki tudja? Azért van itt egy-két versenyző, aki az lehetne. Úgyhogy szeretnék sikeres edző lenni, de a sikeres edző nem feltétlenül csak az, akinek van egy világbajnoka, olimpiai vagy Európa-bajnoka, hanem, mondjuk, az is, aki rengeteg gyereket behoz az utcáról. Mi megmentjük a sodródó, csellengő gyerekeket, akik csavarognak, rossz társaságba kerülnek. És azokat, akik pl. egy drogos társaságba kerültek volna, bekerülnek egy más kultúrába, máshol szocializálódnak. Mindenkit persze nem tudunk megmenteni, de ha egyet-egyet be tudunk szipkázni, velük megszerettetni ezt a sportot, már egy másik célt adunk az életüknek. És ha csak egyetlenegy embernek segítünk, akkor már megérte. De én nem egy embernek segítettem már, és fogok is még. Nekem ez a legfontosabb, ez a küldetés. Ráadásul ez egy nagyon érzékeny sport, mert nincs még egy olyan sport, amelyik a hátrányos helyzetű gyerekeket ennyire be tudná vonzani. Vagy pl. a roma gyerekeket. Mert itt rengeteg roma srác van. Mi megteszünk értük mindent, és nem kell, hogy mindenkiből világbajnok legyen, mert szerintem nem is ez a cél. Nyilvánvalóan az eredményesség fontos. Valamit le kell tennünk az asztalra ahhoz, hogy – idézőjelben – kapjunk támogatást. De manapság sajnos csak az olimpiai bajnok az elismert sportoló.
– Pedig ha százával egészséges fiatalokat nevelsz, az többet ér.
– Én is így gondolom. Rendszeresen elmegyek iskolákba, olyan eldugott borsodi vagy Baranya megyei falvakban is jártam, hogy fogalmuk nem volt erről a gyerekeknek. Kicsit megnevettetem őket, megmutatom a világbajnoki övemet, és akkor azt látom rajtuk, hogy úristen, ilyet is lehet csinálni! Én is közülük jöttem. Én sem vagyok különb. Én is ilyen gézengúz kölyök voltam, aki egyszer csak belekóstolt ebbe, és megszerette. A szerelem az, ami engem motivált, tulajdonképpen a sportágam iránti szeretetem annyira tudott motiválni, hogy kihoztam magamból a maximumot. Engem nem lehetett kiküldeni a teremből.
– És az alázat, ami benned volt.
– Biztos, hogy volt alázat, és ez megvan a mai napig is, mert azt láthatjuk, hogy alázat nélkül nem megy. Akiben nincs alázat, az előbb-utóbb fejre bukik, és minél magasabban van, annál nagyobbat tud esni.
Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő-gyógyszerész
