Egy levelében József Attila azt írta szerelmének, Vágó Mártának, hogy: „nélkülöztelek”, és ezt olyan fájdalmas vádként írta, hogy belegondoltam, mennyi mindent nélkülözünk életünk során.
Nélkülözünk embereket, luxusnak számító ruhákat, télen az epret, mert drága, szeretetet, szerelmet és sokfajta érzést, amit szeretnénk, és persze nélkülözzük amit vagy akit nem is szeretnénk magunk mellett, de azt saját elhatározásunkból tesszük. Vajon azok vagyunk-e, akik lenni szeretnénk, vagy csak megközelítjük az önmagunkról elképzelt és a vágyott képet? Ugyanis néha önmagunkat is nélkülözzük, mert vannak helyzetek az életben, amikor másokat helyezünk előtérbe, mikor a másik a fontosabb. Ki tudja? Talán a lelkünk, mert ott van a válasz minden kérdésünkre, csak nem mindig halljuk meg, mert túl nagy a zaj a világban, és talán néha belül is. Egy szülő a gyermekeit, unokáit biztosan előbbre helyezi önmagánál, a szerelmes ember is előbbre helyezi szerelmét, legalábbis a „rózsaszín ködös” időkben.
Volt olyan ember az életemben, aki nélkülözött engem, pedig azt állította, hogy szeret. A nélkülözése eleinte pokolian fájó volt, majd idővel egyre jobban tudtam élni az életemet nélküle is. Néha-néha fellángolt bennem a vágy, hogy milyen jó lenne, ha az a bizonyos ember nem tudna nélkülem élni, egy napot sem tudna elvesztegetni nélkülem. Aztán megértettem, hogy aki képes nélkülözni, az valójában nem szeret és sosem szeretett.
Ez a fájdalmas felismerés aztán elvezetett a mai önmagamhoz: megértettem, hogy a boldogságom a saját kezemben van, és ne a másik érzéseitől várjam. Megértettem, hogy akinek nem hiányzom, az után nekem sem kellene sóvárognom és várakoznom, hiszen remekül megvan nélkülem is. A sok szép és mézédes szó elszáll, a tett beleég az ember szívébe, és az együtt átélt és megélt minőségi idő számít igazán. Együtt, amikor jobban örülünk a másik örömének, és ezáltal leszünk mi is boldogabbak.
Mondják, nem viszünk magunkkal semmit a halálunkkor, legalábbis a házunkat, autónkat, pénzünket nem, de az emlékeinket, a közös boldogságokat elvisszük, mégpedig a lelkünkben.
Mert a lélek örök, a lélek utazik világokon, univerzumokon át, és emlékezik. Azt írta Máté apostol: „ahol a kincsed van, ott a szíved is” – milyen szelíden tiszta ez a megállapítás. Hiszen a szerelmes ember gondolatai a szeretett másikon kalandoznak mindig, a fösvény ember gondolatai a pénze körül pörög. Kinek-kinek mi jelenti a kincset.
Apropó, kincs! Ismerek olyan házaspárt, akik olykor így szólítják egymást: „kincsem” – milyen szép szerelmi vallomás ez. Nekünk, magyaroknak azért is jól csengő ez a név, hiszen a híres, díjnyertes versenyló neve is ez. Kincsemet a „magyar csoda”, a „legyőzhetetlen csodakanca” névvel is emlegették a világon, és megérdemelte, hiszen ötvennégy versenyen indult és ötvennégyet nyert, szóval abszolút győztes volt. Nemcsak a lóversenypályát, hanem még egy aszteroidát is elneveztek róla. Már nélkülöznünk kell, hiszen 1887 márciusában véget ért földi pályafutása, de utódai, tiszta vérvonala a mai napig él, bár leginkább életének története a valódi kincsünk.
Azonban a „kincseink” is változnak, hiszen idővel más és más értékek lesznek fontosak.
Horatius írta valahol, hogy „békességet kér az egektől az, akit nyílt vízen lep meg a zivatar…”. Milyen különös, hogy „csak” a békesség is lehet bizonyos pillanatokban a legnagyobb kincsünk! Sőt, ahogy múlnak felettem az évek, egyre inkább fényűzésnek élem meg a békességeimet, csöndjeimet. Nyilván ehhez meg kell élni egy bizonyos kort, hiszen a fiatal lélek még tombolni akar, tapasztalni, érezni és megtanulni a világot. Így van ez rendjén, az évek múlásával kincseink is átalakulnak, vagy mi változunk? Talán a kettő együtt létezik, és ettől is szép ez a világ, hogy időről időre mást látunk fontosnak. Hiszen az élet csupa változás, azt is mondhatnánk, hogy „változom, tehát vagyok”, mert belegondolni is szörnyű lenne, ha nem történnének meg ezek a bizonyos változások bennünk.
Ez a létezésünk lényege, átalakulni, megtanulni, megérteni a felénk küldött üzeneteket, az életünkbe érkező feladatokat, leckéket, embereket.
Hiszen általuk fejlődünk és tanulunk, megtanuljuk szeretni önmagunkat, az életet, a körülöttünk és bennünk zajló világot. Utunk során elveszítünk kincseket és szerzünk is újakat, vannak olyanok, akik örökké maradnak, mint a szüleink, gyerekeink, testvérünk, hiszen az életben van, ami örök, és ezek a kötelékek azok. És van olyan, amit elvágunk, elhagyunk, mert már nem kell, hogy az életünk részei legyenek. Ekkor történik az, hogy tudunk nélkülözni valakit vagy valamit, amikor már nem olyan fontos a másik, hogy nélküle ne tudnánk létezni.
Szóval a nélkülözés is tanítómesterünk, megtanít megérteni, kinek vagyunk kincsek és kinek nem, ki az, aki nekünk jelenti mindezeket. Megtanít elengedni a nélkülözés, hiszen kénytelenek vagyunk beletörődni a másik elvesztésébe vagy nélküle való életünkbe. Aki tud minket nélkülözni, azt ajándékozzuk meg a hiányunkkal. Talán mindig utólag értjük meg az életünk lényegét, s közben előre éljük azt? Mindenesetre megtanultam, hogy aki tud nélkülözni, annak nem vagyok fontos, és már nem sóvárgom olyan ember szeretete iránt, aki engem nélkülözni tud. Beigazolódik a régi mondás, miszerint ne fussunk olyan szekér után, ami nem vesz fel.
Nem könnyű ezt megérteni, néha bizony futunk a szekerek után, és évek múlva jövünk rá, milyen jó, hogy nem vett fel akkor…
Vészabó Noémi
Leonardo da Vinci-díjas festőművész, író
Az írás a Patika Magazinban jelent meg. Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!
