Csak úgy általában
Le kell szögezzem, nem vagyok sem a női lélek, sem a női gondolkodásmód, érzelemvilág szakértője. Szeretem, s tisztelem őket. Így férfiként talán nehezebb dolgom van a nőkről írni, de mégis megkísérlem.
Szép téma ám.
Jó téma ám.
Nem könnyű ám.
Ismerjük Karinthy véleményét: „Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar – a férfi nőt, a nő férfit.” Szenzációs, egymásnak ellentmondó, mégis egymást kiegészítő megállapítás a férfi, s a női gondolkodásmódról. Talán azért tudok a nők számára is – esetleg leginkább nekik – átélhetően, mert nekem is női lelkem van.
Erről a megállapításról persze nem tudom, hogy mennyire helytálló. Sőt azt sem tudom, létezik-e női, s férfi lélek.
Szerintem nem.
Úgy gondolom, hogy amikor erről beszélünk, akkor inkább az érzékenységről, a művésziességről vagy a tettrekészségről, bátorságról, ill. ezen kifejezések szinonimáiról alkotunk elképzeléseket. A lelket nem tudom, s nem is akarom úgy elképzelni, mintha nemekkel rendelkezne. De jól hangzik – s értjük is a kifejezést –, miszerint szép, s érzékeny a női lélek.
A férfiak egységként tekintenek a nőkre, s adják ezt tudtukra ihletettebb pillanataikban. „Olyan szép vagy, szerelmem.” Kommunikációjukban ritkán szedik alkatrészekre a nőt – önmagukban persze azért elismerik, hogy vannak oly testrészek, melyek jobban vonzzák a tekintetet, de ezt a felfedezésüket (érthető okokból) csak elvétve osztják meg a nőkkel (férfitársaikkal annál inkább).
Nos, nézzünk pár olyan tulajdonságot, melyet előszeretettel adományozunk a nőknek: kedvesség, bájosság, szerethetőség, érzelmesség, empátia, csáberő, jószívűség, melegség, kecsesség…
Csupa kellemes, szép jellemző. Jó olvasni és jó rágondolni. valahogy oly tulajdonságok ezek, amikről, ha beszélünk, akkor sokkalta inkább egy nő képe jelenik meg előttünk, mint egy férfié, miközben ezen tulajdonságok éppúgy megtalálhatóak az „erősebb” nemnek elnevezett csoportban is.
Hiszek a dualitásban. Tetszik az a gondolat, hogy az egy, az csak egy fél, és a kettő, az egy egész. Egység. A kettő tesz ki egyet, tehát valamiféleképpen kiegészítik egymást. Ez nyilván a tulajdonságokra is igaz.
A nőkről alkotott idealista elképzeléseinkben csupa szép, s nemes, míg a férfiakéban inkább praktikus, célratörő, harcias jellemzők állnak.
Ezt a gondolatot persze a valóság számtalan esetben felülírja.
Vannak oly alapvető tulajdonságok, melyek a nőkre – általánosságban – jobban jellemzőek, mint a férfiakra. Ez nyilván így van rendjén, fogalmazhatnék egyszerűen úgy is: oka van. Számomra – mint férfinak – lehet nagyon is szimpatikus egy erős, határozott, céltudatos nő, ám tudom, s érzem, hogy nem ezek a tulajdonságok vonzanak. valami más, valami megfoghatatlan belső kisugárzás, valami csoda, ami miatt, mikor ránézek a páromra, az az egyszerű megállapítás fogalmazódik meg bennem: A NŐ.
Szeretem a nőknek azt a melegségét, melyet árasztanak, és amely olvasztja az én ridegségemet is.
Szeretem a nőknek azt a vidámságát, mely körbelengi őket, mint egy könnyű, bő selyemköntös, és amely képes arra, hogy szívemből jövő mosolygássá alakítsa át férfiasan macsós búskomorságomat.
Szeretem a nőknek azt a szerepét, amit, ha betöltenek, akkor otthon, a gyerek-asszony-férfi egységből család, a mindennapi feladatokból pedig áldás, s bőséget termő tevékenység varázsolódik.
Szeretek – mint férfi – úgy hazajönni, hogy a tér, ahová érkezem, telítődve van azokkal a megfoghatatlanul vonzó, s melegséget árasztó energiákkal, amik egy igazi társból, egy igazi nőből áradnak felém.
Mindezekből az következik – pontosabban arra ébredtem rá a reám nagyon is jellemző hímsoviniszta elfogultságomban –,
hogy a nők nekünk, férfiaknak lettek kitalálva, teremtve.
Ha nem lennének, hiányoznának, és mi, férfiak – persze feltételezve, hogy valamiféleképpen megoldottuk volna fajunk szaporodását – már rég kiirtottuk volna egymást, no meg persze felrobbantottuk volna a bolygónkat…
Mint ahogy természetesen a nőket persze nem is igazán értem, s már rég le is mondtam abbéli törekvésemről, hogy megértsem őket. Minek? Sőt, félek, ha teljes mértékben érteném, tán elszállna a varázslat mámora, melyre nekünk, férfiaknak bizony szükségünk van.
Szeretek barátokkal, kollégákkal sörözni, beszélgetni. „Minek oda nő?” – kérdezhetnénk, s mégis abban a pillanatban, ahogy megjelenik, minden megváltozik. Elkezd élni a világ. Mindannyian elkezdünk „viselkedni”, s a legjobb formánkat mutatni. Szükségünk van a nőkre mint barátra, szerelemre, hátországra, a család szentségének őrzőjére, küzdelmeink, sikereink, kudarcaink átérző, s támogató társára. Szükségünk van a nőkre, hogy legyen kiért, s miért jobbá lennünk, hogy legyen értelme a mindennapok munkájának, hogy legyen kinek megmutatni eredményeinket, hogy lehessen célunk, irányultságunk, hogy legyen egy olyan lény az életünkben, akire rábízhatjuk a szeretetünket, mert vágyik rá, hogy megsokszorozva adhassa vissza.
Ha nem lennének, ki kéne találni őket, de félek, a férfiagy fantáziája és érzelmeinek tárháza szegényes lenne létrehozni azt a csodát, amit egy igazi NŐ testesít meg. Szükségünk van rájuk, mint a másik felünkre, hogy ketten alkothassunk egy egészt.
Mészáros László Károly
kortárs költő
A cikk a Patika Magazinban jelent meg.
Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!
2025. március