Hogy pontosan mi is a boldogság, azt a legtöbben eleve nem tudnánk definiálni, valószínűleg nem is lehet. Egyrészt, mert túl nagy a fogalom terjedelme, másrészt meg igencsak szubjektívnek tűnik, kinek mit jelent.
A boldogság fogalom jelentős részben társas konstrukció is, azaz a környezetünk, a körülöttünk lévő (vagy épp a médiában) megjelenő emberek mintái alapján formáljuk a témával kapcsolatos saját elképzeléseinket. Így – ha főleg közvetett módon is, de – közösen alakítjuk ki a sokszor aztán formálisan ki sem mondott boldogságkritériumokat.
Közkeletű meghatározása szerint a boldogság olyan pozitív mentális állapot, melyre az általános megelégedettség tartós állapota jellemző.
A boldogság nem pillanatnyi/átmeneti, mint az öröm, hanem egy többé-kevésbé stabil állapot, mely kevésbé intenzív, de hosszan tartó.
Hogy pontosan mi is lehet a személyes boldogságunk forrása, azt a legtöbben nem vagy csak igen nehezen tudnánk megmondani, leginkább azért, mert ez az állapot nem egytényezős, mert életünk több területével kapcsolatban kell elégedettséget éreznünk. Hogy aztán ezek a faktorok néha nehezen átlátható módon egymásra hatva, egymásba kapcsolódva adjanak ki eredőként egy olyan státuszt, melyet aztán boldogságnak nevezhetünk. Csak a magunk számára, de ez épp elég, hisz az érzet mindig szubjektív. De mik is lehetnek ezek a bizonyos faktorok?
Ezek okozzák a boldogságot?
Martin Seligman amerikai pszichológus a modelljében (PERMA-modell) 5 tényezőt különített el, melyek szerinte együttesen, persze egyénenként eltérő arányban járulhatnak hozzá a szubjektív boldogságérzethez. Ez az 5 pedig a következőket jelenti:
– Élvezet (pleasure): jóformán bármi, ami pillanatnyilag örömet okoz, egy finom étel, egy jó film, egy jó fürdő vagy akár egy pihentető alvás.
- Elmélyülés (engagement): ez az, amit Csíkszentmihályi Mihály nyomán flow-élménynek is szokás hívni, azaz elmerülés valamely élvezetes, de teljes összpontosítást igénylő, ugyanakkor feltétlenül kielégülést nyújtó tevékenységben.
– Társas kapcsolatok (relationship): hisz társas lények vagyunk, legtöbbünk számára a magány maga a boldogtalanság előszobája.
– Értelem (meaning): főleg az életé, ami így persze fellengzősen hangzik, de apróbb mozzanatokban is látnunk kell értelmet ahhoz, hogy elégedettek legyünk az adott helyzettel.
– Eredmények (accomplishments): kell, hogy legyen ténykedéseinknek valami kézzelfogható eredménye, valami, amit sikerként értékelhetünk, hisz részben ez adhat értelmet működésünknek. (Részben meg a flow.)
A személyes értékeléseink, azaz, hogy a fentiekből mi mennyire fontos, az ugyanakkor jelentős részben tanult. Neveltetésünk, szocializációnk során sajátítjuk el azokat az értékeket, melyek alapján „érezzük”, amikor jó nekünk. És ebbe a szocializációba beletartozik környezetünk azon része is, mely nem a közvetlen család, hanem barátok, távolabbi ismerősök, iskolatársak, kollégák, és jó ideje már a médiában megjelenő szereplők is, legyenek azok valódi vagy kitalált személyek. Valójában minden egyes kategória szereplői egy-egy vonatkozási csoportot reprezentálnak.
Mi az, amire vágyunk?
A szociálpszichológiában vonatkozási vagy referenciacsoportoknak nevezik azokat a csoportokat, melyek értékeivel, életstílusával, magatartásaival valaki úgy azonosul, hogy nem feltétlen tagja azoknak. Vagyis a tagsági és a vonatkozási csoportok gyakran elválnak egymástól, más csoportokban vagyunk, mint amelyekbe vágyunk, és amelyekhez igyekszünk hasonulni, ha csak a külsőségek szintjén is.
Ha például valaki egy zsákfaluban lakik, de a médián keresztül a nyüzsgő nagyvárosi élet lesz számára a referencia, akkor megpróbál úgy öltözködni, úgy beszélni, mint a követendőnek gondolt mintái, miközben persze az életstílus (pl. a fogyasztás) teljesen másképp működhet csak, a saját élete keretei között. De valamiképpen könnyen gondolhatja azt, hogy valójában nincs a helyén, és hogy a személyes boldogságához pont a nagyvárosi élet keretei kellenének. (Miközben valaki a nagyvárosban épp valami idealizált vidéki életről ábrándozik, amiért szívesen hátrahagyná azt a zajos, zsúfolt, stresszes világot, ami neki adatott.)
Látható tehát, hogy a vonatkozási csoportok szólhatnak igazodási kényszerről, elvágyódásról, keresésről, de mindenképp motivációt jelenthetnek az egyén számára, egy hajtóerőt, hogy merre is kellene menni, merre is kellene keresni az élettel való nagyobb elégedettséget.
És ebben az értelemben lesznek a vonatkozási csoportok egyfajta szignálok, útjelzők, melyek által tudjuk, de legalábbis tudni véljük, mikor, milyen helyzetekben jó nekünk, vagy legalábbis jobb, mint aktuálisan.
Mert sokszor nem feltétlen jól akarjuk érezni magunkat, csak jobban, nem teljesen elégedettek akarunk lenni az életünkkel (hisz akkor hova tűnnének a célok, az egész értelme), csak elégedettebbek, mondhatni, nem feltétlen boldogok akarunk lenni (a boldogság valami távoli idólum, azaz ködkép), hanem boldogabbak. Mindig valamivel boldogabbak. És itt jön be egy újabb érdekes fogalom: a szubjektív életminőség.
Túl az anyagiakon…
A helyzet ugyanis az, hogy a XX. század második felétől egyre több (jellemzően nyugati) társadalomban fogalmazódik meg a jóléti társadalom koncepciója, melynek lényege, hogy az alapvető anyagi javak biztosítása mellett minél inkább csökkentsék a tudatlanság, a betegségek, a szegénység arányát. És a kiépülő jóléti társadalmakban (mondjuk a skandináv országokban), mivel az anyagi szükségletek kielégítéséért nem kell folytonosan küzdeni (van hol lakni, van mit enni), egyre fontosabbak lesznek az úgynevezett posztmateriális értékek, amik túl vannak a szimpla anyagi szükségleteken. Ilyenekre lehet gondolni, mint a kiterjedt baráti kapcsolatok, kifinomult kultúrafogyasztás, jótékonyság, önmegvalósítás. Egyfajta élményközpontú szemlélet ez.
Nem egyszerűen jól akarunk élni, hanem szépen is.
Mint a Maslow-féle értékpiramisnál: alul vannak a legalapvetőbb anyagi szükségletek, aztán a biztonság, majd a szociális kapcsolatok, és a piramis felső részén a kreativitás, a fejlődés, az egyén kiteljesedése, ezeket célozzuk meg a boldogabbá válás reményében.
Mert, igen, mondhatjuk, hogy itt jön képbe a boldogság, hiszen ha már nem kell többé a nyomortól, a hajléktalanságtól vagy az éhezéstől félni, ha az anyagi keretek eleve adottak, akkor az emberek szeretnének végre kicsit boldogok lenni, a túlélés helyett az élet minőségére összpontosítva.
És ez a hozzáállás hamar dominánssá válik a modern társadalomban, ráadásul nem csak azokban a társadalmi rétegekben, melyeknél már valóban nem gond az élet alapvető kereteinek biztosítása. Mivel a szegényebbeknek is a középrétegek a vonatkozási csoportjai, sokszor átveszik azokat a viselkedésmintákat, attitűdöket, melyek a „jobb létben” élőkre jellemzők, és azokban keresik a maguk megelégedettségét is. És ha legalább részlegesen megtalálják, akkor azt sikerként élik meg, az anyagi helyzetükkel összehasonlításban pedig különösen.
A szubjektív életminőség ugyanis annak személyes értékelése, hogy milyen is az egyén élete. És mivel ma már a minőség alapvetően a fentebb emlegetett posztmateriális értékektől függ, azok hozzáférhetőbbek számunkra, mint az anyagi javak.
Egyszerűen fogalmazva: barátokat vagy élményeket szerezni könnyebb, mint tízmilliókat. És egyre inkább ebben mérjük a jóllétet.
Így a posztmateriális értékek által könnyebb hozzáférni egyfajta relatív boldogsághoz, az anyagi helyzethez képest mért magasabb elégedettséghez.
Összegezve
A kortárs társadalmakban, ahol széles rétegek számára adottak lehetnek az élet anyagi keretei és a posztmateriális értékek, a „jó és szép élet projekt” kerülhet a központba, a boldogság, az élettel való elégedettség is mást jelenthet. Ez lesz aztán a referencia a hátrányosabb helyzetű csoportok számára is, és mivel megvalósításukhoz nem kell túl sok anyagi elem, elérhetőbbé is válnak. Így aztán sokszor egy materiálisan nehezebb élethelyzetet is könnyebb relatív boldogságként megélni (pl. „Nincs sok pénzem, de vannak barátaim”), ahol nem csak másokhoz, de magához az anyagi lehetőségeihez képest is boldogabbnak érezheti magát az egyén.
Bácsván László
szociológus
HIVATKOZÁSOK
1. Szabó L.: A boldogság relatív – Fogyatékosság és szubjektív életminőség. Szociológiai Szemle, 2003/3.
2. Csepeli Gy.: Szociálpszichológia. Osiris, Bp., 1996
3. Martin, E. P. Sligman: Autentikus életöröm – A teljes élet titka. Laurus, Győr, 2008
