A modern fogyasztói társadalom egyik alapélménye az utazás, a szabadidő eltöltésének az a speciális esete, mikor a máshol levés által igyekszünk kiszakadni a mindennapok rutinjából. Hisz közismert, hogy a környezetváltozás eleve segíthet eggyel hátrébb lépni az életünket amúgy nagyrészt meghatározó gondoktól, kihívásoktól. A térbeli, földrajzi távolság egyben szimbolikus távolság is lesz, még ebben a behálózott világban is. De ez korántsem volt mindig ennyire kézenfekvő.
A nem utazás természetessége
A tradicionális társadalmak tagjai számára az utazás, a nagyobb távolságok megtétele jobbára kényszerűség volt, mint pl. a kereskedők vagy a vándorló idénymunkások esetében, ritkábban pedig valamiféle belső útkeresés külső megnyilvánulása, ennek legegyszerűbb példája a zarándoklat. A szent helyek felkeresése az a fajta utazás, amely talán a leginkább rokonítható a mai turizmussal, amennyiben a zarándokok is a megszokottól eltérőt keresték, olyan élményeken keresztül, melyekhez életük bevett keretei közt nem férhettek hozzá.
De a többség, aki életét jellemzően egy szűk területen belül élte le, nem utazott, hisz sem lehetősége, sem szüksége, így aztán igénye sem volt rá, mert elérhető közelségben volt minden, ami csak kellhetett neki: lakhely, élelem, mindennapi szükségleti cikkek, és maga a közösség, melynek tagjaként biztonságban érezhette magát a világban. Ehhez képest kilépni ebből a kicsi, de védelmet nyújtó közegből eleve veszélyes műveletnek tűnhetett, melyre csak az igen nagy szükség vitte rá az embert, hisz messzire menni otthonról nem csak kényelmetlen és veszélyes volt, de szó szerint egy ugrás az ismeretlenbe. Arról nem is beszélve, hogy az ember két lábán, vagy néha egy-egy lovon kívül eszköz sem igen volt hozzá.
A modern ember azonban egyre inkább birtokba vette a távolságot, a régi korok zarándokainak profán utódjaként épp azt keresve, ami különbözik az általa addig megismert életvilágtól. A kulcsszó tehát ebben az esetben is az élmény, amit a civilizációs fejlődés nem csak lehetővé tett, de végül egyfajta kulturális elvárássá is. (Elvégre miféle beszűkült alak az, aki nem hajlandó kimozdulni a falujából, városából, megyéjéből, csak mert szerinte minden megvan helyben is, amire neki szüksége van. A világ nagy, és csak arra vár, hogy felfedezzük – ez lett a modernitás lapállása a kérdésben.)
Az élmények társadalma
Gerhard Schulze német szociológus már néhány évtizede úgy írta le a jelen nyugati társadalmait, mint ahol meghatározó erejűvé vált az élmények folyamatos hajszolása. A relatív jólét (ahol nem mindenki feltétlen gazdag, de a közösség összességében magasabb színvonalon él, mint pl. a 3. világ országainak lakosai) idején sokak számára már nem az a kérdés, hogy sikerül-e kielégíteni az alapvető szükségleteiket, azaz lesz-e mit enni, lesz-e hol lakni holnap is, hanem hogy mi az az egyedi dolog, ami csak részben vehető meg pénzért (persze az is kell hozzá). Ami igazán tartalmassá teheti az életét, főleg azt a részét, amit szabadidőnek nevezünk, és ami a régebbi korokban a többség számára jórészt ismeretlen volt.
A ma embere azonban minden korábbinál hajlamosabb az élményracionalitásra, azaz, hogy viselkedését, egyes cselekedeteit ne az alapján szervezze meg, hogy azok anyagilag mennyire lehetnek hasznosak számára, hogyan viszik közelebb a jól meghatározható célok eléréséhez, vagy hogy hosszabb távon hogyan hathatnak ki életvitelére. Egyszerűen szólva megengedi magának a pillanatnak élés luxusát, függetlenül attól, hogy származik-e abból bármi közvetlen haszna.
Mert nem elsősorban jól akar élni (az többé-kevésbé adott), hanem szépen, szubjektív élményekben gazdagon. És ez a törekvése nem pusztán belső eredetű, de egyre inkább társadalmi norma is, a szép élet az élménytársadalom alapja. Ahol persze nemcsak a luxusnyaralás vagy a saját páholy az Operában lehet a másoknak is bemutatható élmények forrása, hanem egy jó vacsora, egy céltalan séta az őszi parkban, vagy találkozás egy rég nem látott baráttal – a lényeg, hogy valódi élményként keretezzük a magunk és környezetünk számára is.
Egyéni szinten ez azt jelenti, hogy igyekszünk átélni, jelenvalóvá tenni élményeinket, figyelünk arra, hogy amit teszünk, az a lehetőségeinkhez képest jólessen, társas szinten pedig értékké válik az élményracionalitás, követendő mintává. Azaz, egyre inkább elvárás lesz a minőségi élet, és nem elsősorban anyagi értelemben. (Nem véletlenül lett egyre elterjedtebb a minőségi idő kifejezés sem, épp erre a váltásra utalva.)
Az élménykeresés dimenziói
Az élményracionális utazás (ahol tehát nem valami közvetlen anyagi haszon vagy praktikus ok áll a háttérben) természetesen számos dimenzió, számos, különböző súllyal jelen lévő motiváció mentén értelmezhető. Csak néhány ezekből, a teljesség igénye nélkül:
– Az élmény közvetlensége: a technikai közvetítettség korában élünk, egyre kevesebb olyan szeglete van a Földnek, ahová ne juthatnánk el virtuálisan, ami ráadásul jóval olcsóbb és egyszerűbb, mint ténylegesen átszelni kontinensnyi távolságokat. Ugyanakkor a virtuális túrák jóval kevésbé vonzóak, hisz valójában nem teszik lehetővé a jelen megélését, az „itt és most” élmény megtapasztalását. Márpedig ez olyan igényünk, melytől eddig még a technológiai fejlődés sem tudta teljesen megfosztani az embert. (Egy egyszerű példával élve: jó szórakozás lehet egy versenyautó-szimulátorral játszani, de igazi versenyautó vezetéséhez nem fogható az élmény.)
– A külvilág birtokba vétele: ha elutazunk valahová, akkor onnantól az a hely egy kicsit hozzánk is tartozik már. Az utazás által kilépünk a komfortzónánkból, tapasztalatokat szerzünk, új dolgokat tanulunk, új helyzetekhez alkalmazkodva, és ez – legalábbis reményeink szerint – beépül a személyiségünkbe is, gazdagabbá téve azt. Hogy a modern turizmusipar termékeire ez mennyire jellemző, az persze kétséges, de ettől még kialakulhat bennünk az érzés, hogy a kedvenc városunk, üdülőhelyünk a részünkké vált, miként mi annak a részévé. Épp ezért szeretnek sokan – amellett, hogy időnként felfedeznek új helyeket – vissza-visszatérni a régiekhez, aminek lényege, hogy bizonyos mértékig már azok a helyek is a komfortzónájuk részei, ha a mindennapjaiké nem is. Akinek van kedvenc londoni kocsmája vagy római kávézója, az oda egy kicsit hazamegy, mint mikor valami távoli rokont látogat meg, egy ismerős, de ritkán átélhető (és ezért értékes) helyzetbe lépve.
– Kapcsolatok építése/erősítése: az utazás révén nemcsak közvetlen új kapcsolatokra tehetünk szert a helyiek, de főleg az útitársak révén, hanem általában is jelezhetjük saját közösségünk (azaz rokonaik, barátaink, kollégáink) felé, a saját fontosságunkat, azaz, hogy érdemes velünk kapcsolatot ápolni. Hisz mi világlátott, tapasztalt, és mindenekelőtt érdekes emberek vagyunk, s lám, mennyi minden történt velünk legutóbb is!
– Hasonulás és különböződés: paradox módon az utazás (miként például a divat, hisz sokszor maga is egy divatjelenség) egyszerre szolgálhatja azt, hogy megkülönböztessük magunkat másoktól (hisz olyan egzotikusnak vélt helyeken járunk, ahol csak kevesek, legalábbis azok közül, akik számunkra fontosak), és egyúttal hasonlítsunk általa a többiekhez. Hisz ha utazunk, a fogyasztói viselkedésnek egy tipikus példáját mutatjuk be, pl. egy felkapott tengerparti üdülőhely strandján több ezer emberrel együtt próbálunk nagyon hasonló módon megélni egyéni élményeket. Mondhatni, nagyjából egyformán igyekszünk különbözni, és nemcsak vagy nem elsősorban másoktól, hanem a saját mindennapi rutinjainktól is. Ez esetben, mondjuk, mások szintén nem mindennapi rutinjait, viselkedésmintáit átvéve.
– Presztízs: mert ez az egész abból a szempontból is fontos, hogy az utazás elég pontosan jelezheti azt, hogy milyen anyagi-egzisztenciális helyzetben vagyunk, vagy legalábbis, hogy milyet szeretnénk mutatni a külvilág felé. Épp ezért sokan és sokszor erejükön felül is hajlandóak áldozni az utazásra, nem csak saját élményéhségük okán, de azért is, amit az egzotikus helyekről posztolt képek és beszámolók mutatnak majd róluk közösségük, ill. a közösségi médiában megjelenő közönségük felé. Az efféle presztízsalapú önmegjelenítés szélsőséges példája, mikor valaki egyszer, úgy három éve eltöltött két hetet, mondjuk, a Kanári-szigeteken, de azóta is újabb és újabb képekkel, sztorikkal áll elő. Mintha folyton ott lenne, vagy azóta is gyakran utazna oda. Ennél már csak az radikálisabb, mikor valaki nem is járt ott, ahol a profilja szerint pedig de, viszont egy-egy ilyen példa jól mutatja, mekkora szerepe lehet a magunkról kialakítani szándékozott képben az utazás reprezentálta jólétnek és/vagy kifinomultságnak.
Vagyis sok minden miatt utazunk, de elsősorban magunk miatt. Élményekre és elismerésre is vágyunk az utazás által, az persze már esetenként változó, hogy kinek épp melyik szempont a fontosabb. De az biztos, hogy az élmények értékké váltak, azok megléte vagy hiánya egyfajta szociális szegénységet vagy gazdagságot jelenthet, amely nem feltétlenül vagy legfeljebb csak részben lehet pénzben (is) kifejezhető.
Van az a mondás, hogy amit megeszel, azt már nem veheti el tőled senki, és egy ideje már ez az élmények világára is igaz. A tárgyak, melyeket az évek, évtizedek során összegyűjtünk, elveszhetnek, eltűnhetnek, de az élményeinket a legdörzsöltebb tolvajok sem lophatják el tőlünk. Talán ez az egyik fő oka annak, hogy manapság már legalább olyan trendi élményeket gyűjteni, mint, mondjuk, műtárgyakat, az utazás pedig épp ennek a gyűjtésnek egy kézenfekvő formája. Amire, persze, ma már egy komplett élményipar épül rá, de hát ez a fogyasztó társadalom: már régóta nem elsősorban tárgyakat, inkább élményeket, életérzéseket adnak el nekünk, akár üdítőt, akár tengerparti nyaralást veszünk.
Bácsván László
szociológus
A cikk a Patika Magazinban jelent meg, keresse a gyógyszertárakban a magazint!
