Nem ismerünk olyan emberi civilizációt, olyan kultúrát, amelyben ne lett volna jelen a természeten túliba vetett hit, a vallás valamiféle formája. Hogy egy-egy közösség természeti jelenségeket tisztelt vagy személyes isteneket, egy istenbe vetette hitét vagy istenek és félistenek karába, az koronként és kultúránként változott, de maga a vallás esszenciája mindenhol megfigyelhető.
A vallás fogalma
Definíciószerűen a vallás egy olyan értelmezési keret, sajátos nézőpont, amely segítségével a körülöttünk lévő világ egy egésszé áll össze, köszönhetően valamilyen, a közvetlen tapasztalaton túli entitásnak. Hogy ez egy vagy több személyes isten, vagy valamiféle személytelen erő, az kultúránként változó, és épp ezért nem igazán lehet egyetlen meghatározásba sűríteni, mit is jelent a vallás mint olyan. A különféle meghatározási kísérletek egy része a belső, személyes vonatkozást emeli ki (a szellemi lényekbe, istenbe/istenekbe vetett hit), másik része pedig a vallás megnyilvánulásait helyezi előtérbe (a szenttel való élményszerű találkozás). De mindkét megközelítésre jellemző a szent és a profán, vagyis az égi és a földi világ szétválasztása. A szent valami olyan személy, dolog vagy fogalom, mely elkülönül a mindennapok világától, és egy ott nem található tökéletességet képvisel. A gyakorlatban a kereszténység és a legtöbb világvallás szerint szent az, ami Istenhez tartozik, ami közvetlenül hozzá kapcsolódik, így elvezetheti hozzá az embert. Így lehet szent egy tárgy (a Szent Grál, Krisztus keresztjének egy darabja, a mekkai Kába-kő, a Frigyláda vagy a Govardana-hegy, amit Krisna felemelt), de lehet egy ember is, aki Istennek szentelte az életét, így általa, rajta keresztül is lehet a felsőbb világhoz kapcsolódni. Mert a lényeg a kapcsolat, a jelenlét az isteni világban. Ahogy Mircea Eliade, a múlt század egyik legjelentősebb vallástörténész-filozófusa fogalmazott: „A vallásos ember mindig arra törekszik, hogy szent univerzumban éljen, következésképpen egész élményvilága másmilyen, mint a vallásos érzés nélküli emberé, azé az emberé, aki deszakralizált világban él.”
Hit és vallás különbsége
A vallás ugyanakkor nem összetévesztendő a hittel, miközben e két fogalom természetes módon kapcsolódik össze, egy sajátos kölcsönhatásban. Mert bár a közvélekedés szerint a hit az alap, melyre a vallás, mint afféle gyakorlat épül, de ez működhet fordítva is, amennyiben a vallásos gyakorlatok is segíthetnek eljutni a hithez. Hiszen a hit a felsőbbrendűről, a magasabb, transzcendens hatalom létezéséről és működéséről szóló személyes bizonyosság, miközben a vallás már ennek formális, többé-kevésbé meghatározott keretek közötti megnyilvánulása. A mindennapi nyelvhasználatban persze szinonimaként használjuk e két fogalmat, és jogosan, mert köztük nem éles a határvonal, inkább egy sajátos jelenségvilág két aspektusát jelentik. Például a hinduknál másodlagos a templom, az ottani szertartásokkal együtt, a lényeg a mindennapokba beépülő vallásos tudat és világszemlélet, míg Nyugaton gyakoribb a formális vallásosság, melynél kiemelt szerepe van az intézményes rítusoknak, miséknek, istentiszteleteknek, körmeneteknek. Amikben az egyén részt vehet mélyen megélt hit nélkül is, egyszerű kulturális hagyományként és közösségi eseményként tekintve rájuk. Természetesen egyik sem jobb a másiknál, ráadásul a külsőségek mögött (melyekből persze a hinduknak is jut bőven) sokszor igenis ott a hit, ill. előbbiek eljuttathatnak az utóbbihoz.
Gyakran ugyanis pont a vallásos gyakorlatok, rítusok vezetik el az embert egyfajta elmélyüléshez, egy sajátos, meditatív állapothoz. Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy az ember viselkedését befolyásolja, hogy milyen ruhát húz. Egy öltönyt vagy estélyit eleve másként viselünk, mint egy tréningruhát, azaz bár rendesen az határozza meg, mit viselünk, hogy mit csinálunk épp, de a külső megjelenés is visszahathat a viselkedésünkre.
A fentieken túl a hit és a vallás mellett ott vannak az egyházak, melyek már teljesen intézményesült keretei a vallásgyakorlásnak, előírásokat és tilalmakat fogalmaznak meg híveik felé, miközben meg is válogathatják, hogy kik léphetnek soraikba. De ezzel együtt is, bármelyik egyház csak keretet ad a gyakorláshoz, de a tagság önmagában nem helyettesíti azt. Ha például valaki meg van keresztelve, de nem jár az egyháza alkalmaira, nem is igen gondolkodik Istenről, a hitről, a mindennapi életen túli dolgokról, akkor nem „vallásos a maga módján”, hanem nem vallásos. És közben vallásos lehet bárki, mindenféle formális elfogadás (avatás, keresztelés stb.) nélkül is, hisz a hit egyéni, így megélésének módja is lehet az.
Mi van a láthatáron túl?
Érdekes kérdés, hogy miért is van jelen a vallás valamilyen formája minden ismert emberi közösségben? A vallásos válasz erre természetesen az, hogy mert van Isten/vannak istenek, aki/akik ráadásul meg is nyilvánulnak az emberek előtt (kinyilatkoztatások vagy csodák által), így természetes a belé(jük) vetett hit és a felé(jük) irányuló tisztelet. Sőt, az igazi követőnek már nem is hit kérdése a transzcendens léte, hanem maga a bizonyosság.
Az emberrel foglalkozó tudományok azonban nem elégednek, mert nem elégedhetnek meg ennyivel, főleg, mert a vallás olyan előfeltevésekből indul ki, amelyek pont tudományos eszközökkel nem igazolhatók. És közben – mivel fontos közösségi, társadalmi funkciója volt mindig is – megközelíthető a hordozója az emberi közösség felől is.
Innen nézve a vallás, és főleg az akár kinyilatkoztatásnak, akár csak nagy szentek tanításának tekintett szentírások, először is a tudás forrásai.
Hisz bár a civilizáció fejlődik (a kultúra meg csak változik), de még mindig vannak olyan jelenségek, amiket nem tudunk racionálisan megmagyarázni.
És ez fokozottan így volt a régebbi korok embereivel, akik, mivel intelligens és kíváncsi lények voltak, szerették volna nem csak leírni, de meg is érteni a körülöttük lévő világot. És ami már túl volt a megismerésük határain, azt könnyen töltötték ki istenekkel és egyéb, természetfeletti lényekkel. Így az ókori görögök azt gondolták, hogy ha esik az eső, akkor zeusz vizel, miközben ugyanezt az esőt a hinduknál Indra, a félistenek királya küldte a jó termésért és a bemutatott áldozatok viszonzásaként.
Auguste Comte, a XIX. századi francia gondolkodó szerint az emberi megismerés fejlődésének első fázisa pont a teológiai, amikor az emberek a világ nagy kérdéseire keresik a választ (van-e Isten, mi az élet értelme, mi van a halál után?), amit aztán valamiféle vallásban, istenképben találnak meg. (A későbbi, metafizikai stádiumban már inkább elvont fogalmakban, mint a Szellem, a kollektív Én vagy a történelem célja és vége, de a vallás ekkor is megmarad, csak már nem mint az egyetlen és univerzális világmagyarázat. Hanem mint az egyik lehetséges.)
A természetfeletti léte és működése tehát kézenfekvő magyarázatmodellt kínált a közvetlenül nem megismerhető, vagy csak még nem ismert dolgokra, miközben Istent is a közvetlenül megismerhetetlen világba helyezte. És ettől lett fontos a hit. Aquinói Szent Tamás vagy a filozófus René Descartes egyaránt megfogalmazták a maguk istenérveit, hogy miért is kell léteznie a Teremtőnek, bár nekik – különösen Szent Tamásnak – erre nem volt szükségük. Ők hittek, az istenérvekkel meg inkább csak értelmüket tették próbára.
A modern világ kihívása
És a vallás a jelenkor mindennapjainak is szerves része maradt, csak már nem mindenki számára. A modernitás egyik sajátossága (a sok közül) ugyanis a szekularizáció, avagy a vallástalanodás. Ami nem feltétlen jelenti azt, hogy aki nem vallásos, az automatikusan ateista, hisz e két véglet között is folytonos az átmenet. Kutatások szerint a nem vallásosak nagyobbik fele inkább agnosztikus, vagyis azon a véleményen van, hogy Isten vagy az istenségek (felsőbb hatalmak) létezését nem tudjuk sem bizonyítani, sem cáfolni, így e nélkül a tudás nélkül kell élnünk a világban.
És bár nagyjából a felvilágosodás idején már azt gondolták a kor filozófusai, hogy a tudomány fejlődésével a vallás lassan kikopik majd az életünkből, a racionális tudás kiszorítja tanait és dogmáit, ez végül nem így történt.
Mára eljutottunk oda, hogy tudomány és vallás jobbára békésen megfér egymás mellett, mert az egyik a megismerhető világgal foglalkozik, a másik meg elsősorban a megismerhetőn túlival.
Mindemellett a vallás iránti igény rendületlen megléte is részben a modernizáció következménye. Egyfelől azért, mert ahogy az ember előtt kinyílt a világ, úgy szembesült annak szinte átláthatatlan bonyolultságával, amit már nem lehetett egyetlen értelmezési keretbe szorítani, pedig igény, az mindig is volt erre. A vallások pedig évezredek óta kínálják fel az embereknek az egységes világképet. Így senkinek nem kell azt éreznie, hogy apró porszemként veszik el a nagy és kaotikus világban, egy vallási rendszerben mindenkinek helye, szerepe és értéke lehet.
Másfelől – és ez szorosan kapcsolódik az előzőhöz – lassan eltűntek az életünkből a Nagy Elbeszélések, a mítoszok, az eposzok, a mondák, mesék és legendák, melyek egyrészt menekülési útvonalat kínáltak a mindennapok szürkesége és gondjai elől, másrészt meg modelleket, recepteket a mindennapok gyakorlati túléléséhez. És ezeket az elbeszéléseket már a XX. században is inkább a popkultúra „termelte ki”, immár generációk nőttek fel úgy, hogy nekik pl. a Star Wars jelenti a mitológiát (ráadásul ott is van kánon, meg vannak legendák), vagy valamelyik képregényesszuperhősös univerzum. (Van, ahol a Jedi Egyház már hivatalosan is elismert felekezet, és sok országban százezrek vallják magukat Jedi-hitűnek a népszámlálások alkalmával.)
Összességében tehát a vallásra ma is van igény, funkciója pedig nagyjából ugyanaz, ami mindig is volt, a változás meg abban áll, hogy már nem ez az egyetlen hozzáférhető tudásés megismerési forma, de még mindig az egyik, ami sokak számára fontos.
Bácsván László szociológus
A cikk a Patika Magazinban jelent meg.
Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!
2025. április