A szerelem nem csak a fiatalok kiváltsága, de idősebb korban is egy felemelő érzés lehet. Nézzük meg milyen típusok léteznek az ötvenes korosztályban, akiknek még fontos az érzelmek megélése.
A csendes típus
Ebbe a kategóriába tartozik, aki meg meri élni a szerelmet, nyitott az érzésekre, de fél is. Ő az, aki nem nagyon beszél róla, sőt sokszor a családtagok előtt is titkolja az új kapcsolatot. Egyfajta tudatos kontroll jelenik meg, amelynek a célja a csalódás elkerülése. Az érzelmek részben megélésre kerülnek, részben elfojtásra, mindenesetre nehezen önti szavakba az érzéseket, mintha attól félne, hogy ha jött valami „jó”, akkor jön majd valami „rossz” is. Lássuk, hogy a csendes-védekező attitűdnek számos hátránya is lehet, mivel az érzések tompítása torzítja a valóságot, az érzelmek szűrése félreértésre is okot adhat.
A másik ember a kapcsolatban, ha nem ismeri fel ezt a félelmet, akkor megélheti – persze tévesen –, hogy ő az okozója annak, miszerint a kapcsolat csak részben él, önmagát hibáztatja, hogy a másik nem tudja szavakba önteni az érzéseit. És bizony sokszor nem elég csak gondolatban szeretni a másikat, vagy ajándékkal kifejezni a szerelmet, az ember hallani akarja, hogy szeretik.
Az elutasító
Nevében is benne van, ő az, aki hárítja az érzéseket, vagyis mindent megtesz, hogy kizárjon minden érzést. Számára az érzések megélése veszélyes és fenyegető. Azt gondolja, ha már egyszer házas volt, és a párja meghalt, vagy valami oknál fogva egyedül maradt, akkor ott helye nincs se új kapcsolatnak, se a régmúltat idéző érzéseknek.
Fukarkodik az érzésekkel, így is fogalmazhatnék, miközben van benne kapcsolódás iránti vágy, de nagy pszichés energiát fektet bele abba, hogy önmagát becsapva az ellenkezőjét állítsa. Az az ember, aki elutasító, önmagát rövidíti meg: a legnagyobb szabadság, az a kötődés. Tartozni valahova, hiszen a magány, az igazi magány bezár minket, passzívvá tesz. Átvitt értelemben halott az, aki képtelen a pillanatokat megélni, ha félelemmel tölti el a társ iránti igény.
Ennek a kategóriának a tankönyvi példája, amikor valaki úgy nyilatkozik: „Nekem már nem kell senki, így jó minden, apátok volt nekem az egyetlen, nem fogok én ismerkedni…” Felmerül ilyenkor a feldolgozatlan gyász ténye, mindenesetre a visszahúzódás hátterében leginkább önértékelési probléma áll, vagyis nem hisz eléggé önmagában, fél megmérettetni magát, retteg a kudarctól. Ennek következménye az elutasító attitűd, amely nem más, mint védekezés.
Ha az egyén felismeri, hogy van más módja a védekezésnek, akkor megnyílik az esély, hogy nyisson a külvilág felé. A depresszió ebben a kategóriában igen gyakori, ami megnehezíti a kötődés, tágabb értelemben a szerelem létrejöttét.
Az odaadó
Az elutasító ellentettje az az ember, aki önfeledt módon tud érzéseket megélni: nyitott, de közben nem könnyelmű, vagyis a kontroll ott van a kezében. Nem racionálisan áll az ismerkedéshez, sokkal inkább hagyja, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. A sodródást jelen helyzetben pozitív fogalomként említem, amelyben ott rejlik a tudatos jelenlét. Ezek az emberek nem törődnek se a családtagok, se a szomszédok megvető pillantásaival, sőt szinte a fellegekben járnak, és ezért nem hallják vagy látják a környezet visszajelzéseit. És itt jegyzem meg, hogy ez a működésmód akkor tud problémás lenni, ha az érzelmek megélése mellett egyáltalán nincs ott a ráció.
Nem elég csak hangoztatni, hogy szerelmes vagyok, azért tenni is kell. A folyamat része persze a rózsaszín köd, de ez nem ment fel semmi alól. Nem érdemes hajkurászni a szerelmet, nem érdemes fenntartani az euforikus érzéseket hosszú ideig, hiszen a szerelem, az érzés mesterségesen nem befolyásolható. A másik ember, a pár aktív jelenléte fogja a kölcsönös egymásra hangolódást előidézni: a szerelem sosem egy egyszemélyes „játék”, a „játékmezőn” két egyenrangú játékos van, és minden játékos beletesz valamit, hogy a kapcsolat ne visszafelé, hanem előrefelé mozduljon.
Az infantilis
Tini bőrébe bújt 60-asok, így jellemezhető az infantilis típus, amelynek a jelentése gyerekes. Erős pánikhangulat, kapkodás és félelem az úr ebben a kategóriában. Azt gondolja az egyén, hogy ha nem vesz tudomást az idő múlásáról, akkor nem is valósul meg, tehát ha úgy viselkedik, mintha mindig fiatal maradhatna, akkor a fiatalsága nem múlik el, akkor a lehetőségekről nem késett le. Amikor egy középkorú férfi vagy nő fiatal nőre vagy férfira váltja vele egykorú párját, ha életkorától eltérő dolgokba kezd, olyan lépéseket tesz, olyan döntéseket hoz, amelyeket a korábbi életszakaszokban szokás megtenni, ha életkorától nagyon eltérően, figyelemfelhívóan viselkedik, amikor pánikszerűen elkezdi habzsolni az életet, nem véve figyelembe mások érdekeit, érzelmeit, akkor álljunk meg egy pillanatra, és vegyük elemzés alá, hogy mi miért történik.
Nem az a baj, ha valaki fiatalosan öltözködik, az sem, ha kedveli a fiatalok társaságát. Sokkal inkább az a problémás, ha valaki magára erőltet egy olyan szerepet, amely nem ő, amivel nem tud azonosulni, csak ideig-óráig. Ilyenkor kompenzálásról van szó, vagyis hárítja a számára frusztráló gondolatot, miszerint elrepült az idő felette.
Makai Gábor
klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, az MPE kandidátusa
