Első írásomban azt fejtettem ki, hogy optimálisabb a sajnálat helyett az együttérzést választani, és hogy mivel mindannyian egymás tükrei vagyunk, amikor valakit sajnálunk, valójában önmagunkat sajnáljuk.
Hogy is lehet ez? Ennyire önzőek lennénk, ennyire mi lennénk a saját világunk középpontja?
Erről írt Babits Mihály is.
„Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.”
(Babits Mihály: Lírikus epilóg – részlet)
Benne vagyunk mindenben és minden bennünk is ott van
Ez így is van rendjén, mi vagyunk az alany és a tárgy, mindannyian a saját tudatunkon, lényünkön át szűrjük-szemléljük-éljük és ítéljük meg ezt az egész szubjektív valóságot. Ebben a színházban (amiről Shakespeare már 500 éve írt) mi magunk vagyunk a bábfigurák (életünk sok-sok szerepében), de jó esetben (ez a tudatosságunktól függ) mi magunk vagyunk a bábszínész, a dramaturg, és a nézők is, vagyis az összes ember, akiket bevonzunk, akiket meglátunk, észreveszünk, akikkel kapcsolatba lépünk, és ahogyan ezt tesszük. Így hát minden ember, esemény minket tükröz, minket mutat meg. Ahogyan a másikat látjuk, az vagyunk mi magunk. Mondok rá egyszerű példákat.
| Ha elmegyünk egy vitatkozó pár mellett az utcán, és megcsap minket egy mondat, amit akaratlanul is hallottunk tőlük, az épp az a gondolat, érzés, ami minket is foglalkoztat. Épp ezért vettük észre, ezért nyomott be bennünk egy „gombot”. Emlékszem, amikor először voltam várandós, akkor tűnt föl, hogy mennyi terhes nő van a világban! Addig szinte egyet se láttam, észre se vettem őket. Meg is lepődtem: nahát, mi van most, anyasági dömping? Mindenki egyszerre akar szülni? |
| Pontosan tudom, hogy amikor problémám volt a saját (túl)súlyommal, akkor állandóan feltűnt, hogy mennyi ronda kövér ember van a világban. Akkor állandóan elém kerültek a tokák, pocakok, különféle zsíros testrészek. Érdekes módon, amikor jobban elfogadtam magam, a világban is több volt a kevésbé kirívó ember. |
Tehát minden és mindenki mi vagyunk, benne vagyunk mindenben és minden bennünk is ott van. Mintha egy hatalmas homokgombócban lennénk mindannyian egy-egy aprócska porszem. Mindannyian ugyanabból az anyagból vagyunk gyúrva, és együtt alkotjuk az egészet. És bár mindenki egyedi (tudjuk jól, nincs két egyforma ujjlenyomat), a kollektívben össze vagyunk kötve, akaratlanul is hatunk egymásra. Együtt hozzuk létre a „Cloud”-ot, azt a közös információs felhőt, ami a normákat adja, és ami befolyásol minket. Emiatt érezzük azt, ki az, aki kirívó, különleges, átlagos, stb.… És ez így is van rendjén. Ami ebből számunkra érdekes (vagyis ami segít az önmagunk megismerésében), azok az emberek, akik erős érzéseket, indulatokat váltanak ki belőlünk.
Ha mondjuk azt látjuk, hogy valaki habzó szájjal, vagyis indulatokkal telve szidja a szkinhedeket (a kopasz fejűeket), két dologról kaphatunk az illetővel kapcsolatban információt. Az egyik: ő maga fajgyűlölő, vagy/és a másik: annyi elfojtott agresszió van benne, hogy a másik fölvállalt agresszivitása őt is beindítja. (Tudjuk jól, az agresszivitás mögött félelem van. Mennél agresszívebb valaki, annál jobban fél.) Aki mondja másnak, az mondja magának…
|
Próbáljuk ki a következő önismereti gyakorlatot! Gondolkodjunk el rajta, keressük meg, hogy mi az a jelenség, cselekvés, ami a világon a legjobban irritál minket, amit a legborzasztóbb, legszörnyűbb dolognak tartunk. Számomra nagyon sokáig az emberkínzás, a mások gonoszságának, agressziójának, kegyetlenségének való kiszolgáltatottsága volt az. Mindaddig, amíg el nem kezdtem feldolgozni a bennem levő emberkínzó, agresszív ént. Elkezdtem összeírni minden olyan helyzetet, amikor én voltam gonosz, agresszív, és kiszolgáltatott embereket kínoztam. Szép sorjában. Kezdve 4 éves koromtól, amikor a 3 éves kisöcsémmel homokpogácsát etettem, hiába kérlelt, hogy ő nem akarja megenni, én csak belekényszerítettem. Rá egy évre a padlásra is fölcipeltem, hiába volt olyan tériszonya, hogy összepisilte magát. És sorolhatnám tovább. |
Közben elkezdtem megérteni azt a kislányt is, aki akkor erre képes volt, hogy mi mindent hordozhattam magamban. A megértés egy szintjén pedig automatikusan jön a megbocsátás, akár önmagunknak is. (Azóta ezt Miklós öcsémmel is átbeszéltük.) Hozzáfűzöm, az önmagunknak való megbocsátás a legmagasabb szint, a legnehezebb menet, viszont rengeteg energiát szabadít fel.
Ugyanezt végigvehetjük nemcsak jelenségekkel, hanem állatokkal, szavakkal, embertípussal, bármivel. A norma, a nagy közös felhő mögül minden minket fog megmutatni.
Igen, vannak szebb, csúnyább, okosabb, butább (ez valójában mind szubjektív) vonzóbb és taszítóbb emberek, a lényeg mindig az, ki az, aki indulatot vált ki belőlünk?
 |
Miért fontos szeretni magunkat?
Ha közelebb akarunk jutni önmagunk szeretetéhez, akkor mindenképpen arra érdemes indulni. És miért fontos magunkat szeretni? Mert ez fogja meghatározni minden emberi kapcsolódásunkat, és azt, hogy mennyi örömöt, illetve fájdalmat vagyunk képesek magunk elé rakni. Hogy hogyan éljük az életünket.
Egyre több nagy gondolkodó tartja úgy, hogy a megvilágosodás nem más, mint önmagunk 100%-os szeretete. Ebbe belegondolni is elképesztő! Azt jelenti, hogy aki ide eljutott, az folyamatos jelenlétben van. Már soha, egyetlen pillanatban nem él a múltban, ki tudta magát tisztítani. Persze az összlakossághoz képest egészen elenyésző a megvilágosodottak száma, a gondolkodó emberek számára viszont évezredek óta visszatérő téma és célkitűzés. (Nem csak a buddhistáknak.) Ráadásul többször is előfordulhat, hogy az ember X időre eljut ide, de aztán valami miatt ezt még se tudja fenntartani. (Ezt én magam is többször megtapasztaltam.)
Szóval, amit nem szeretek magamban, azt egyből észre fogom venni a másik emberben. És aki tudatos, ebbe belemegy. Mármint hogy megkeresse önmagában ennek az érzésnek a forrását. És ha eljutunk oda, hogy egész jó viszonyban vagyunk magunkkal és az embertársainkkal, az nem azt fogja jelenteni, hogy „minden nagyon szép, minden nagyon jó”, hanem azt, hogy leállunk a felesleges problémagyártással. Nem folyatjuk ki az energiánkat olyasmire, amin nem tudunk változtatni.
Ahogy az egyszerű-nagyszerű ima mondja:
Adj Uram békességet,
hogy elfogadjam azt,
amin nem tudok változtatni.
Adj Uram bátorságot,
hogy megváltoztassam azt,
amin változtatni tudok.
Adj Uram bölcsességet,
hogy felismerjem
a kettő közt a különbséget.
Másokra mutogatva
És ha már a vallásnál járunk. A keresztény vallás alapelve a felebaráti szeretet (nem tudom milyen az egész baráti…), ahol illik, elvárás az embertársakat szeretni. Én nem hiszek abban, hogy ide kívülről, vagyis elvárásból el lehet jutni. Csakis az önmagammal való szembenézés, megértés, megbocsátás, elfogadás, vagyis önmagam szeretete útján juthatunk el ide. Nem megfelelni vágyásból, félelemből, ideológiából. Máskülönben szép nagy „árnyék-ént” fogunk növeszteni. Hogy mi az „árnyék-én”? Ahol nem süt a nap, hanem sötét van. Vagyis mindaz, amit nem illik magunkból megmutatni, sőt, meglátni is kellemetlen. Amilyenek nem szeretnénk lenni, amit szégyellünk. A pszichológia (azon belül is Jung mondta), hogy „az árnyék-én a személyiség ára.” A személyiség (latinul persona) pedig a maszk. Ezt mutatjuk kifelé, ez az, amit elfogad a társadalom. Nincs ezzel semmi baj, így működik a világ, ez alól csak a bolondok, vagy a súlyos szellemi fogyatékosok mentesülnek. A gond csak abból adódik, ha az árnyék-énnel való szembenézés helyett a másikra mutogatunk, a másikat szidjuk, hibáztatjuk. Így aztán könnyedén lehet belőlünk egy fröcsögő torzó, aki aztán majd meg is fogja keresni azokat a felületeket, ahol kiokádhatja magából saját magát, másokra mutogatva (pl. a politizálás erre kiváló). És a sok méreg, epe, salak, utálat és harag egyszer csak már nem csupán a szavak szintjén jelenik meg, hanem rosszindulatú daganatok, epekő, cukorbaj és visszerek képében, amire sokan úgy tekintenek, mint valami „véletlenre”, ami épp velük történt meg, és az orvos majd megszereli, megjavítja, hiszen az a dolga.
- Szóval önszeretet. De ki is az az én, akit szeretek, és hogyan?
- Hogyan jó szeretni, hogy kell jól szeretni?
- És hogyan lehet szeretni, amikor „rosszak” vagyunk, vagy voltunk?
Legközelebb erről mesélek.
Addig is: figyeljük, ki idegesít, ki nyom be bennünk „gombokat”! Ő a mi emberünk!
Soma Mamagésa
életmód-terapeuta
