Cikkemben bemutatom a struccpolitika gyakori mechanizmusát, amit a betegek többsége nem tudatosan, hanem sokszor ösztönösen dolgoz ki azzal a védekező attitűddel, amely hátterében az elfedés, elkendőzés áll.
A stressz és a szorongás a XXI. század általános életérzése. Korábban a betegek többsége azt mondta magáról, hogy depressziós, ma már ez eltolódik a szorongás irányába. A szorongás egy olyan tudattalan folyamat, melyet nem tudunk racionálisan megmagyarázni. Azt érzi a páciens, hogy belül feszült, de nem találja az okokat.
A pszichoterápia egyik célja a tudattalan háttér feltárása, valamint annak megértése, átdolgozása.
A stressz nem más, mint a szervezetünk különböző ingerekre adott reakciója. A stressz évezredek óta ismert, amely akkor jelentkezik, ha valamilyen veszélyes, kiszámíthatatlan helyzetbe kerül az ember. A probléma („negatív stressz”) akkor kezdődik, ha lelki folyamatokon alapul, amelyet bizonyos élethelyzet idézhet elő. Mindez érzelmi és testi tünetek kialakulásához vezethet. Negatív stresszt válthat ki akár egy családi veszekedés, vagy akár egy munkahelyi konfliktus a főnökünkkel, munkatársunkkal, de a trauma is ilyen formában hat ki életünkre. Átvíve ezeket a fogalmakat a betegségekre: pl. az amputáció is egy trauma, vagy egy súlyos diagnózis. Krízist válthat ki a betegből, hiszen egy olyan, számára megoldhatatlannak tűnő, új helyzettel találja magát szembe, ami rémületet, tehetetlenséget tud okozni. Hirtelen nem lát kiutat, adaptív kimenetet.
 |
Amikor nem tudunk megküzdeni: krízis
A krízisállapot külső események hatására kialakult, lélektanilag kritikus állapot, mivel a személy egyfelől kénytelen a veszélyeztető körülményekkel szembenézni, ezeknek fenyegető közelsége számára aktuálisan mindennél fontosabbá válik, ugyanakkor az adott időben a veszélyeket sem elkerülni, sem pedig a szokásos problémamegoldó eszközeivel, illetve energiájával megoldani nem képes. A krízis szó döntést, fordulatot, ítéletet jelent, a görög „Krizei” szóból származik. Normális esetben egy egyensúlyi állapot áll fenn az egyén és környezete között, s ez folyamatosan lehetővé teszi a felmerülő feszültségek kezelését. Krízis esetén ezek a korábbi, bejáratott sémák mondanak csődöt. A beteget érzelmi zűrzavar jellemzi, esetleg veszélyként éli meg a helyzetet.
A diagnózis sokkoló hatása: depresszió-szorongás
A krónikus betegség diagnosztizálását követően súlyos teher nehezedik a betegre.
A páciensnek fel kell tudni dolgozni a betegség okozta traumát, sőt a kialakult új élethelyzethez is alkalmazkodni kell. A krónikus betegeknél gyakran tapasztalhatók a szorongás és a depresszió tünetei, a folyamat megértéséhez jól használható a betegségfeldolgozás gyászreakció-modellje. A modell a gyász öt pszichológiai fázisát írja le: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás.
A diagnózis a legtöbb embert sokkoló hatásként éri, ezt követi a betegség tagadásának időszaka, majd a diagnózissal kapcsolatos nyugtalansággal, kétségekkel, szorongással és lehangoltsággal teli időszak következik. A szorongás, depresszió, tagadás, harag és düh, pl. a daganatos betegség diagnózisát követően normális érzelmi reakciónak tekinthető, amíg az a betegség feldolgozását (az ún. „gyászmunkát”) jelzi (Noyes és mtsai, 1998). Ilyenkor a pszichés tünetek az alkalmazkodási zavar keretében jelennek meg, idővel pedig spontán módon oldódnak (Tiringer és mtsai 2007). A betegek egy részénél azonban hosszú távon fennmaradó szorongásos és depressziós tünetek alakulnak ki, ami az esemény feldolgozhatatlanságára utal. Egyelőre a szakemberek nem tudják előrejelezni a kezelés és a rehabilitáció időszakában azokat a betegeket, akiknél később nagyobb valószínűséggel fordulhat elő klinikai szintű szorongás és depresszió (Tiringer, 2007). Később sem könnyű a zavarok diagnózisa, hiszen az erre utaló jelzések, tünetek összemosódhatnak a szomatikus tünetekkel, mint például a koncentráció csökkenése, fáradékonyság, alvási nehézségek (Holland, 1998). A kezeletlen (esetleg később patológiássá váló) depresszió, mely Aass és mtsai (1997) szerint a diagnózist követő hónapban a betegség progressziójával párhuzamosan fokozódik, alacsonyabb életminőséghez, csökkent compliance-hez (terápiás együttműködéshez – a szerk.), hosszabb hospitalizációs időhöz, és nagyobb mortalitási arányhoz vezethet (Newport, Nemeroff, 1998).
A krónikus betegség okozta gyász, veszteség
A leggyakoribb, veszteséggel összefüggésbe hozott érzelmek a gyász, a mély szomorúság és a nagy bánat megtapasztalása. A legtöbb ember élete során átél fájdalommal kapcsolatos érzelmeket. A gyász gyakori élettapasztalat, és még pozitív eseményeket is jellemezhet (például egy diploma megszerzése örömteli pillanat, mégis elengedhetetlen feldolgozni az egyetemi lét véget érésével kapcsolatos veszteségeket), de mégis inkább negatív változások során jelenik meg (Waldrop, 2007; Walsh-Burke, 2006).
Ez a változás krónikus betegségek esetében kimondottan negatív, nagy kihívást jelentő és nem kívánatos. A krónikus betegségekkel kapcsolatos gyász először olyan esemény kapcsán jelentkezik, ami a betegség által okozott változás felismerését hozza (Walsh-Burke, 2006). A beteg, az ápolója és az egészségügyi szolgáltatók általában nem számítanak a gyász megjelenésére. A betegek a szomorúságot viszonylag általános vagy már tapasztalt hétköznapi érzésként élik meg, de a történtek megélése és az általa jelentett veszteség gyász megtapasztalásához vezet. Az első alkalom, mikor a beteget fel kell segíteni egy székről, leejt egy tányért vagy nem tud felmenni a lépcsőn, rendkívül dehonesztáló (megszégyenítő – a szerk.) hatású lehet.
Ez a tapasztalat megtöri a tagadás fázisát, és a beteg ekkor szembesül betegsége erejével. Ezek személyes és magánjellegű pillanatok, amelyeket mások sokszor nem is ismernek fel, amikor megtörténnek.
Ugyanez igaz a gondozókra is: náluk akkor érkezik el a veszteség pillanata, amikor a betegség súlyosbodása véget vet a napi rutinnak, s ez új kihívások elé állítja a team egészét (Waldorp, 2007).
A krónikus betegség hatására jelentős biológiai, pszichológiai, szociális változások következnek be, az emberek gyakran elismerik, hogy félnek, tehetetlennek érzik magukat, pánikba vagy depresszióba esnek (Walsh-Burke, 2006).
Az állapot javulásához változásokra van szükség. A betegség megváltoztatja az egyén fizikai és funkcionális képességeit, az érzelmi stabilitását és azon képességét, hogy megbirkózzon ezzel a helyzettel, és megváltoztathatja a beteg gondozó környezetével és a társadalommal való kapcsolatát (de Ridder és mtsai., 2008; Waldorp, 2007). A radikális változásokhoz való alkalmazkodást legjobban a holisztikus, bio-pszicho-szociális modellen alapuló beavatkozások segítik elő. A betegség kezelése során a modell szerint a beteg biológiai, pszichológiai és szociális szükségletei egymással összefüggnek.
A struccpolitika mint önbecsapás
Érdemes látni és hangsúlyozni is, miszerint a struccpolitika csupán rövid távú, ösztönös próbálkozás arra, amit az előzőekben kifejtettem, vagyis az érzéseket, feszültséget, veszteséget hivatott csökkenteni. Tegyük hozzá, hogy működik ez a fajta nem adaptív megküzdési mód, ám ennek ára van. Hosszú távon belesüpped a beteg az illúzió világába, aki úgy tesz, mintha nem lenne feloldhatatlan feszültség. Ezt el akarja hitetni magával is és a hozzátartozóival egyaránt. Az elfojtás mint elhárító mechanizmus az alapja a struccpolitikának.
Elfojtás mint érzelmi elkendőzés
Előfordul, hogy amikor eszünkbe jutnak ezek az emlékek, akkor elszégyelljük magunkat, bűntudatot érzünk, esetleg újra átéljük azt a nyomasztó érzést, amit a kudarc megélésekor átéltünk, éppen ezért igyekszünk a lehető leghamarabb „elfelejteni” azt, ami velünk történt. Mindent elkövetünk, hogy a tudatunkból kiszorítsuk a kellemetlen érzéseket.
Az elfojtott emlékek álcázva visszajönnek
Az elfojtás a legismertebb és leggyakrabban alkalmazott elhárító mechanizmus. Az összes elhárító mechanizmus ebből fakad, amely tulajdonképpen arról szól, hogy a kínosnak, netalántán veszélyesnek tartott vágyakhoz tartozó gondolatok, érzelmek kiszorulnak a tudatból, száműzzük a fájdalmas tapasztalatokat, amelyek azonban nem felejtődnek el, hanem a hétköznapokban álcázva visszajárnak hozzánk. Az elfojtással küzdő ember nagyon kevés feszültséget bír el, figyelme, érdeklődési területe beszűkül, és gyakran elfelejt dolgokat. Úgy tűnhet, mintha saját magán kívül nem is érdekelné semmi, pedig minél jobban törekszik a kínzó emlékek elfelejtésére, annál jobban csökken önbecsülése, önbizalma.
Megszabadulás a kellemetlen érzésektől
Ez is egyfajta elfojtás. Sok oka lehet annak, ha ezt az elhárító mechanizmust alkalmazzuk. Leggyakrabban azért használjuk, mert sokkal könnyebbnek tűnik, mint szembenézni az adott problémával. Olyasmi ez, mint, amikor egy óriási szekrénybe bedobáljuk azokat a kacatokat, amiket már nem szívesen használunk. Igaz, hogy nincsenek már szem előtt, de a szekrényben tovább gyülekeznek, és egyre jobban feszítik az ajtót, ami egyszer csak nem bírja tovább és kiborul belőle minden. Előfordul, hogy egyszerűen ezt tanultuk meg a szüleinktől, és nem tudtunk más, adaptívabb megoldást kialakítani magunk számára.
A gátolt érzelemkifejezés egy másik oka lehet, amikor félünk kimutatni az érzéseinket, azt gondolva, hogy ettől sebezhetővé, gyengévé, kiszolgáltatottá válunk a másik szemében.
Súlyosabb eset, amikor valaki képtelen az érzelmeit azonosítani, az érzelmi és testi jelzéseit egymástól elkülöníteni. Ők az ún. alexitímiások, akik attól, hogy pontosan nem tudják megmondani mit is éreznek (csalódott vagy inkább dühös, szomorú vagy féltékeny stb.), védtelenebbé válnak a stresszhelyzetben bekövetkező feszültségnövekedéssel szemben.
Konfrontációs félelem
Az elfojtásnak egyik speciális esete az ún. konfrontációs félelem, amikor az egyén még az esemény bekövetkezte előtt annak pozitív vagy negatív hatásától tartva, félelmében gyakran megszakítja, vagy meg sem kezdi az adott folyamatot.
Természetesen az elfojtás megjelenhet tudatosan is, amikor nem akarjuk mások számára láthatóvá tenni, mit is érzünk.
Ez előfordulhat bárkivel, például egy munkahelyi konfliktus esetén „megalapozottnak” tűnik dühünk elfojtása, annak érdekében, hogy ne veszítsük el a munkánkat.
Ilyenkor a hirtelen előbukkanó erős érzelmek rossz tanácsadók, érdemes várnunk, amíg lecsillapodnak. Azonban nagyon fontos, hogy ahogy módunkban áll, visszatérjünk a dologhoz és feloldjuk a kellemetlen érzéseket, feszültségeket, és megoldjuk a problémát.
Az adaptív megküzdés nem álom
Ha úgy érezzük, hogy az események irányítása kicsúszott a kezünkből, fokozódik a tehetetlenség érzése, valamint annak megélése, hogy alkalmatlan, „nulla” vagyok. A fenyegetés elleni védekezésül az emberek néha megpróbálják a fenyegetésre adott érzelmi reakciókat kezelni: kezdetben meneküléssel, majd adaptívan figyelemeltereléssel vagy az esemény fontosságának felülvizsgálatával. Noha a tanult tehetetlenség megakadályozhatja az embereket abban, hogy a számukra fenyegetőnek ítélt helyzetekkel bármit is kezdjenek, ilyenkor legtöbbször mégis megküzdési stratégiákkal reagálunk. A megküzdések egyik gyakori formája az érzelemközpontú megküzdés esetén az eseményhez kötődő negatív érzelmekkel próbálunk megbirkózni. Egy másik jelentős módja a fenyegetés szembeszállásának, az a problémaközpontú megküzdés. Az emberek néha közvetlenül reagálnak a fenyegetésekre oly módon, hogy megpróbálják magát a negatív eseményt vagy helyzetet megszüntetni. Ennek lehetséges stratégiái: az újraértékelés, a kifogások keresése, az ellenőrzés megragadására tett kísérlet vagy a probléma közvetlen cáfolása.
Makai Gábor
klinikai szakpszichológus,
pszichoterapeuta,
MPE kandidátusa
