Ki diákként, ki paciensként, ki olvasóként, ki az előadásait hallgatva, vagy a tévében nézve, de valamilyen módon mindenki ismeri Dr. Bagdy Emőke professzor asszonyt, klinikai szakpszichológust, pszichoterapeutát, a Magyar Érdemrend tisztikeresztje, a Prima Primissima Díj és számtalan szakmai elismerés tulajdonosát. A vele készült beszélgetés gondolatait osztjuk meg Önökkel.
• Olvasva az életutadat, feltűnt, hogy ez egy nyílegyenesen felfelé emelkedő életpálya. Már gyerekkorodban vagy fiatalkorodban elhatároztad, hogy pszichológus leszel?
Jólesik hallani, hogy kívülről nézve egyenes ívű a pályám. Azt hiszem, valójában egyikünké sem az. Ha egy kicsit mélyebbre megyünk, akkor kitűnik sok-sok olyan megpróbáltatás és életfordulat, amely oda vezetett, hogy voltaképpen a pszichológuspályára kerültem. Nem akartam az lenni, holott a gimnáziumban volt pszichológiatanítás, ami igen szokatlan volt abban az időben. Miskolcon jártam gimnáziumba, és magyar–latin tanárnak készültem, amelyből nyelvvizsgát is tettem. Nagyon szerettem verselni, rímeket faragni. Nagyapám költő volt, és az ő szellemi öröksége hatott rám. Írni a kezdetektől nagyon jó stílusban tudtam, sokszor szavaltam, rengeteg verset tanultam meg. Ha valamilyen témáról beszélnek, akkor nekem eszembe jut egy odaillő költemény, és ez mind a mai napig elég intenzív. Nem felejtem el a verseket, ezzel is valami nagyon mély, szerves kapcsolatban maradtam a költészettel. Pszichológusként is foglalkoztam költők pszichológiai elemzésével.
Később Bálint Endre – aki az európai festőiskola egyik megalapítója volt – egészen különleges, szimbolikus, rá jellemző motívumainak az elemzésével is foglalkoztam.
De visszatérve a tanulmányaimhoz, jelentkeztem a debreceni egyetemre, magyar–latin szakra. A felvételi vizsgán azt mondta a vizsga vezetője: hogyan gondolja ön? Aki idealista neveltetésben részesült – ugyanis az édesapám lelkipásztor volt –, az hogyan lesz majd pedagógus? Az fogja a jövő generációját nevelni? Így tehát azzal, hogy nem mehettem tovább egyetemre, keresni kellett olyan lehetőséget, amely a megbélyegzettség ellenére is működik. Ezért gyógytornászképzőbe kerültem, mert ott volt egy hihetetlenül lojális igazgatónő, aki azokat, akik magas színvonalúak voltak, de lemaradtak ilyen-olyan okból az egyetemi jelentkezésről, tárt karokkal fogadta. Volt felvételi vizsga, de ha ott megfeleltünk, akkor felvett. Kitűnő, csodálatos évfolyam jött össze. Nekem boldog két évem volt érettségi után, felkerülve Ládbesenyőről, egy ötszáz lelkes pici faluból. Tehát mindketten a bátyámmal együtt ki tudtunk szabadulni a mindenfajta nehézség ellenére, és továbbjutottunk, leérettségiztünk, de ehhez fel kellett jönni Pestre. Mivel édesapám testvére Pesten élt, nála tudtunk lenni. Nekünk is volt Budapesten házunk, de attól sajnálatosan megszabadítottak minket, amikor vidékre kényszerültünk menni. Tehát így kerültem én Miskolcról Budapestre. Lényegében mindig egy olyan sorscsapáson haladtam, ahol kaptam szabadulóutat is, merre, hová tovább. A tanulás mellett munkát kellett vállalnunk. Én most már némi szégyenkezéssel mondom el, hogy elmentem fodrászmodellnek. Összefestegették a hajamat ilyenre-olyanra, de ez nekem jövedelmező volt, és megcsinálták mindig szépre a frizurámat. Mindig adtam arra, hogy a hajam jól nézzen ki. Igaz, hogy az iskolában figyelmeztettek, hogy ki fognak tenni, ha én ilyen divatbábu vagyok, hogy állandóan változtatom a hajszínemet, de amikor ennek a jóságos igazgatónőnek elárultam, hogy miről van szó, akkor megbocsátott. Közben a Mezőgazdasági Könyvkiadónál korrektori állást is kaptam. Amikor az iskolából hazamentem négy-öt óra tájban, felvettem az anyagot, amit korrektúrázni kellett, éjszaka megcsináltam, reggel az iskolába menet leadtam, és azzal kerestem pénzt. Tehát gondoskodtam magamról, mert nem vártam el a szüleimtől, tudtam, hogy hiába. Tudtam, hogy ők is milyen fegyelmezetten élnek. Ez az érzés akkor fénylik fel, ha nagyon nehéz helyzetbe kerül az ember, és ez mindnyájunkkal így van egyébként. Gyógytornászként a Szabadság-hegyi Tüdőszanatóriumba kerültem, ahol légzőszervi betegekkel foglalkoztam. Főként műtéti előkészítéseket és posztoperatív helyreállító gimnasztikát kellett csinálnom. Ott voltam a műtéteknél, láttam, ahogy a fél tüdőt, a lebenyeget kivették. Akkor még drasztikus roncsoló műtéteket is végeztek, a bordák kiszedésével.
Én nagyon szerettem a gyógytornát, és egyáltalán, a mozgást, a tornát, ez a lételemem mind a mai napig, és valahogyan megrendített engem, hogy olyan pácienseknél, akiknél nagyon pici beavatkozás történt, nagyon nehezen tudtam elérni, hogy a légzési rehabilitációban valóban megszabaduljanak a légtelenség vagy a fulladás érzésétől. Meg is tanultam akkor, hogy ez mennyire sok szempontból szubjektív, hogy jaj, nincs levegőm, nem kapok levegőt. Nagyon jól meg lehet tanítani a beteget kis tüdőterülettel is jól lélegezni. Csodálkoztam, hogy fél tüdőt vesztett embereknél milyen jó eredményeket érek el, néha meg tényleg minimális beavatkozással is nehézségeim vannak a beteg megsegítésében. Akkor indult 1963-ban az ELTE-n az alkalmazott pszichológusképzés, mert az ’56-os forradalom után a pszichológia burzsoá áltudománynak volt kikiáltva, és törölték az akadémiai tudományok sorából. Majd 1958-ban visszavette az Akadémia, és azzal, hogy visszaállították a tudományos rangját, bekerült az egyetemeken is a tantárgyak közé. És a pszichológiai tantárgyban elkezdték a tanárképzést. Én erre jelentkeztem mint gyógytornász. Estin, mert nem volt más lehetőség. Majd két év után átkerültem különbözeti vizsgával, nyelvvizsgával a nappali tagozatra, és harmadéves koromtól voltam rendes, hogy úgy mondjam, főállású egyetemi hallgató. Elvégeztem a pszichológiát, és itt az életem újabb fordulata következett, mert harmadévtől szakosodni kellett. Én gyógytornászként nyilván a klinikumot választottam, és akkor Mérei Ferenchez kerültem gyakorlatra az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe, amely aztán később az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) lett. Majd állásba is odakerültem, egy zárt pszichológiai férfiosztályra. Akkor még nem volt koedukáció. Sok paranoiás beteg volt az osztályon, és én ebből csináltam a doktori munkámat az ott végzett vizsgálatok tudományos feldolgozásával. Közben ’69-ben megszültem az ikreimet, és akkor 9 hónapig voltam velük, sajnos csak 9 hónapig, mert éppen ez a doktori folyamat beszorított a határidővel, és visszamentem dolgozni. Utána Mérei Ferenc helyettesének neveztek ki. Akkor jelentkeztem további tudományos fokozatokra. A Lipót nagyon híres, jó gyakorlóhellyé vált. Míg Mérei ott volt, addig az ő neve fémjelezte, és aztán én vittem tovább, és lett egy nagyon jó kis pszichológusképzési műhely a gyakorlati képzés oldaláról. Közben meghívtak Debrecenbe, hogy tanítsak az egyetemen, de az ELTE-n szintén vezettem gyakorlatokat. De tartottam szemináriumokat, speciálkollégiumokat más képzőhelyeken is. Egyetemi tanár funkciókörbe a debreceni meghívás alapján kerültem ahol tíz évet töltöttem el 1985-től 1995-ig tanszékvezetőként. Oda lejártam, miközben a Lipóton vezető pszichológus voltam, ahol megalapítottuk álmaim pszichoterápiás osztályát. 46 pszichológus dolgozott akkor az intézetben. Ma egész Magyarországon klinikai álláshelyen csak 260-an dolgoznak, miközben 15 ezer pszichológus van. Jelentős részük kényszervállalkozó, mert valahogy nincs kellő megbecsülésük a pszichológusoknak. Minden kórházban ott kellene hogy legyenek, de nincsen erre rendelet. Nincs kamaránk sem, a természetgyógyászoknak van kamarájuk, meg a vadászoknak is. Mi ’89 óta küzdünk, de minden kormányzat visszadobja a kérelmünket.
Én remélem, hogy mielőtt meghalok, megtudom, mi ennek a titka.
Az én életemben mindig első helyre került a szakma, és a másodvonalba került a személyes életem. Ez az életminta, amelyet ilyen fegyelmezetten, szakmaművelően, felelősségteljes módon éltem én is a férjemmel együtt, ez jellemezte a kapcsolatunkat 46 éven át, amíg ő meg nem halt.
És ilyen életmintát mutattunk a gyerekeinknek. És csak hálát adhatok a Teremtőnek, hogy mind a kettő ilyen felelősségteljes lett. Nem is szeretnék semmit panaszkodni, de azért lelkiismeretileg nagyon sokszor gondolok arra, hogy ott van valami disszonancia az én életemben, hogy miközben mélyen meg voltam győződve róla, hogy otthon kellene maradnom a kilenc hónapos ikreimmel, én mégis segítséget kértem, és hála Istennek szerencsém volt egy jó asszonnyal, aki kitartott mellettem, mint pótnagymama, mert a szüleim messze éltek. Tehát nekem volt valaki, aki a segítségemre volt a gyerekeim mellett. De én nem maradtam otthon velük, holott most azt mondom, és éveken át ezt tanítottam, hogy maradj otthon, mert pótolhatatlanul fontos dolgok történnek ilyenkor a gyereked lelkében. Ha ott vagy, akkor jól alakul. Ha nem vagy ott, kockáztatsz. És én ezt a kockázatot képes voltam bevállalni. Miért? Mert olyan módon voltam kötelességtudó, hogy doktorálni kell, hogy dolgozni kell. És én beálltam sajnos ebbe a parancsrendszerbe, és eleget tettem. A mai eszemmel például ezt nem tenném. Mindegy, mindenkinek vannak olyan pontjai az életében – gondolom én –, amit másként csinálna. Én semmi mást nem csinálnék másként, csak ezt az egyet. Az biztos, hogy otthon maradnék hároméves korukig az ikreimmel.
• Netán a pszichológus is jár pszichológushoz?
Ez pontosan így van. A pszichológus segít a másik segítőnek. Nem lehet enélkül, mert olyan nagy a nyomás, átvenni mások lelki terheit, beleérezni, empatikusnak lenni. Ezeket az egyensúlyban tartó módszereket különösképpen nagyon kell művelni, ami más szakmában nem olyan fontos, de ezen a területen igen, különben az ember kiég, ha ezt a fajta segítséget nem kapja meg. Nem véletlen, hogy kitalálták Amerikában a „hetedik szabad év” programot. Hat évig dolgozol, egy évre elmész, és regenerálódsz.
• Te mit teszel az ellen, hogy ne érintsen meg mélyen a másik embernek a sorsa. Vagy kell, hogy megérintsen?
Igen, egy kicsit kell, hogy megérintsen, de a megérintettségnek milyen módjáról is van itt szó? Van egy edzettségem, azért tréningezem, azért tanulom meg, hogy hogyan érintsen meg, empátiásan beleérzek, ott vagyok a páciens életében. Ha nem tudok bemenni az ő életébe, nem tudom őt egészségesen látni, akkor nem is tudok neki segíteni. Nekem látnom kell az összetört, összeomlott emberben is a helyreálló, újra erejére találó, egészséges embert. Ilyenkor nagyon nagy lelki energiák mozgása történik.
• Mindenki megkérdezné, hogy a boldog élethez való recept, az mi szerinted.
Én receptet nem tudok mondani. A tudomány azt mondja, ha megelégedett vagy, és elegendő pozitív élmény van az életedben, akkor te boldog ember vagy. Az én felfogásom szerint az életnek meg kell találnunk az értelmét. Kiért élsz, és miért élsz? Ha ezt a két kérdést meg tudom válaszolni, akkor nincs baj az életemmel. Mert akkor tudom, hogy kiért élek, aki fontos, akit szeretek. Kell egy nagyon nagy belső erő, amit az ember magával hoz, mint készséget, és kifejleszt, mint képességet, és ez a nem vallási értelemben vett hit. Hinni, bízni tudni és reménykedni tudni. A hit és a remény két fundamentális életben tartó erő. Ha még mindehhez valaki egy vallási hitrendszernek a dogmái szerint is képes az életét vinni, akkor az biztonságot ad az életének. Én hívő ember vagyok. Az voltam, az maradtam, gyakorló református. Engem ilyen szempontból nagyon megsegít, az életvitelemnek a minőségét meghatározza, hogy mire ügyeljek, mit szabad, mit nem szabad. Nem vagyok tökéletes, természetesen senki sem az, de vannak normáim, elveim, határaim, szabályok vannak az életemben, és igyekszem a szabályokat nem átlépni. A saját etikámat lényegében már Kant leírta, aztán Viktor Frank pszichológus továbbvitte és terjesztette, én átvettem: ha az élet kihívásokkal elém áll, ha én nem teszem, ki tegye? Ha nem most teszem, mikor tegyem? És ha nem teszem, akkor ki vagyok én? Na, ez az én etikám. Úgyhogy én nagyon sokat dolgozom. Irreálisan sokat a külső szemlélő számára. Azt mondják: mit akarsz te? Már a tulajdon lányom is azt mondja: mama, 78 éves vagy, mit akarsz? Már ne menjél előadásokat tartani! Majdnem azt mondja, hogy maradj már nyugton.
• De az a sok ember téged vár.
Őszintén szólva bennem működik egy belső parancs, amely úgy szól, hogy azért kapod az egészséget, az erőt, az elméd készségét, hogy írni tudsz, előadni tudsz, segíteni tudsz a terápiában, aktív tudsz lenni, szóval kapsz valamit, és neked el kell számolnod vele. Mit csinálsz vele? Ülsz a babérjaidon? Én nem is tudok csak úgy, üldögélni. De egy belső feladattal tudok. Mert ha van egy üldögélés, akkor meditálok.
Vagyis hogy az életet és annak az értékét egyre tökéletesebb módon megélem, ezért életbátor vagyok, vagy bátor vagyok az életre, nem félek a haláltól. Bármikor jön, én úgy gondolom, hogy felkészültem. Tehát oda tudok állni összes emberi gyarlóságommal, mert ami tőlem telt, azt biztos, hogy megtettem.
Szarvasházy Judit
főszerkesztő-gyógyszerész
Az interjú a Patika Magazin októberi számában jelent meg, keresse a gyógyszertárakban!
