Egyrészt elfogadó szemlélődőként, kívülről figyeljük magunkat, másrészt sodor minket a lendület a cselekvés hevében.
Legutóbbi írásomban azt fejtegettem, hogy kik is vagyunk mi valójában. Azt írtam, hogy: „Mi vagyunk a színész, a dramaturg és a közönség is. De leginkább az vagyunk, aki ezt az egészet képes kívülről nézni. A mindent egyenrangúan elfogadó szemlélődő. Aki nem azonosítja magát az érzéseivel és gondolataival, és látja kívülről azt, hogy a különféle szerepekben hogyan nyilvánultak meg a személyiségei, karakterei. Látja, konstatálja, elfogadja.” Nos azt is gondolom (folyamatos változásban vagyunk), hogy az az aktív cselekvő is mi vagyunk, aki annyira bele tud merülni abba, amit csinál, hogy gondolkodnia sem kell, csak viszi az áramlat, a flow – divatos kifejezéssel élve – és egyfajta könnyed játékossággal teremt. Nem a gondolat, nem az akarás, nem az ego viszi (lehet, hogy a cselekvés elkezdéséhez mindez kellett, sőt!), hanem egy idő után az a svung, az a lendület, amit a cselekvés öröme, ténye ad.
Szerintem ez az egyik legfontosabb dolog a világon, ezt megtalálni, ebbe belekerülni. Épp ezért az egyik legnagyobb áldás, ha valakinek olyan munkája van, ami a szenvedélye, hobbija. De ebbe az állapotba bele lehet kerülni akár takarítás, vagy sétálás közben is.
Emlékszem, amikor 35 évesen kibéreltem egy kis belvárosi lakást (amit elneveztem „leánylakás”-nak), és hetente 2 napra ott hagytam a családomat, és elvonultam ide, hogy magammal legyek, olyan szabadság- és boldogságérzés járt át, hogy folyamatos flow-ban voltam.
Mindegy volt, hogy mit csinálok. Ezen kicsit meg is lepődtem, amikor konstatáltam, hogy ugyanazt a belső szárnyalást, kinyílt, örömteli jelenlétet érzem, ha bulizok, dolgozom, a gyerekeimmel játszom, főzök, vagy átmegyek a zebrán. Mindenben jelen tudtam lenni. Éreztem, hogy vagyok, élek. Ebben az állapotban legalább annyira önmagunk vagyunk, mint a mindent egyenrangúan elfogadó, szemlélődő állapotában. Ezek persze mind csak elméletek, és én a legutóbbi írásomban gyakorlatokat ígértem, amik segítenek bentebb kerülni magunkba.
Az öngyógyító játékok
Erről a témáról egy teljes könyvet írtam (Öngyógyító könyv), úgyhogy most csak néhány kedvenc „játékomat” emelem ki azok közül, amik nekem valamiért fontos belső utazást adtak. Egy jó darabig nagyon izgatott a totális kontroll nélküli állapot. (Kurzusaimon, táboraimban most is használom azokat a gyakorlatokat, amik ide juttatják a résztvevőket, az önismeret elengedhetetlen részének tartom.) Nagyon érdekelt, hogy mi jön ki belőlem akkor, ha minden kontrollt képes vagyok elengedni, és ezt józanul teszem. (Bár ez a „józan” kifejezés is viszonylagos, hiszen a kontrollvesztett állapotok módosult tudatállapotok.) Szóval nem alkohol által. Ebben az egyik legtöbbet a transzlégzés, vagy más nevén holotrop légzés adta nekem. A légzés és az elme kapcsolatával már több ezer éve foglalkoznak.
Légzéstechnikák
- A holotrop légzés technikáját Stanislav Grof cseh származású amerikai pszichiáter dolgozta ki az 1970-es években, és azóta világszerte terjed. Eredetileg holotrop légzésnek nevezték el, de hazánkban „transzlégzés” néven terjedt el. Ez egy nagyon izgalmas és intenzív önismereti módszer, ami a belső blokkok oldása által elindítja az öngyógyító folyamatokat. Kezdőknek semmiképpen nem javasolják egyedül átélni, a csoportos munkák egyébként is sok szempontból hatékonyabbak.
- Ennek egy lágyabb válfaja a vivation, avagy energialégzés, amit viszont otthon, egyedül is ajánlott csinálni. Egészen különleges élmény, amikor képesek vagyunk annyira befelé figyelni, hogy akár kapcsolatba lépünk a saját szerveinkkel, szöveteinkkel, sejtjeinkkel. Emlékszem, amikor ezt először átéltem, hosszasan csak csorgott a szememből a könny. Ez nem sírás volt, hanem katarzis. Mintha megvillant volna előttem a „törvény szövedéke”. Mintha bepillanthattam volna egy másodpercre a mikro- és makrokozmoszba, és megláthattam azt is, hogy e kettő ugyanaz. Végtelen hálát éreztem a létezés iránt.
|
Rákattanni Akiknek ilyen belső élményekben van része, újra vágyják, mint szinte mindent, ami nagyon jólesett. Épp ezért erre is rá lehet szokni, és megfigyeltem, hogy vannak olyan „spirituális élvezet függők”, akik csak azért járnak ilyen elvonulásokra, hogy katartikus élményeket éljenek át. És van, akiknél ez nem is hoz különösebb változást, egyszerűen rákattannak, mint egy narkós a drogra. Mára az a tapasztalatom, hogy nagyon meghatározó ezekben a folyamatokban a szándék. Ezt valójában nap mint nap (sőt, napjában többször) megkérdezhetjük magunktól: mi a szándékom ezzel a dologgal, cselekvéssel? |
Saját párbeszédeim
- Az önmagammal való beszélgetés a másik kedvenc és gyakori belső játékom. Nekem ez leginkább a természetben és mozgás közben működik. Van, amikor direkt azért megyek ki a mellettünk levő mezőre kocogni, vagy le a tóhoz biciklizni, úszni, hogy választ kapjak bizonyos kérdéseimre. Erről már többször írtam „bumerángtechnika” néven. A lényege az, hogy minden kérdésünkre ott van a válasz belül. Sőt, valójában csak mi magunk tudhatjuk, mire van szükségünk, csak ezt meg kell hallani. Fontos, hogy a kérdésemet minél pontosabban fogalmazzam meg, majd hajítsam el, mint egy bumerángot, és innentől kezdve ne a belső kattogásra figyeljek, hanem kifele. Persze a gondolatok jönni fognak egy darabig, de leállítjuk őket (gondolatstop), és elkezdjük belerakni a figyelmünket abba, ami érdekel, amit jó nézni – legyen az egy bokor a terméseivel, vagy az égen úszkáló felhők, bármi.
- Ezekben az állapotokban is el tudok jutni a flow-ba, de amit talán mindennél jobban élvezek (és amire megint olyan nagy szükségem lenne) az maga az üresség. Amikor percekig (sőt, már megtapasztaltam azt is, hogy órákig) nem gondolok semmire. Csak nézek ki a fejemből. Most azon mosolygok magamban, hogy jelenleg úgy képzelem el, ez lesz az időskor egyik ajándéka. Csak úgy lenni-vanni-feloldódni, szemlélődni, nem akarni, nem minősíteni. (Azt viszont az egyik legszánalmasabb dolognak tartom, ha valaki úgy öregszik meg, hogy spirituális értelemben nem lesz felnőtt, és nem lesz bölcs sem.)
Alkotni valamit
Az egyik legfontosabb „belső út játéknak” a kreativitás megélését tartom. Úgy gondolom, hogy a kreativitás rendszeres megélése és fejlesztése nélkül képtelenség minőségi, kiteljesedett és felnőtt életet élni. A kreativitás és a spontaneitás az, ami leginkább behoz minket a jelenbe. Valójában minden szokásba való beragadás megakasztja az áramlást. Viszonylag sok mindenben megélem az alkotást, kreativitást, improvizálást.
- Az egyik – a legkedvesebb – persze a zene. Hmmm! És a legistenibb! Épp a napokban látogattuk meg a zenekarom gitárosával Wahorn András barátomat, és kb. két órán át olyan improvizációs játékban volt részünk, amire most is felemelő visszagondolni. Illetve visszaérezni, mert hogy nem kellett gondolkodni sem. Csak figyelni a zenére, és engedni, hogy magával ragadjon. Olyan ez, mint egy közös tánc a hangokkal, úgy, hogy valójában nem tudod, mit hoz a következő pillanat. És ennek a hétköznapi csodának a táptalaja maga az ősbizalom, ősbiztonság állapota. Ezért is lehetséges ennyire elengedni benne magunkat. Nincs rossz hang, nincs kockázat, nincs minősítés, csak ez a közös egymásra hatás, a hangok, amik épp attól lesznek olyanok, amilyenek, mert együtt csináljuk az adott helyen és időben.
- A zene mellett ott van még a tánc, a rajzolás, az improvizatív főzés, és a kurzusaimon való improvizálás, amikor egy egész csoporttal játszom. És ez a játszom nem azonos a játszadozással. Nem. Ez élet játék. 100%-os jelenlét.
Legközelebb is a játékról, játszásról fogok írni, de abba beleengedek egy kis csibészséget is, csak azért, hogy nehogy ránk égjen a felnőtt szerepjelmezünk.
Soma Mamagésa
életmód-terappeuta
