Félelmetes játszma a koronavírussal! De hogyan tovább? Erről kérdeztünk négy híres és méltán elismert nőt, akik megosztották velünk gondolataikat. A Hogyan tovább? – Női szemmel című gondolatébresztő írások szerzői Bencze Ilona színművész, Illényi Katica hegedűművész, Tarján Zsófi énekes és Vészabó Noémi festőművész, író.
…ami rendben is van… általában. A tervekre szükség van. Kiszámíthatóvá, átláthatóvá teszik rövid és hosszú távon az életünket. A jelen világ, amelyben élünk, versenyt fut az idővel. A terveink is ehhez igazodtak. Valahogy semmire sem elég a 24 óra. Mintha tőlünk függetlenül pörögnének egyre sebesebben a percek. Egyre korábban kelünk és későbben fekszünk, mégis… mégis… mindjárt dél lesz, délután, megint este, és folyton úgy érezzük, ezt sem végeztük el… arra sem jutott… amarra meg pláne.
A szüleink otthonokba kényszerülnek, jól-rosszul tartjuk a kapcsolatot, főleg lelkifurdalásból. A gyermekeinket idegenek gondozzák, tanítják, nevelik – legjobbtudásuk szerint, de tőlünk függetlenül –, a lényegnél sosem vagyunk ott: amikor öröme van, sikere, amikor bántják, olykor akár össze is törik nyiladozó lelkét, értelmét, képességeit. Szülő és gyermek alig tudnak egymásról, mindenki járja, vagy inkább rohanja a maga útját, bár érezzük a hiányt, az űrt, „majd holnap megoldom, szólok, kérdezek”, aztán semmi. Kompenzálunk ajándékokkal, játékokkal, (ártalmas) kütyükkel, amelyek végül mindent kiszorítanak a kapcsolatainkból. Magányos, rohanva tébláboló embermilliárdok.
A valódi szeretet mindenből hiányzik. Sokan nem is tudják, mi az. És ez még csak csepp az óceánnyi napi megküzdenivalóból. Évtizedek óta szigorú terv szerint élek magam is. Látom a kárát, próbálok finomítani, kevés sikerrel. Sokáig fel sem tűnt, hogy nem is én tervezek, hanem velem terveznek. Valahogy természetessé vált, hogy nem én döntöm el, mikor mit csinálok, legfeljebb azt, hogy hogyan. A maradék idő lenne az enyém. Lenne.
Végül sosincs. Telnek az évek jól-rosszul, örömökkel, sikerekkel, bosszúságokkal, csalódással, kudarccal is akár, de megállás alig. Töltekezésre, elmélyedésre, átgondolásra, vagy csak úgy céltalanul, időtlenül a „levésre” …évek óta semmi. A tavalyi év úgy kezdődött, hogy leterített egy influenza (vajon melyik a sok közül?). Hozott magával más bajokat is, kiütéssel győztek, azt hittem, itt a vég. Ez átírta az egész évemet, sőt… kicsit az egész életemet. Hívő ember vagyok, erősen imádkoztam, és haladékot kértem a Mindenhatótól. Megkaptam.
Akkor, ott, lázas, álmatlan éjszakákon mintha egyszerre valami megvilágosodás vagy ahhoz hasonló történt volna bennem az elmúlt éveimről, a dolgok értelméről és fontosságáról. Aztán persze felgyógyulva, vagy épp hogy felgyógyulva, szinte ugyanúgy ment minden tovább, kisebb korrekciókkal. Idén március elejéig. Akkor egyszerre megállt az idő, egyik napról a másikra. Ha filmben gondolkodnék, mintha meg akadt volna a szalag egy hajdani moziban, amikor a gépész kiszaladt egy percre. Ettől lassítva mozognak az emberek, csúszik a hang, és egy oktávval mélyebben beszélnek a szereplők. Ott persze lehetett zúgolódni, reklamálni, „anyázni” a gépésszel vagy a technikával, aztán mint ha mi sem történt volna…
Most is azt hittük. Csakhogy ez itt és most a mi életünk filmje. Döbbenetes, szomorú, katartikus valóság. Kezdetben még távol, ott messze keleten, remélve, hogy ott is marad, igen, egy kicsit kínos, de nekünk azért nem fáj úgy. Hiszen messze annyi minden történik… háborúk, éhhalál, betegségek, nyomorúság. Látjuk fotókon, filmeken, nem is akarunk odanézni, gyorsan továbblapozunk, szerencsére itt nálunk nincs ilyen, nem a mi dolgunk, bánatunk, felelősségünk.
Csakhogy ez a „valami” nem ismer országhatárokat, vallási és politikai hovatartozást, jön feltartóztathatatlanul, megállíthatatlanul. Ez a „film” egyszerre megszámlálhatatlan síkon játszódik, és mindenütt drámaian. Egyiken a megállított idő: várakozás (mire is? és meddig?), dermesztő csend, megválaszolatlan kérdések, magadra utalt ság, feszültség, egymásnak feszülés, bezártság.
A másikon: kevesek, nagyon kevesek kétségbeesett küzdelme életekért, döbbenetes felismerése a „békeidős” mulasztásoknak, kapkodás, tehetetlenség, nem ismert emberi erőtartalékok mozgósítása, halálos kimerültség, fájdalom, könny és veszteség… veszteség… veszteség. Egyre többek harca az ismeretlennel saját életükért, hiábavalóan. Egy harmadik síkon az elfelejtett, nem vagy alig használt emberi tulajdonságok nyitogatják berozsdásodott, nyikorgó, lassan beinduló, és lám-lám, mégis működőképes, sőt csodákra képes szárnyaikat, az együttérzés, segítségnyújtás, adakozás, egymásra figyelés bennünk szunynyadó „angyalai”, akiket a szükség most életre hívott.
Embert, emberséget próbáló idő. Lehet, hogy ez volt a cél? Hogy ezért jött? Ezért „kaptuk”? Ezért mérte ránk a… ki is? …a próbatételt, hogy kiderüljön, kik vagyunk? Mik vagyunk? Hol és hova tartunk? Az elcsendesülés, az értelmetlen áldozatok feletti gyász időszakának kérdései ezek. A kizökkent időt valahogy vissza kell állítani. Vissza? Nem. Helyre.
„Kizökkent az idő; – oh, kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt!”
Shakespeare ezt nem ma írta, látszólag ez nem a ma emberének dilemmája, de mint minden nagy gondolat, mindenkor aktuális és örökérvényű, mert emberi. Ember csinálja a bajt, követi el a bűnt, tehát embernek kell rendet tennie, jóvátennie, helyrehoznia. Ahogy most is.
Mert ennek a több síkon játszódó, szomorú aktualitású életfilmünknek számtalan döbbenetes felismerése kell hogy legyen. Mert ez a süket csend a félelem és fájdalom szorításában kikényszeríti belőlünk a miért?, miért? sikoltó kérdéseire a válaszokat. Pedig a kérdés nem az, hogy miért. Mert azt valahol a zsigereiben a legelvetemültebb is kell hogy érezze.
Miért? Mindazért, amit tettünk! Vagy éppen nem tettünk kellő időben, kellő átgondoltsággal, felelősséggel, empátiával, alázattal, tisztességgel, becsülettel, emberséggel. Elcsépeltnek, ósdinak, idejétmúltnak, nem korszakosnak titulált tulajdonságaink, melyek mögött az egyes ember áll. Vagy éppen nem áll. A „Milyennek kell lennie a XXI. század emberének?” kérdésre számtalan választ tudunk adni, de a fenti jellemvonások nem szerepelnek a listánkban.
Pedig nem az így-úgy megszerzett pozíció, hatalom, hírnév, vagyon és egyéb javak kellene hogy minősítsék az „arasznyi lét” korlátai közé szorított embert, hanem a jelleme, a belső múlhatatlan értékei, melyek a létidőn túl is hatnak és használnak, hirdetve és őrizve emberi nagyságát. Minden más múló, talmi, de mi „fordítva ülünk a lovon”. A látszat a valóságunk. Ezért tartunk ott 2020 tavaszán, ahol tartunk. A miért?, miért? nem a helyes kérdésfeltevés.
A „Mi ez? Büntetés vagy Kegyelem?” közelebb visz a helyes válaszhoz. Ugyanis ezt kell eldöntenünk. Ha BÜNTETÉS-ként éljük meg, akkor semmit sem értettünk meg az „üzenetből”. Akkor semmi nem változik a jövőben sem, csak még ádázabbul hajszoljuk, dagonyázzuk az eddigit, a semmit.
Ha KEGYELEM-ként értékeljük, és hálával gondolunk arra, hogy kaptunk még egy esélyt a változásra és változtatásra, akkor elkezdhetünk építeni egy új, élhető világot, megtartva a korábban elért valódi értékeket, elvetve mindent, ami vacak és kártékony. Minden többesélyes, de legalább kettő. A nagy bajjal és tragédiával egy időben kapjuk folyamatosan a visszajelzéseket is mindarra, ami üdvözítő lépés és járható út. Hogy ki jelez? Mi jelez? Ki-ki döntse el hite szerint, melyik hangot tudja elfogadni, magáénak érezni.
A BELSŐ hangot, amelyet tetszés szerint tulajdoníthatunk a magunkénak vagy egy láthatatlan erőnek, vagy konkrétan néven nevezve azt. A FÖLD hangját, a természetét, amely rögvest heurékát! kiáltott, és életre kelt a helyes lépéseink hatására: kék az ég, nem takarja el előlünk a szmog, visszajönnek és énekelnek a madarak, a kihalt utcákon állatok sétálnak, tisztulnak a kis és nagy vizeink, az éltető levegő.
Mindez nekünk, értünk történik. Ha megértjük az üzenetet, lépni is fogunk. Nem engedünk a megfélemlítésnek, a borúlátó gazdasági mutatók fenyegetésének. Elhisszük, hogy a kevesebb is elég, a jónál nem kell jobb, az idő érték, és az emberi élet és kapcsolataink nagyobb tőkét jelentenek, mint a bankszámlánk. Hogy odafigyelést, segítséget és szeretetet adni a legnagyobb haszon, kamatos kamat életreszólóan.
Aki pedig nem érti, és nem tudja magáévá tenni és követni ezeket az eszméket, az kisebbségbe szorul, de nem a mindent birtokló kisebbségbe, mint jelenleg. Régóta halogatott és félresöpört kérdésekre kell választ adnunk, döntéseket kell hoznunk. Már ma. Most erre sürget az idő. Nem a hatalom, a profit, a haszonszerzés mások kárára és nyomorúságára, nem a „fogyassz, használj többet, gyorsabban, nekem, enyém, carpe diem!, hát mindent bele” látszatélet jelszavait szajkózva, lelkileg leépülve.
Bevallom, magam sem látom a végét innen, a karanténból, ahogy senki. Jóslatokba sem bocsátkozom, csak azt tudom, a régi módon nem fog menni. Marad a remény, ami szükséges, de kevés. Ez most a tettek ideje, a félelem fölé emelkedő, bizakodó és okosan, felelősen tervező lélek ideje. Magunkból kiinduló, belülről építkező, egyenként és egyénenként megkínlódott átváltozás, ami majd egységgé kovácsol bennünket. Nem holnap, sem holnapután, de most lehetne elkezdeni.
Utópia? Még soha nem jött be? Az ember nem ilyen? És mi van, ha ilyen is? Ha most van itt az ideje, mostanra érett meg az emberiség erre a változásra? Lehet választani: vagy alkalmassá tesszük magunkat rá, vagy jön az újabb és újabb figyelmeztetés, egyre nagyobb, egyre rosszabb, és végül elveszünk. Én magammal kezdem, és hiszek egy magasabb, bölcsebb erő segítségében. És örök optimistaként bízom az emberben.
Bencze Ilona: Arány és erény című könyve megvásárolható a Galenus webshopban!
A többi interjú itt olvasható:
Illényi Katica
Tarján Zsófi
Vészabó Noémi
