A 42. Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztivál záró gálaestjén január 23-án adták át az Arany Bohóc-díjat ifj. Richter Józsefnek, a Magyar Nemzeti Cirkusz igazgatójának. A magyar csapat a cirkusz világ „Oscar-díja” mellett három különdíjat és a közönség díjat is megkapta a több mint négyezer ember előtt bemutatott produkcióikért.
Hetedik generáció, 250 év, világsiker
- Más 25 évesen még csak ízlelgeti az életet, ön meg már szinte mindent elért?
Nem mindent. Vannak még céljaim. Ez egy életcél volt nálam, ezt a bohócot elérni. Első magyarként tíz évvel ezelőtt a bátyámnak ez sikerült, és akkor megfogalmazódott bennem, hogy egyszer én is szeretnék majd egy ilyet. Rengeteg munkát fektettünk bele, hogy ez valóban létrejöjjön. Nem is a bohócnak van értéke, és ez nem is pénzdíjjal járó díj, hanem hatalmas eszmei értéke van, egy óriási elismerés.
- Mi lehet még inspiráló ezután, ami még viszi tovább önt ezen a megkezdett úton? Miért ez a legnagyobb díj a szakmában?
Igen, négy évvel ezelőtt már Budapesten, a budapesti fesztiválon felléptünk, és ott is aranydíjat sikerült nyerni. Az volt a második legnagyobb fesztivál, a bemelegítés tulajdonképpen, és most a monte-carlói cirkuszfesztivál. Szakmailag nincs ennél magasabb díj, amit el lehet érni artistaként. De amellett, hogy én aktív artista vagyok, a Magyar Nemzeti Cirkusznak az igazgatója is vagyok, és most az a cél, hogy üzletileg is, erkölcsileg is a nemzeti cirkusznak az image-ét tovább építsük, hogy ez még sikeresebb cirkusz legyen, és bebizonyítsuk azt, hogy a cirkuszművészetet is lehet magas színvonalon művelni.
- Nehéz lehet mindkét elvárásnak eleget tenni.
Amikor elmegyünk vendégszerepelni, néha úgy érzem, egy kicsit egyszerűbb a helyzetem, mert artistaként csak a porondon kell az állatokkal teljesíteni. De ha Magyarországon megy a turné, akkor 70 fős társulattal utazunk, több mint egy km hosszú a cirkuszszerelvény, 24 városban vagyunk láthatók egy évben, majdnem száz idomított állattal. Hatalmas logisztika áll emögött. Például, amikor megérkezünk a városba, már ott legyen a széna, a szalma, a zöldség, az áramellátás stb. Egy nagy stáb dolgozik ezen, és ez még mindig egy családi vállalkozás, mindenki besegít ott, ahol tud.
- Ön ebbe beleszületett, már ötévesen fellépett, azóta szívja be ennek a miliőjét.
Az nagyon nagy előny, hogy az ember ebben nő fel, és valahogy automatikussá válik ez az életforma. Az édesapámtól nagyon sokat tanultam – aki megalapította a Magyar Nemzeti Cirkuszt –, hogy az üzleti életben is hogyan kell együttműködni másokkal. És persze az állatokkal – az sokszor egyszerűbb, mint az emberekkel. Az állatokkal felépül egy bizalom. Az ember ismeri az állatok karakterét, tudja, melyik mire képes, mi várható el tőle. De ha az ember igazgatóként dolgozik, nagyon sok olyan helyzettel találkozik, amire nem is gondolt előtte. Én mindig azt mondom, hogy egy cirkusznál az igazgatónak pszichológusi feladatokat is el kell látnia. Mert amikor elkezdődik a turné, akkor még mindenki szeret mindenkit, de ahogy egyre telik az idő, egyre jobban fáradnak az emberek, és kijönnek a konfliktusok. De a cirkusznak mennie kell tovább … és nagyon sokszor kell mint igazgatónak olyan lépéseket tennem, hogy az emberek is valahogyan együtt tudjanak dolgozni. És ezt fiatalon nehéz.
- Ehhez kapcsolódva: az idősebb kollégákkal szemben miként tudja kivívni azt, hogy 25 évesen hallgassanak önre?
Nem is ezzel van a gond, hanem inkább az esetleges tapasztalatlansággal bizonyos helyzetekben. Kb. öt éve vezetem a nemzeti cirkuszt, akkor a világ legfiatalabb cirkuszigazgatója voltam. Látom az akkori önmagamat, és a mostanit, amikor már sokkal több tapasztalatom van, és a helyzetekre sokkal jobban tudok reagálni, mint akkor, mert már átéltem azt a szituációt. Nyilván mindig vannak új helyzetek is, de egyre jobban beletanul az ember, hogy mit hogyan és mikor mit kell csinálni.
- Visszatérve a díjra, ön szerint van kis boldogság és nagy boldogság?
Ha van nagy boldogság, akkor ez az volt. Nagyon régóta várok erre. Minden produkciót kétszer mutatunk be, amit pontoz a szakmai zsűri. Hiába vagyunk csak a legjobbak, ha aznap nem tudjuk azt nyújtani. Ha csak rajtam múlik, egy főn, akkor magamnak köszönhetem, ha sikerül, ha nem. De itt 23 főről beszélünk és 60 állatról, és mindegyiknek aznap 100%-ot kellett nyújtania! Már a gyakorlások alkalmával is tudni kell, hogy pl. melyik lónak kell picit többet szaladnia, hogy jobb állapotba kerüljön, vagy van olyan ló, akit inkább pihentetek, mert este akkor jobban fog teljesíteni. Az akrobatáknál is, van, akit inkább hagyok, hogy pihenje ki magát a verseny előtt, a másikkal még gyakorolni kell. És akkor még magammal is törődök, hogy én is jól tudjak szerepelni, ez a nehéz. De hogy pont aznap a 3000 ember előtt, a szakmai zsűri előtt, a hercegi család előtt, Monacóban valóban élete formáját tudja nyújtani valaki, ez nagyon nehéz, és sok embernek nem is sikerül.
- Az ön nyugodtsága átmegy a többiekre is, vagy talán még az állatokra is?
Pontosan. Ha én ideges vagyok, az állatok is idegesek, és rögtön jelzik is, és nem úgy sikerül a produkció.
- Milyen tervek lehetnek még ezután, amikor már itt van a legnagyobb díj?
Ez a csúcs. Most értesültem róla, hogy állami kitüntetést is kapok, Hortobágyi Károly-díjat, ami a színészeknél a Jászai Mari-díjnak felel meg. Ennek is nagyon örültem, és ahogy mondtam, a Magyar Nemzeti Cirkusznak a továbbvitele a cél. Az, hogy minél magasabb pozícióra érjen el, és persze családot is szeretnék alapítani. Eddig a feleségemmel Monte-Carlóra vártunk, most a családalapítás is egy cél.
- Ez egy picit felelősség is, hogy továbbvigye a hét generáció munkásságát. Gondolom, az a cél, hogy a kis utód is ebbe a cirkuszvilágba kerüljön, vagy még korai erről beszélni?
Nem korai, de nem fogjuk erőltetni, hiszen rám sem volt ez erőltetve. Például én négy-öt évig teniszezőnek készültem. Tehát megvolt a választásom, hogy mit szeretnék folytatni.
- És mi adta a löketet, ide, vissza a cirkusz világába?
Ez egy olyan életforma, amelybe én is beleszülettem, és amikor nem ezt csináltam, akkor hiányzott. Ez nem csak munka, teljesen más, mint a civil élet.
- Nem is tudná azt már megszokni?
Szerintem nem.
- Egy ekkora nagy díjat 25 évesen megkapni nem kis felelősség, hogy lehet ezt éretten kezelni? Mert van, akinek ez nem sikerül, a fejébe száll a dicsőség.
Ez ki fog derülni pár éven belül. Én úgy gondolom, hogy ezt lehet kezelni, és remélem, hogy ez jó példa a fiatal generációknak, nemcsak az artistáknak, hanem mindenkinek, hogy ha az ember keményen dolgozik, és megtesz mindent érte, akkor jönnek a sikerek is, ez az én tapasztalatom legalábbis. Tehát érdemes dolgozni, hogy az ember elérje a céljait.
| Az interjú helyszínére közben bekukkantott Richter József, az édesapa, aki büszkén tekintett a bohóc szoborra, melyet a világ legfiatalabb cirkuszigazgatója, a fia tartott a kezében. Elmondása szerint ő már 1974-ben volt az első ezüstérmes, s azóta is töretlenül viszik tovább a családi hagyományt, mégpedig világszínvonalon. Az egész cirkuszi világ erről a díjról beszél, odafigyelnek a magyarokra, ami az országnak is egy dicsőség, s büszkeséggel tölthet el mindenkit. |
Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő-gyógyszerész
