Beszélgetés Szujó Zoltánnal – Boldog vagyok

„A Körös partról indultam, és ott lehettem egy álom közepén…” Régi szabály, hogy az élet nagyszerűsége mindig az egyszerű dolgokban mutatkozik meg. Szujó Zoltán sportriporter, az „endrődi” srác mert a csillagok után nyúlni és számos alkalommal elérte azokat. Ma már meghatározó arca, tévés személyisége a Forma 1-es közvetítéseknek, sporteseményeknek. Szurkolók hada jól ismeri hangját, közvetítései stílusát, ízét. Egyre több fiatal tekinti őt példaképének, mint ő egykoron Knézy Jenőt. Mégis emberségről, családról és felelősségről beszélt, nyoma sem volt a sztárriporternek: az interjút a valamikor „endrődi” sráccal készítettük.

– Ünnepélyesen becsomagoltad a családoddal az utazó bőröndödet, most is úgy gondolod, hogy jó döntés volt?

– Abszolút, igen! Bár a feleségem az elmúlt tizenegy évben soha nem mondta, hogy ne utazzak ennyit, hiszen tudta, hogy nekem ez az álmom volt, hiszen az életem nagyon fontos részévé vált a Forma 1. Bennem nőtt meg az igény, hogy a lányaim életében jelen legyek. Tudod, végignéztem azokat a külföldi kollégákat, akik sok-sok éve közvetítik a versenyeket, nem igazán kiegyensúlyozott a magánéletük. Én meghoztam egy döntést: nekem fontosabb az, hogy mit adok és hogyan a gyerekeimnek, mert ők viszont – a feleségemmel ellentétben – nagyon sokszor mondták, hogy „apa ne menj el!” Egy idő után már nem tudod kiegyensúlyozni ezt a lelki vívódást apró ajándékokkal, azt szeretném, ha tudnák, hogy mindig jelen vagyok az életükben.

– Amikor elvitted a lányod egy futamra, közölte veled, hogy ő lány.

– Az a különös, hogy az első gyereknél az ember tanulja a „szülőséget”: megpróbáltam őt „fiúsítani”. Jártunk különböző sportversenyekre, majd készültünk egy futamra, amikor előállt a lányom és határozottan jelezte, hogy ő szoknyában jár, és nem szereti az autókat, mert babákkal játszik. Megöleltem, megállapítottam, hogy egy-null oda! Aztán a kisebbik lányom, akit már nem akartam „fiúsítani” meglepő módon focizni jár, nagyon vagány.

– Az életedben valahogyan kézen fogva jár a szerencse és a hivatástudat.

– Igen, szerencsére szükség van az életünkben, de föl kell ismerni azokat a helyzeteket, amikor szerencséd lehet! Ehhez ritmusérzék kell! Kosárlabdáztam versenyszerűen, meggyőződésem, hogy az nagyon sok mindenben segített. Soha nem voltam az a nyomulós ember, aki másokon átgázolva akar „helyzetbe” kerülni, egyszerűen, amikor úgy érzem, elérkezett a cselekvés ideje, akkor száz százalékosan odateszem magam. Közben nem felejtek el ember maradni. Nekem nagyon jó iskola volt a Reggeli című műsor. Három évig dolgoztam ott, miután egy hetes „beugrásról” volt szó az elején! Nagyon sok tanulságot szereztem akkoriban: nem mindig viselkedhetsz riporterként, nem minden helyzetben maradhatsz külső szemlélő. Amikor veled szemben ül egy halálos beteg kisgyerek édesanyja, akkor te csak „emberként” tudsz és kell viselkedned! Nem lehetsz mindig televíziós, mert abban a nehéz helyzetben te átérzed a másik fájdalmát, tragédiáját. Ez volt a legnagyobb üzenete számomra a műsornak, hiszen szinte meztelen lélekkel állsz a kamera másik oldalán.

A sportközvetítéseknél boldogan használt eszközrendszerem összeomlott, használhatatlanná vált abban a helyzetben, hiszen teljesen más dolgokat tapasztaltam. A közvetítéseimnél a néző és közöttem ott volt mindig egy sportesemény, amiről nekem be kellett számolnom. Viszont sportriporteri „énem” is nemesedett a megszerzett másfajta tapasztalatokkal. Nagy élmény volt a londoni olimpia, életemben először adatott meg, hogy a helyszínen dolgozzak, huszonnégy órában a műsorvezetéssel foglalkoztam, ha volt szabad percem, a különböző sporteseményeket látogattam, magával ragadó élmény volt! Viszont történt velem egy megdöbbentő eset: Vajda Attila kenusunk, olimpiai bajnokunk „csak” a hatodik lett, s én abban a pillanatban „emberi” módon reagáltam az eseményre: csalódottságomnak adtam hangot. Ismét megbillent bennem az egyensúly, hogy meddig lehetek ember és honnan kezdődik a sportriporteri énem: mert lehet, hogy megbántottam egy sportolót, aki mindent „beletett” a versenybe. Majd a La Mance fölött, hazafelé Attilával megvitattuk és helyre tettük ezt a nehéz kérdést.  A szenvedélyesség jól jöhet a sportriporter munkájában, de nagyon vigyázni kell arra, hogy mit mondasz ki hangosan, mert a tévé képernyő előtt ülő szurkolók másképpen reagálhatnak ugyanarra az eseményre. Meg kellett tanulnom ezt a kényes egyensúlyt.

– Annyira megtanultad, hogy senki sem tudja, kinek szurkolsz.

– Ez soha nem fog kiderülni! De, Felipe Massa igen szimpatikus nekem, tizenegy éve ismerem, ha nem is barátok, de haverok vagyunk. Ez is az emberi mivoltot jelzi, érző ember vagyok: vannak szimpatikusabb és szerethetőbb pilóták, történetek. Amikor huszonhárom évesen álltam a Barcelona stadionjában, letettem a mikrofont és azt mondtam az operatőrnek, hogy öt percre hagyjon, mert szeretném megélni ezt a csodát. A Körös partról indultam és akkor ott lehettem egy megvalósult álom közepén, megsimogathattam a füvet, beszippantottam a stadion levegőjét, ezekre az élményekre lehet később boldogan emlékezni.

– Mikor jártál utoljára a Körös parton?

– Két vagy három hete voltunk otthon, hála istennek a Baranya megyei feleségem is megszerette azt a vidéket.  Nincs annál szebb látvány, mint amikor a nagypapám a dédunokájával együtt kanalazza a nagymama paradicsomlevesét! Viszonylag fiatal az édesanyám, de a nagyszüleimtől is nagyon sokat kaptam: bölcsességet, élettapasztalatot. Néhány dolgot csak most értettem meg, sok év után, miután már én is felelős vagyok a családomért, lányaimért.

– Mindig dolgozol. Van olyan, hogy Szujó Zoli pihen?

– Nézd, a „munkaalkoholizmus” létező dolog és jelenség! Szoktunk a feleségemmel is beszélgetni arról, hogy melyik „énje” kerekedik fölül az embernek: a tévés vagy a hétköznapi emberé. Tudod ez felelősség: egyre több levelet kapok fiatal srácoktól, hogy mióta nézik a Forma 1-et, példaképüknek tartanak. Na, ez igazán ijesztő: óriási felelősséget ró az emberre. Így tudatosan vállaltam olyan szerepet is, hogy írjak, beszéljek a biztonságos közlekedésről, hogy a gyerekeket tanítsuk meg közlekedni és vigyázni magukra. Tavaly az orvos feleségem már csak a halál beálltát tudta megállapítani egy motorosnál, ez engem annyira megrázott, hogy hirdetem azóta, hogy figyeljünk-vigyázzunk egymásra. Talán hitelesnek érzik az emberek, ezért írok és beszélek a biztonságról.

– A lisztérzékenységedről akarsz beszélni?

– Persze, szívesen. Nálam nagyon korán kiderült, talán hat éves koromban, nem lehetek eléggé hálás Kovács Judit doktornőnek, aki megállapította, hogy lisztérzékeny vagyok. A mázlim, hogy kiderült és ez meghatározta a gondolkodásomat: ha én éhesen bemegyek egy közértbe, észre sem veszem a zsömlét és a kiflit, kialakult bennem egy olyan fegyelmezettség, amely meghatározta az életemet. A Vacsoracsata című műsorban is azért vállaltam el a szereplést, mert rájöttem, hogy a lisztérzékenység szóba kerülhet általam, így beszélünk róla, mert ez nem betegség, hanem egy szigorú diétával jól karbantartható probléma. A kisebbik lányomnál is jelentkezett, hiszen genetikailag örökölhető. Gyerekként nem mindig egyszerű, hogy a többiek eszik a tortát, de te nem eheted azt, hatalmas önfegyelmet kíván. És anyagilag sem egyszerű, nagyon sokan örülnének valamiféle állami támogatásnak, hogy ne mindig krumplin, és rizsen kelljen élniük.

– Hiányzik valami az életedből?

– Ezt a kérdést én is fölteszem néha magamnak, hogy tudom-e azt, hogy nagyon szerencsés helyzetben vagyok! Van egy csodálatos feleségem, két lányom. Azt hiszem, a tévénézők is érzik, ha egy riporter kiegyensúlyozott! Büszke vagyok arra, hogy most sikerült felállítani egy fiatalokból álló csapatot a Forma 1-re, hiszek abban, hogy nekik kell átadni a tudásunkat, mert nem tarthatjuk meg magunknak. Nagyon jól működik a csapat, én úgy ülhetek be kommentálni, hogy jó kezekben van a produkció. Nincs okom a panaszra, hálás vagyok a sorsomnak!

– Feleségeddel nem zártátok ki, hogy jöhetne egy kis Szujó Zoli.

– Jó lenne focimeccsekre járni a kis Zolikával!  Most egyelőre jól megvagyunk négyen, illetve öten, a kutyánkkal – aki Burnie Ecclestone után kapta a nevét – ő is családtagnak számít. Majd meglátjuk!

Vészabó Noémi