A cigánytelepről a Budapest Arénába, a segédmunkától a százmilliót meghaladó YouTube-letöltésig. Ez a mondat már önmagában is hatalmas kitartást, céltudatosságot, elmélyültséget és persze tehetséget feltételez. Molnár Ferenc Caramel nemcsak dalai, szövegei, hanem önmaga révén is nagyon szerethető egyéniség. A 15 éves jubileumi gálakoncert Simfonica címmel, 2020. február 14-én lesz a Budapest Arénában.
• Nagy utat jártál be, a mélységektől a mostani magasságokig. Mikor érlelődött meg benned, hogy te énekelni szeretnél?
Törökszentmiklóson nőttem fel, egy cigánytelepen. Nem mesélem el, hogy milyen az. Talán hamarabb lettem énekes, mint hogy eldöntöttem volna. Én egy tipikus romungro zenészcsaládban nőttem fel. Elődeim sok száz évre visszamenőleg zenéltek. De én voltam az egyetlen unoka, akit nem tanítottak zenélni. Volt egy unokatesóm, akinek tizedannyi hallása sem volt, mint nekem. Viszont ő szimpatikusabb volt a nagypapámnak, ezért őt tanította zenélni, engem pedig nem. Én ezt nagyon rosszul éltem meg. De ennek így kellett lennie. Édesanyám kétéves koromban elvált az édesapámtól, és akkor lett egy nevelőapám, aki nem roma. Az édesapámmal nyilván nem tudott kialakulni egy apa-fiú kapcsolat, ami egyébként a nevelőapámmal sem alakult ki, viszont nagyon sok mindenben egy teljesen más világot hozott be az életembe, pl. a rockzenét, Jimmy Hendrixet, a Queent, az ilyen muzsikákat, amelyekből a mai napig táplálkozom.
• Ez érdekelt inkább?
Nekem újdonság volt ez a másik világ.
• Egyfajta kitekintés?
Igen, abból a burokból ez is érdekes egyébként.
• Úgy érezted, hogy egy burokban vagy?
Igen, nemcsak úgy éreztem, hanem egy cigánytelep, a roma közösség ilyen szempontból zárt.
• Nagyon összetartó?
Nagyon összetartó, de zárt közösség, és ez azért mást is jelent. Hogy mondjam, annak is megvannak azért a hibái, onnan is…
• Nehéz kitörni?
Nemcsak kitörni, hanem amikor a romaság, a roma identitás egy ilyen zárt közösségben van, annak a falain picit túlnézni is szinte lehetetlen, mert annyira zárt a közösség, és, hogy is mondjam, a társadalom is partner abban, hogy ez a világ maradjon is zárt. Az általános iskolában például nem azt láttam, hogy azon dolgoznak, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, hanem hogy jó az a kis fal, ők ott, mi itt, néha összefutunk, aztán csá.
• És ez a zárt világ most hogyan kezel téged, aki a „kinti” világban ilyen sikeres vagy és ilyen magasra kerültél?
Ez az, amit eddig még senki nem kérdezett meg. Ezért jó ez a kérdés, mert ez egy oda-vissza játék. És igen, az őszinteséghez az is hozzátartozik, hogy…
• Irigyelnek?
Nem, nem nagyon éreztem irigységet.
• Csodálnak, hogy más is megtehetné ezeket a lépéseket?
sem éreztem még, hogy csodálnak a saját roma közösségemen belül. Néha azt érzem, hogy kicsit kívülállóként kezelnek.
• És azt érzed, hogy itt sem vagy idevaló és ott sem vagy odavaló?
Igen. Azért mindenhol próbálom megtalálni a helyemet, de a társadalomnak mindkét rétege úgy döntött, hogy egy picit egyikbe sem illek. Ez egyébként engem nem zavar, mert már gyerekkoromban is tisztában voltam azzal, hogy szeretem, imádom, ezek a gyökereim, és nem akartam megszakítani a kapcsolatot, de azért mindig éreztem, hogy nem tudom egy cigánytelepen leélni az életemet, nekem ez túl zárt.
• Te lelkiekben szabadabb akartál lenni? Szárnyalni akartál?
Így is mondhatjuk. Vonzottak más minták is. Kulturális minták, más szerepek. Persze cigánynak lenni, az egy speciális dolog szerintem. Társadalmi jelenség, hogy szinte mindenütt cigányoznak, és ez nem pártállás kérdése, ez valamifajta reflex itt Magyarországon.
Cigánynak lenni egyik oldalról sem trendi még, és lehet, hogy nem is lesz. Lehet, hogy félreérthető, de feketének lenni trendi lett. A hip-hop kultúrának meg a táncnak köszönhetően, meg Obamának. Feléjük ma mások a reflexek, mint például negyven évvel ezelőtt. Kezd átalakulni a szemlélet, de a romasággal kapcsolatban még abszolút nincs ez, sajnos.
• Azt mondtad, hogy előbb énekeltél, mint ahogy eldöntötted, hogy énekes leszel.
Igen, mert annyira természetes volt a zene az életemben. Amióta az eszemet tudom, énekelek, dalokat írok, viszont mivel tényleg ennyire természetes volt, nem is hoztam döntést nagyon sokáig, hogy én akkor erre szeretném az életemet feltenni. Nem volt bennem az a megérzés, hogy csak ezzel kell foglalkoznom ahhoz, hogy boldog legyek. Sok minden érdekelt gyerekkoromban, ám amikor ezek a körök bezárultak, akkor fordultam kifejezettebben az éneklés felé. Azért hozzáteszem, hogy azt az álmomat, hogy pszichológus legyek, vagy történész, nagyrészben a társadalom miatt vesztettem el, mert egyszerűen elvették a kedvem a tanulástól. Akkor azért még egy másik kor volt, amikor én gyerek voltam, általános iskolás. Nyíltan cigányoztak, megvertek, meg éhesen mentem iskolába, nem az a kép alakult ki bennem, hogy a tanulást akarom folytatni. Tehát az, hogy én énekes lettem, dalszerző lettem, annak a következménye, hogy nem lettem pszichológus.
• A szövegírásban kiéled magad, a mondanivalódat oda sűríted be.
Amennyire lehet a mondanivalómat belesűríteni, igen, azon dolgozom, hogy az én popzeném olyan legyen, amibe picit több minden bele tud férni, vagy bele tudok csempészni olyan dolgot, ami a mai popzenében nincs annyira jelen. Legyenek benne olyan gondolatok, olyan zenei megoldások, picit más, mint a jelenlegi divatos popvilág. Próbálok a saját képességeimhez mérten olyan dolgot létrehozni, ami nekem örömet okoz. Ha ez megtörténik, akkor tudok vele örömet szerezni másoknak is. Nekem azok a dolgok okoznak örömet, amibe némi tartalom is szorul.
• Üzenetet akarsz átadni.
Igen, valami ilyesmit, igen.
• Neked mi okoz nehézséget a munkáddal kapcsolatban?
Az a kultúra, amelyben élünk. Ez a popkultúra. Ha magamba nézek, akkor ez foglalkoztat a legtöbbet a karrieremmel kapcsolatban. Hogy abban a kultúrában, amelyben én vagyok, meddig találom meg a helyemet. Nem a hangommal meg a dalaimmal, hanem mennyire vagyok alkalmas arra, hogy én popsztár legyek. A személyiségem nem alkalmas rá, viszont mégis kikívánkozik belőlem sok minden. A Jóistentől kaptam a hangomban is valamifajta tehetséget, és ezt szeretném is használni. Viszont a személyiségem szerint én zárkózott ember vagyok. Mindig azt hallom, hogy nyitottabbnak kellene lenni, többet kellene szerepelni, többet kellene posztolni, miért nem ülsz be egy zsűribe. Ez lenne az a szerep, amelyet tőlem elvár a popkultúra, de én ezt nem szeretem. Visszatérve arra, hogy nekem mi a nehézségem: az, hogy a személyiségemet összeegyeztessem azzal, aki vagyok, vagy amivé lettem.
• Mást várnak tőled, mint amit te szeretnél adni magadból?
Kicsit igen. Nekem alapvetően ez az egyik legnagyobb dilemmám, kihívásom, hogy megtaláljam ebben azt az egyensúlyt, amelyben még önmagam tudok maradni. Viszont meg is tudom mutatni, hogy ki vagyok. Meg tudom mutatni a dalaimat, koncerteket tudok tartani. De mégsem hasonulok meg ebben a szerintem beteges világban.
• De azért boldognak mondod magad.
Ez nem ilyen egyszerű. Gondolkodó emberként nehéz szerintem ebben a világban felhőtlenül boldognak lenni. Én így érzem. Persze mindenkinek az a feladata, hogy boldog legyen, de valahogy kicsit már ez az egész kezd kiüresedni. Most majdnem Amy Winehouse-t hoztam fel, ami nyilván nem jó példa, mert ő belehalt ebbe, de mégis annyit tudott adni azáltal, hogy nem volt boldog. Olyan súlyos és olyan igazi dalokat tudott adni az embereknek a boldogtalanságából, hogy az legalább annyira igazi, mint ami a boldogság. Sok embernek az ő depressziós dalai adnak boldogságot. Ez a boldogságkeresés is a világban annyira kiüresedett már. Nincs mögötte boldogság. És én nem fogom azt hazudni, hogy boldog vagyok, mert a boldogság szerintem nem ilyen. Vannak nagyon szép, boldog pillanatok a napjainkban, de vannak szomorkásabb és kérdőjeleket felvető pillanatok is. De mindig arra törekszem, hogy boldogabb legyek.
• Mi az az emberi érték vagy tulajdonság, amely számodra fontos?
Ez nehéz kérdés egyébként, bármennyire könnyűnek is tűnik. Nem is tulajdonságot mondanék, mert annyi tulajdonság van a világban, amelyet ki lehetne emelni. Őszinteség, bizalom stb. Nekem a hit a fontos. Azért, mert minden, ami értékes, és ami jó, és ami rossz, az nekem a Jóistentől jön. A hit a legfontosabb, mert abban benne van minden ilyen tulajdonság. Én azt látom a mai világban, meg egyébként mindig is, hogy formálódott az értékrendünk. A hit, az nem ilyen. A hitben az értékek örök értékek.
• Hogyan készülsz fel az elkövetkezendő jubileumi koncertedre?
Próbák, próbák, próbák, látványtervezés, technikai dolgokat összerakni és a mentális felkészülés. Majd, amikor elérkezik a pillanat, azért az egy mellbevágó élmény mindig, de azért próbálok ezekre felkészülni, hogy természetes tudjak maradni a színpadon tizenakárhány-ezer ember előtt. Ami azért, ha a személyiségemből indulok ki, nekem egy feladat. Úgyhogy sok feladat, sok munka és jó sok ráhangolódás. A koncert előtt meg fogok jelentetni egy négy-öt dalos CD-t és a koncert után közvetlenül egy nagylemezt. Úgyhogy jó sok tennivaló van.
• De azért jut idő a családra is?
Persze, arra nem jut, hanem arra szakítok. A család az első. De ez is egy feladat, hogy összekoordináljam az életemet. Ez életem egyik legnagyobb kihívása, ezt muszáj tudni összerendezni, hogy a családdal is legyek, ők az elsők, velük sok időt töltök együtt, de ez szerintem természetes.
Szarvasházi Judit
főszerkesztő-gyógszerész
Az interjú a Patika Magazin 2020/1. számában jelent meg. Ingyenesen kapható magazinunkat keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!
