Hogyan is lehet elfogadni az elfogathatatlant? A világon az emberek gondolatai, élethelyzetei telis-tele vannak sokszor elfogadhatatlannak és megérthetetlennek vélt kérdésekkel, helyzetekkel, döntésekkel. Valójában az emberek többségének sejtelme sincs arról, hogy az úgymond normális élet nagy döntései eltörpülnek az igazán fontos kérdések mellett. Vajon tudjuk, mit tennénk, ha derült égből villámcsapásként egyszer csak kiderülne, hogy a gyermekünk halálos beteg?
Nagylaki Kata: Anyuka, velem jössz vagy csak utánam? című könyvéről….
Itt olvashat bővebben a könyvről.
Vajon tudjuk, hogyan éreznénk, ha az egész addigi életünket hátrahagyva, folyamatos bizonytalanságra ítéltetve évekig kórházban kéne élni az életünket?
Vajon tudjuk, hogyan viselkednénk, ha ötévnyi küzdelem után egyszer csak azt mondanák, hogy a gyermekünk meg fog halni?
Vajon kibírnánk-e, hogy a nyolcéves gyermekünk egy napon azt mondja nekünk, hogy tudja, hogy hamarosan fel fog menni az angyalokhoz?
Vajon tudjuk, mit válaszolnánk, ha ezután megkérdezné:” Anyuka, velem jössz vagy csak utánam”?
Vajon képesek lennénk dönteni a gyermekünk életéről, haláláról?
Vajon el lehet viselni ennek a döntésnek a súlyát?
Vajon el lehet fogadni a világ legfájdalmasabb tragédiáját?
Vajon van-e élet egy édesanyának gyermeke elvesztése után?
Vajon talpra lehet állni akkor is, ha minden összedőlt körülöttünk?
Vajon mi kell ahhoz, hogy megtudjuk, hogy mi az, ami igazán fontos az életben?
Amikor Karcsika kisfiam időre, egészségesen megszületett a világ legboldogabb emberének éreztem magam. Már régóta vártam azt a pillanatot, hogy anya lehessek. Az a pillanat, az az érzés, ami akkor hirtelen belém bújt örökre a szívemben marad. Karcsika hároméves koráig azt sem tudtam, hogy milyen lehet átvirrasztani az éjszakát egy kisebb hétköznapi betegségben szenvedő gyermek mellett. Sok szülő panaszkodott, hogy az ő gyermekük hetente, kéthetente beteg, akkor én nagyon szerencsésnek véltem magunkat és kisfiam immunrendszerét is nagyon erősnek hittem. Emlékezetem szerint egy-két kisebb megfázás és talán egy torokgyulladás volt a legnagyobb betegség, amit egy-két nap alatt átvészeltünk. Karcsika már nagyon várta az óvodát, hogy kis barátokat találjon. Az ovit szerencsésen elkezdte és napról napra egyre jobban megszeretett mindenkit. Majd körülbelül három-négy hónap múlva történt valami, ami gyökeresen megváltoztatta az életünket. Akkor még nem is gondoltam volna, hogy Karcsikának az lesz az utolsó napja az oviban…
Az életünk egyik óráról a másikra változott meg
Pontosabban nem is csupán csak az életünk, hanem az értékrendünk, a felfogásunk és a világnézetünk. Néhány óra kellett csupán, hogy egy merőben új fontossági sorrend alakuljon ki bennünk. Karcsikánál akut lymphoid leukémiát diagnosztizáltak. Az addig boldognak mondható életünk, hirtelen tovaszállt és rémálom vette át a helyét. Egy dolog volt biztos az életünkben, a bizonytalanság. Évekig küzdöttünk a halálos korral, többszöri visszaesés, ötévnyi kemoterápia után, végül a csontvelő átültetés volt az utolsó esély az életben maradásra. Minden nap egy áldás volt és egy lehetőség, amit a gyermekemmel tölthetem. Az számított, hogy együtt lehetek vele, ez volt a legfontosabb. Sajnos azonban nemcsak az életre és a halálra mondhatom el, hogy nem válogat, hanem az idő is kegyetlen volt velünk. A kis szervezete öt év után a sok kemoterápiás gyógyszertől nagyon elfáradt és már nem tudtuk megvárni a csontvelődonort. Karcsika kisfiam kemoterápiás kezelése 2007. januárban végleg leállt. Ezután sajnos csupán három hét maradt nekünk, amit együtt tölthettünk. Karcsika kisfiam egy kedd délutánon, a klinikán szépen, mosolygósan elment…
A kezelésekre, beavatkozásokra, műtétekre vonatkozó sorozatos döntéseket az évek alatt mindig nekem kellett meghoznom. Természetesen kaptam orvosi javaslatokat, amiért nagyon hálás is voltam és vagyok is, de a végső szót mindig nekem kellett kimondani. Akkor is, amikor már nem volt esély és a kezelések befejezéséről kellett döntést hozni. Ezekért a döntéseimért évekig gyötört a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás. Vajon jól döntöttem? Ha akkor nem úgy döntök, lehet, hogy Karcsika ma is élne? Lehet, hogy jól döntöttem, és ezért tudott szépen mosolygósan elmenni?
Sosem gondoltam volna, hogy a gyermekem betegsége kell ahhoz, hogy megértsem, meglássam, megérezzem, hogy az addig fontosnak hitt dolgok csak jelentéktelen apróságok a valóban fontos dolgokhoz képest. Ráébredtem, hogy nap, mint nap megyünk el az igazán jelentőség teli érzések, érzelmek mellett és észre se vesszük, ami igazán számít, amit senki és semmi nem pótolhat.
Gyermekem nyolc éves volt, amikor elvesztettem
Tőle tanultam meg az életről mindent. Ő volt a tanítóm és a példaképem. Gyermekként úgy tűrte a fájdalmat, a sok műtéti beavatkozást, a sok gerinccsapolást, hogy sem hisztit, sem nyafogást, sem életuntságot, sem önsajnálatot nem mutatott az öt év alatt egyszer sem. Hozzáállása és viselkedése az első naptól az utolsóig pozitív kicsengésű volt. Karcsika kisfiammal egy hosszú időre én is anyaként meghaltam, leginkább az fájt, hogy nem én haltam meg helyette, vagy amiért nem halhattam meg a fiammal együtt. Ennél kínzóbb, kegyetlenebb érzést nem tudok elképzelni, mint ahogy látom a gyermekemet meghalni, majd a temetésén állni és elbúcsúzni tőle örökre… Évekig gyötrődtem a korábbi döntéseim súlya miatt, hiszen nekem a gyermekem életéről kellett döntést hoznom, nem pedig valamiféle hétköznapi apróságokról. Az éveken át tartó önbüntető, önostorozó módszeremmel egyre közelebb kerültem a saját halálomhoz is. Nem tudtam elfogadni, megérteni, hogy miért pont az én gyermekemnek kellett meghalnia. Nem tudtam elképzelni Karcsika nélkül az életemet, ő volt nekem az oxigén, mely nélkül nincs létezés. Mindenáron utána akartam menni, annak ellenére, hogy második gyermekemet, Bencét a karjaimban tartottam.
A kilátástalannak tűnő évek és az egyre mélyebbre süllyedés érzelmileg, maga a pokol volt. Elmondani, leírni azokat nem is lehet. A folyamatos fájdalom, szenvedés érzése minden pillanatban kínzott. Már a gondolat is gyötört, amikor drága gyermekemre és a sok szenvedéssel teli évekre emlékeztem vissza. Úgy jártam-keltem a világban, hogy évekkel később már abból semmit sem érzékeltem. Olyan voltam, mint egy bábu. Magam sem tudom, hogy a gödör mélyéhez való közeledésem alatt hogyan változott a mindennapi élet mellettem. Már képtelen voltam észlelni az eseményeket, az embereket magam körül. Csakis a fájdalmat és szenvedést éreztem, mely igazán mardosott.
Aztán egyszer történt valami
Egy reménynek látszó csillogás, melynek köszönhetően megláttam a létrát és elindultam felfelé rajta. Nehéz volt, főleg a létrát meglátni. Korábban is kerestem ezt a létrát, de akárhányszor megpillantani véltem, hirtelen mindig eltűnt a szemem elől. Ezért továbbra is a mélységben tapogatóztam. A felfelé kapaszkodásom első lépéseit Bence kisfiamnak köszönhetem, ő mentett meg, neki köszönhetem a „második” életemet. A négy éves gyermekem csillogó, őszinte tekintete a szívemig hatolt. Akkor éreztem, hogy olyan anya szeretnék lenni az életében, mint amilyen Karcsika életében is voltam. A reményvesztett éveim Bencének köszönhetően megmutatták az ugyan halvány, de reménytelinek látszó kiutat az életben maradásért. Valami szilárdabb elhatározást éreztem akkor magamban, hogy ebből a mélységes pokolból ki kell törnöm valahogyan.
Tisztában voltam vele, hogy mi mindent átéltem és kibírtam már, és azt is tudtam, hogy nekem csak egy lehetséges utam van. Egy olyan út, amelynek nagyon radikálisan kell hatnia rám, mert különben nem tudok változást elérni magamban. Éreztem, hogy sokkal mélyebbre kell leásnom magamban, ahhoz hogy Karcsikát el tudjam engedni. Elengedni innen, ahol olyan sokat szenvedett.
Jelentkeztem egy tréningre, ahol egy radikális módszer kirángatott a szilárd, szűk álomvilágomból. Szépen lassan rájöttem, hogy amikor ellene megyek a valóságnak, csakis a szenvedést élem meg. Sajnos a múltat nem tudom megváltozatni és azt gondolom erre senki sem képes. A legfájóbb tényt kellett elfogadnom, az elfogathatatlant, a megérthetetlent, hogy Karcsika kisfiam nyolcévesen meghalt. Ebbe a gondolatba többször is beleőrültem az évek alatt. És mégis most eljött az idő, amikor is végre megértettem, elfogadtam a tényt. Furcsa mód, mikor végre sikerült elengednem őt, akkor éreztem először életemben Karcsika halála után, hogy kisfiam sokkal közelebb került hozzám, mint addig valaha is. Rájöttem, hogy akárhányszor Karcsikára gondoltam, a szenvedés és a bűntudat mindig egy újabb részt hasított ki belőlem és feltépte a még be nem gyógyult sebeket is. A fájdalmas tény elfogadása után, viszont ez az érzés egy csodálatos érzéssé alakult át bennem, amit szavakkal le sem tudok írni. A fájdalom érzését átvette valami különleges szeretet érzése. Örülök, hogy gyermekemet a szívemben tarthatom örökre és megadatatott az a lehetőség, hogy a nap huszonnégy órájában bármikor gondolhatok rá szeretettel, bűntudat és önmarcangolás nélkül…
Azóta az életem, a gondolkodásom gyökeresen megváltozott. Más ember lettem. Bencével igazi, mélységes anya gyermek kapcsolatom van. A családom, barátaim, a környezet is úgy változott, ahogyan én magam is. A sok szenvedésem, és a legnagyobb tragédiám után, mára nincs elérhetetlen, megoldhatatlan dolog számomra, mert tudom, mert megtanultam, mert a saját bőrömön megtapasztaltam, hogy mi az igazán fontos. Mi az, ami igazán számít…
Terápiának szántam azt, hogy elkezdtem egy könyvben leírni a kisfiam betegségének, halálának, az összeomlásomnak és a talpra állásomnak a történetét. Csak ezt követően jöttem rá, hogy az én történetem talán másoknak is segíthet megérteni a megérthetetlent és elfogadni az elfogadhatatlant. A könyv ezért jelent meg. Hogy mindenkinek segítsen feldolgozni valami fontos dolog elvesztését.
Nagyon hálás és büszke vagyok, hogy ennek a varázslatos kisfiúnak lehettem az anyukája nyolc évig…
„A dolgok, csak úgy megtörténnek”
Nagylaki Kata
