Hogy érzem magam?- A nyelv egyszer édesít, máskor megdöf, keserít

Kommunikáljunk, kommunikáljunk! – ezt hangsúlyozzák a szakemberek az emberi kapcsolatoknál, problémáink megoldásánál. A „hogyan” azonban legtöbbször elmarad, pedig a jó kommunikációt meg kell tanulni és be kell gyakorolni. Ebben a cikksorozatban segítek önöknek az optimális és sikeres kommunikáció elsajátításában.

Miért „kapjuk fel olyan hamar a vizet”, miért torkollik egy-egy beszélgetésünk heves vitába, miért teszünk szemrehányást, miért magyarázkodunk, vagy épp miért védekezünk?

1. recept: amikor még meg sem szólaltunk

Amikor reggel felébredünk, és még senkihez sem szóltunk, figyeljünk a hangulatunkra! Napközben is bármikor, vagy értekezletek, fontos megbeszélések előtt is jó, ha egy pillanatra befelé fordulunk és megkérdezzük magunktól: hogy érzem most magam?

A terápiák, legyen az egyéni vagy csoportos, nem véletlenül kezdődnek ezzel: a terapeuta felméri a résztvevők hangulatát. Ki hogy érzi magát? Lehet ezt mérni egy-egy ma divatos szmájli kifejezésével, rajzolásával, vagy 1-től 5-ös skálán való rangsorolással, teszttel, akár egyszerűen szavakkal: jól, nagyon jól, nem valami jól stb.

Ezt azért is jó tudni, mert hangulatunkkal befolyásoljuk egy beszélgetés ütemét, hangnemét.

Gondoljuk csak el: ha nem érezzük jól magunkat, hogyan reagálunk?

• Ingerülten?
• Hangosan?

És milyenek vagyunk, ha jó a kedvünk?

• Akkor nyitottan fordulunk oda másokhoz, viselkedésünk olyan, mint egy meghívó: bárkivel szóba elegyedünk, bárki oda fordulhat hozzánk.

Ha arra vágyunk, hogy beszélgetéseink őszinték legyenek (azaz velünk is őszintén beszéljenek) akkor nagyon fontos az érzelmeink felismerése és kifejezése. Manapság azonban ez egyáltalán nem könnyű.  Ennek oka a kultúra, amelyben élünk, ahogyan nevelnek bennünket. Tartsd a szádat! Ne szólj szám, nem fáj fejem! Szedd össze magad! Nyelj egy nagyot! Hagyd a fenébe! – és folytathatjuk a sort, hogyan szoktatnak le bennünket gyerekkorunktól kezdve az őszinte beszédről. Pedig amikor valaki őszintén meg tud nyílni, és félelmeiről, szorongásairól valakivel végre tud beszélni, nagy megkönnyebbülést, szinte örömet érez. Ez a magyarázata annak, hogy valakire a gyónás milyen jó hatású, és annak is, amikor vonaton, szállodában hirtelen egy idegennek megnyílunk, és sokkal többet mondunk el magunkról, a legféltettebb dolgainkról. Tudjuk ugyanis, hogy soha többé nem látjuk, viszont szükséges, hogy egyszer végre kibeszéljük magunkat.

Persze nem könnyű most megfogadni a tanácsot: beszéljünk érzelmeinkről! Ez legalább olyan, mint a fent említett: Kommunikáljunk! Kommunikáljunk!

Gyakorlat, amit érdemes kipróbálni!

Számomra a legtöbbet az „érzelemkerék” segített, de mivel az „érzelmek leltára” sokkal könnyebben használható, ezért most inkább ezt mutatom be (érzelemkerék lásd Plutchik).

Azért fontos végigcsinálni, mert nemcsak arról szoktattak le bennünket, hogy beszéljünk az érzelmeinkről, hanem megtanították becsomagolni azokat úgy, hogy magunk sem ismerünk rá. Vagy éppen az egyik érzelmet egy másikkal fedjük el, mert a tudatunknak úgy sokkal könnyebb.

Vegyük elő a listát, és jelöljük be rajta az érzelmeinket, és annak erősségét! Ha egyszer végigmentünk a listán, fussuk át még egyszer, vizsgáljuk meg, valóban érezzük-e azt.

A gyakorlatot végezzük el mindennap azonos időpontban (pl. amikor haza értünk a munkából), és jegyezzük fel az eredményt! (Az Érzelmek leltárához jegyzetelhető táblázatot a cikk végén talál. – a szerk.)Esetleg kiderül, hogy tele vagyunk rejtett agresszív érzelmekkel. De elvégezhetjük egy lelkünket megterhelő esemény után is (pl. szakítás, feldühített a párunk, a gyerekünk). Kiderülhet, hogy érzelmeinket nem mértük fel helyesen, mert a düh, amit érzünk, az valójában fájdalom, pl. amiatt, hogy nem tudunk őszintén beszélgetni.

Egyszer egy kis tanítványom is hasonlót érzett, elmondása és viselkedése szerint is dühös volt a szüleire. Aztán egy ilyen gyakorlat elvégzése után kiderült, hogy inkább szomorú, mert nem tud, nem mer a szüleivel bizalmasan beszélgetni. Amikor a szülőkkel együtt ültettem le a lista mellé, kiderült mindez. Sőt az is, hogy a szülők a meg nem értettség érzése miatt aggódtak. Ezután lassanként elkezdtek tartalmasan beszélgetni kamasz gyermekükkel.

Mindenkit elkap

A düh számomra az egyik legfontosabb érzelem, annak felismerése és megélése. Talán amiatt is,  mert a legtöbb tapasztalásom ekörül az érzelem körül volt. Könnyű megfigyelni, hiszen a legtöbbször nagyon látványos (fiziológiai mintázata állandó), olykor meghökkentő is. Mi nők, talán még félünk is tőle, pedig nem minden esetben düh a düh, így a mi félelmünk is áthangolódhat. A düh alapérzelem, azaz velünk született, nem tanult, és adott helyzetben mindenkinél kiváltódik. Abban azonban különbözünk, ki hogyan kezeli. Gyerekeknél gyakran torkollhat verekedésbe. Nem megoldás, és csak további bajokat szül. Felnőtteknél a veszekedés a gyakoribb, de ez akár tomboló düh is lehet. Van, aki sír dühében, mert ő azt tanulta meg, ha haragszik, mivel azt nem lehet kimutatni, helyette sírásba tör ki.

Összefoglalás

Ahhoz, hogy jól, optimálisan és sikeresen kommunikáljunk, energiára van szükségünk. Ha a másik félre figyelünk, és megértéssel közeledünk felé, pláne ha dühös valamiért, fél valamitől, vagy épp szorong, nekünk ehhez még több energiára van szükségünk. A helyes odafigyelésről, a figyelmes meghallgatásról azonban a következő részben lesz szó. 

Pataki Zita
coach, kommunikációs tréner

A cikk megjelent a Pszichológia&Practicum 1. számában

Érzelmek leltára