Az ominózus, nem túl udvarias kérdés még valamikor az elmúlt évezred végén hangzott el, amikor kénytelen voltam a katonaszolgálatomat tölteni a főiskola előtt. Portaügyeletre voltam beosztva egy társammal, akit épp arra kértem, hogy csukja be a bejárati ajtót, mert nem bírom a huzatot. Félek, hogy megfájdul a fülem, vagy egyszerűen csak jól megfázom.
„Igen, hipochonder vagyok, és?” – válaszoltam kurtán és magam húztam be az ajtót.
 |
- Hipochonder vagyok, és?
Ha valakik, akkor Önök, drága doktor hölgyek és urak megértik, mit jelent ez nekem és persze a környezetemnek. Most nem pont önöknek kezdem el magyarázni, hogy többféle csoportba tartozunk, mi egészségféltők:
- mert vannak ugye a gyávák, akik úgy rettegnek minden nyavalyától, hogy még akkor sem mernek elmenni orvoshoz, amikor már túlvannak a saját halálukon,
- és vagyunk mi, akik persze szorongunk, de figyelünk is és minden tünettel az egyetlen mentőangyalhoz, az orvoshoz rohanunk.
Igen, mert önök a legjobb barátaink közé tartoznak. A legmegbecsültebb bizalmasaink közé. Engem már az a tudat is nyugalommmal tölt el, hogy most csupa egészségügyi szakember olvassa soraimat. El se tudják képzelni, milyen önuralom kell ahhoz, hogy most az épp leírtak helyett ne rohanjam le önöket tucatnyi kérdéssel. Na jó, majd legközelebb. Biztos az agyukra megyünk sokszor, mert nem elég a sok idióta beteg néha egyébként is, de akkor még jövünk mi is, okoskodunk, kérdezünk, aggódunk, hogy ugye ez nem „az”.
- Igen, hipochonder vagyok, és?
Elég baj az nekem, hogy a környezetemben végül is senki nem vesz komolyan ez ügyben. Már csak röhögnek rajtam. Tulajdonképpen mindegy milyen tünetről próbálom őket tájékoztatni egy-két nyugtató szóban bízva, csak legyintenek, ugyan már, ez is csak pszichés! Persze, minden csak pszichés. Milyen könnyű is lenne a megfejtés akkor! Na, az tuti, hogy ha egyszer, Isten ne adja, tényleg lesz valami komolyabb bajom, akkor is csak röhögni fog mindenki. Én meg beadhatom a kulcsot. Akkor aztán majd jöhet a jól ismert sírfelirat: „Na, ugye megmondtam!”
Addig azonban van ezernyi megoldás. Például a gyógyszerek. Mi egész életünkön keresztül jó kisfiúk és kislányok vagyunk, akiket nem kell különböző praktikákkal rávenni, hogy ugyan vegye már be a kikészített tablettáját, mi óraműpontossággal cselekszünk, és minden pirula után a hatást kémleljük.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én a magam részéről nem is kérek mást, csak egy kis megértést. No meg persze garanciát, hogy minden rendben van.
- Értsék meg, hogy nem tudok tucatnyi beteg ember között várakozni az SZTK-ban, mert nincs kedvem tutira vírusgyűjtőnek állni.
- Fogadják el, hogy lehetőleg a tünet észlelésének napján el kell jutnom valamelyikükhöz.
- Értsék meg, hogy előttem nem tudnak színészkedni, mert árgus szemmel figyelem minden félszavukat és szemöldökmozgásukat.
- Könyörgöm, bővített mondatokkal nyugtassanak meg és magyarázzák el tünetem okait.
- És úgy egyáltalán szeressenek!
Hiszen önök a legjobb barátaim közé tartoznak. A sors ajándékának tartom, hogy a sógorom háziorvos. Csak az a pech, hogy Szegeden, így marad a telefonos konzultáció.
Bocsánat, most befejezem, mert közben a tévében épp az influenzajárvány aktuális helyzetéről számolnak be. Én pedig idén nem vagyok beoltva. Atyaég, mi lesz ebből?
Csonka András
