Dézsy Zoltán Balázs Béla-díjas rendező, szerkesztő-riporter, egyetemi tanár a Magyar Rádió riportereként dolgozott az Ötödik sebesség, a Táskarádió műsorokban. A Magyar Televízióban tényfeltáró riportokat készített az Új Reflektor Magazinnak, riportere és felelős szerkesztője volt a Nap-kelte című műsornak, majd A Hét felelős szerkesztője és műsorvezetője. Ikonikussá vált filmjei: Pincebörtön I-II. (1994), A seuso-kincsek rejtélye (1997), Az ügynökök a paradicsomba mennek (2010), Elment az Öszöd (2013), Seuso II. (2016)
• Az oknyomozó riportert az igazságérzete hajtja vagy kalandvágyból válik az újságíró tényfeltáró nyomozóvá?
Nem kalandvágyból, kíváncsiságból és igazságkeresésből! A dolgok mögé szerettem volna mindig látni. Fontos tudni azt: mi miért történik a világban, a felszín alatti okokat kerestem.
• Minden újságíró kíváncsi és témaérzékeny, te mégis bátrabb vagy? Nem féltél soha?
Nem. Van az a bizonyos vicc, hogy ez a ló vak! Nem vak ez, bátor! Vagy fordítva?
• Akkor a titok: érzékenység, kitartás, igazságérzet és vakmerőség?
Az én témáim munkaigényesek, gyakran a lehetetlenre vállalkozom, és akár évtizedeket, de legalább éveket fektetek egy-egy történetbe. Ezt nem teszi meg más, mert a gyorsabb sikereket szeretik.
• Legendás vagy a hihetetlen munkabírásodról. Eredetileg is ez volt az elképzelésed a hivatásodat illetően?
Nem. Írónak készültem. Úgy gondoltam, íróvá úgy válhat az ember, mint példaképeim, a nagyváradi legendák, Ady és kortársai. Így hírlapírással kezdtem, hogy majd évek alatt „igazi” íróvá fejlődhessek.
• Végül mégis író is lettél!
Rengeteget írok, csak nem regényeket, hanem forgatókönyveket, szinopszisokat, műsorterveket, dialógokat…
• A Hírlapkiadónál kezdtél el fiatal újságíróként dolgozni. Ennyire tudatos voltál?
Igen, annyira tudatos, hogy azért mentem el az akkori Szikra Nyomdába dolgozni mint expedíciós segédmunkás, mert egy épületben volt a Hírlapkiadóval. Tudni akartam, megtanulni: hogyan születik a lap, a kezdetektől… Megérinteni, szagolni a nyomdafesték illatát.
• Aztán a Magyar Rádióhoz kerültél.
Pedig nem akartam rádiós lenni! Nem akartam főszerkesztő sem lenni, nem akartam képernyős lenni, nem mertem arra sem gondolni, hogy filmrendező lehetek, eszembe sem jutott, hogy egyetemen taníthatok.
• Mindezek sorra megtörténtek veled. Van valami különös ellentmondás abban, hogy tudatos vagy, mégis a sors keze irányít a hivatásodban?
Amikor beléptem a Hírlapkiadó Vállalathoz, azt hittem, onnan megyek majd nyugdíjba. Aztán megjelent egy felhívás, hogy a rádió ifjú riportereket keres, illetve olyan elhivatott munkatársakat, akik majd riporterré válhatnak. Jelentkeztem.
• Miért?
Mert a Magyar Rádió ötszáz méterre volt a lakásunktól. Fölvettek, én pedig a Múzeum utcai lakásból kocsival jártam a rádióba dolgozni.
• Kocsival kicsit bonyolultabb, mint gyalog.
A rádió Márványtermébe, az épületbe, a pagodába bemenni is különös élmény volt, hiszen az egy szentélynek számított. Remek műsorokban dolgozhattam: Ötödik sebesség, Táskarádió. Száguldó riporter lehettem, emellett a Hírlapkiadónak továbbra is dolgoztam.
• Nagyobb kihívásokat kerestél?
Igen, egy ügyvéd barátom mesélte, hogy egy reformer téeszelnököt ártatlanul bebörtönöztek, lecsuktak, meghurcoltak. Megírtam a riportot, fél évig nem merték leadni a Magyar Nemzetben, ahová én már külsősként írtam. 1987-ben történt mindez, végül Pozsgay Imre írt hozzá egy „vörös farkat”, így megjelenhetett a még ma is nagyon bátor cikk. (A kommunista diktatúrában a cikkek végére odabiggyesztettek egy tanúságot, következtetést, ami a Kádár-korszak ideológiáját támogatta. Így megjelenhetett a legtöbbször teljesen más értelmű cikk. – A szerk.)
• Ez meghatározta a pályád alakulását?
Igen, hiszen ezt a cikket olvasta Ilkei Csaba, aki felhívott, hogy ilyen riportokat szeretne a tévében. Jeleztem, ha nem sikerül a dolog, akkor visszamennék a Hírlapkiadóhoz, a tévé munkaügyén bolondnak néztek.
• Aztán bejött a televíziózás!
Annyira megtetszett, hogy végül maradtam a tévénél. Tényfeltáró, oknyomozó riportokat csinálhattam, amit nagyon szerettem. Szabad kezet kaptam, szárnyaltam, akkor könyveltek el engem „igazi” riporternek.
• Megnőtt a tér és a lehetőségeid is?
Hirtelen másfél millió embernek készíthettem riportokat az Új Reflektor Magazinban. Hónapról hónapra várták a nézők, hiszen a témáim mindig a „kisemberek” panaszaival, gondjaival foglalkoztak. Olyan embereknek szolgáltattunk igazságot, akiket a hatalom eltiport vagy kihasznált. Ez az alapállás elképesztően népszerű volt a tévénézők körében, akik a saját bőrükön tapasztalták a rendszer ellentmondásait.
• Ha egy-egy ügyet felszínre hoztál, elégtételt okozott benned, ha lement az anyag?
Nem mindig. Úgy gondolom, nekem dokumentálnom kell sok-sok dolgot az utókor számára, és meg kell fogalmaznom a felszín alatti igazságokat. Az volt a legnagyobb öröm, hogy a nézők szerették a riportjaimat, rengeteg levelet kaptam és újabb témákat. Azt nem szerettem, ha valaki manipulálni, fölhasználni akart magánügyei megoldásához, persze az is lehet érdekes.
• Tudsz nemet mondani bizonyos ügyekre, felkérésekre?
Hogyne!
• Mindig a „kisembert” védted a riportjaiddal?
Igen, hiszen azzal tud azonosulni a néző, hiszen akkor szereti, ha valaki az ő érdekeit védi. 1987-ben az első riportomban egy csecsemőt talált két hajléktalan a kukában. A riport kapcsán kiderült, hogy a csecsemő anyja egy négygyermekes családanya, akinek a foglalkozása: dada.
• Sokkoló.
Rengeteg levél jött, bemutattuk a tévében, megelőzve a hivatalos eljárást, örökbe fogadhatta egy házaspár, így a kislány pár hetes korától szerető családban nőhetett fel. A televíziónak hatalma van, és ezt jó ügyek érdekében kell használni.
• Utólag is nyomon követed a riportalanyaid sorsát? Hiszen „belenyúlsz” az életükbe!
Nagy felelősség, veszélyes, de ez is a szakma része.
• Tanítható?
Igen.
• Az elhivatottságod is tanítható?
Szerintem nem, ezt érezni kell. Annak idején én irodalmi szalonokba jártam, beültem a Hungária kávéházba, figyeltem a nagyokat, költőket, írókat. Hatalmas alázattal üldögéltem közöttük.
• Kudarcokat átéltél a munkád során? Mi jelent kudarcot?
Sok kudarcot vallottam, de ezekből mindig tanultam, épültem.
• Ez azért akkor nem olyan könnyen feldolgozható élmény!
De. Például annak idején évekig dolgoztam egy vállalatnál, hogy írhassak az üzemi lapba mint segédmunkás. Évek múltán a személyzeti osztályon Dundics elvtárs közölte velem, hogy amíg ő ott van, én soha nem leszek újságíró. Csapás volt, elsírtam magam.
• Mégis, 2010-ben megszületett az első nagyjátékfilmed, az Ügynökök a paradicsomba mennek! Végül mindent megkaptál, amit a szakmában megkaphat alkotó!
A médiában az összes pozícióban dolgoztam: voltam riporter, főszerkesztő műsorvezető, tudósító, író, tehát én végigjártam a stációkat. Emlékszem, gyerekkoromban már fölfigyeltem arra, hogy a Köztársaság téren nem engedtek minket focizni. Vagy a pártház előtt miért nem engednek kocsival behajtani? Miért állt ott egy rendőr? Engem 1956 rejtélye nagyon érdekelt, úgy gondoltam, kapok támogatást az akkori kormánytól, kaptam is egy szerény összeget, és megcsináltam belőle a Pincebörtön első és második részét. Óriási sikerrel vetítették, azután én már csak nagydokumentumfilmeket készítettem. Viszont rájöttem, hogy a rendszerváltozás történetét nem lehet csak dokumentumfilmben megcsinálni. Játékfilmre kívánkozott! Kitaláltam a karaktereket, a párt titkárt, az akkori fiatalokat, megírtam az alapsztorit.
• Elhitted, hogy film lehet belőle?
Úgy sosem lehet elkezdeni semmit, hogy nem hiszed el: megvalósul! Akkor minek? Hatalmas sikerrel vetítette az Uránia, csak egy hétvégén megnézte több ezer ember. A moziban a film végén a nézők a Himnuszt énekelték, de minden előadáson. Óriási élmény az alkotónak!
• Mint a Seuso-kincsek is?
Tipikusan a Seuso-téma is rejtélyes és közérdekű. Édesanyám hívta föl a figyelmem a kincsekre, ráadásul 1994 után a televízióban lehetetlenné tettek, nem volt műsorom. Így belevágtam ebbe a nagy témába, három évig dolgoztam az első részen, majd több mint húsz évig a másodikon. A kincs kalandos története nagyon érdekes: különös halál ese tek, angol lord, rendszerváltozás, titkos szolgálatok…
• Merted volna remélni, hogy egyszer hazajut Magyarország „családi ezüstje”, ahogyan nevezted?
Javíthatatlan álmodozó vagyok! Régen, míg a lottószelvényekre rá lehetett írni a nevet és a címet, hogyha nyer az ember, tudják, hová küldjék a nyereményt, én soha nem mertem ráírni, mert féltem, hogy kiderül, ha nagy pénzt nyerek.
• És nyertél?
Nem, de nem is vettem lottót! A Seuso-kincseknél meggyőződésem volt, hogy ez a miénk, tehát – a filmemnek köszönhetően is – előbb-utóbb visszajön, hiszen a miénk. Minek kicsit álmodni? Nagyot kell!
• Megvalósulnak az álmaid?
Igen. Nem sok nem valósult meg.
• Mindig dolgozol? Mikor pihensz vagy mi az, ami kikapcsol?
Ha csak tehetem, filmeket nézek és olvasok.
• De szerintem ez is a munkád része.
Viszont az a hobbim!
• Mi szeretnél lenni?
Az, aki vagyok, csak picit könnyebb körülmények között. Szeretném befejezni a Tíz perc múlva három című legújabb filmemet.
• Eddig nem írtál misztikus, lírai filmet.
Ebben a filmben minden szép: a képi világa, a zenéje, a festmény, amiről szól, öröm vele foglalkozni. Tudom, hogy a nézők szeretik majd. Ez a film – reményeim szerint – örök darab lesz, mert időtálló történet. Vészabó Noémi festett egy képet, melyre bennem megszületett egy gyönyörű történet, szinte mesebeli! Legújabb filmem egy különös találkozás és festmény története, időutazás, nyomozás, misztikus mese. Vannak az életben olyan találkozások, alkotások, amik után az ember már nem ugyanaz, mint előtte. Most már elárulhatom – hiszen nem titok –, hogy mi házaspár vagyunk. Alkotásod, ihletet adó festményed – az eredeti –, ami miatt született a film, már a tihanyi apátságban van. Míg áll az apátság, addig szeretik majd a festményt és a filmet is.
Dézsy-Vészabó Noémi
A cikk a Patika Magazinban jelent meg, keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!
