Dr. Czeizel Endre bemutatta Kertész Imre és a sors című könyvét

Kertész Imre és a „magyar” Nobel-díjasok – olvashattuk a kivetített képek élén, amikor dr. Czeizel Endre professzor, orvosgenetikus békéscsabai előadásán jártunk. Az est apropója dr. Czeizel Endre és Bárdossy Péter „Kertész Imre és a sors” című könyvének bemutatója volt. Aki már olvasta, elragadtatással beszél e munkáról, de vitathatatlan: Czeizel professzor előadásában minderről hallani, különös szellemi izgalmat, nemes értelemben vett szórakozást jelent. Kihívást is, hiszen az érdekfeszítő előadásmód szinte észrevétlenül becsalogatja a közönséget a tudomány sokak által bonyolultnak vélt világába. De ha Czeizel Endre kalauzolja az érdeklődőket, garantált a célba jutás…

Czeizel Endre a Bárdossy Péterrel közösen írt „Kertész Imre és a sors” – „Mit adtak a magyar zsidó-géniuszok kultúránknak?” – című könyv fő vonulataiból adott ízelítőt ezúttal is érdekfeszítőnek bizonyult előadásában. Aki már olvasta a könyvet, nyilván megerősítheti, hogy a kötet teljességéhez viszonyítva a ragyogó előadás feladata és lehetősége „csak” az érdeklődés felkeltése, a kedvcsinálás volt.

A professzor úr elmondta, miként kerültek érdeklődése fókuszába a magyar, vagy – okkal, ok nélkül – annak tekintett Nobel-díjasok. Kertész Imre azért is „szívügye”, mert nagyon emberi módon biztosította együttérzéséről Czeizel Endrét akkor, amikor a professzort hétéven át meghurcolták egy örökbefogadási ügy miatt. (Az igazságszolgáltatás lassan őrlő malmainak ennyi idő kellett, hogy kimondják: nem követett el bűncselekményt.)

Czeizel Endre komoly kórházi kezeléséből távozva fogott a téma feldolgozásához. Az író éppen Magyarországon tartózkodott, a rossz hír azonban az volt, hogy akkor már Kertész Imre is nagy beteg volt. Felesége viszont rengeteget segített a professzornak. „Ez a könyv tisztelgés Kertész Imre géniuszsága előtt” – jelentette ki Czeizel Endre. Kétszer járt nála beszélgetni, s egy különleges, radikális gondolkodású embert ismert meg benne. „Nem vagyok tiszteletlen, ha azt mondom, hogy nagyon sok állításával nem tudok egyet érteni. Például azt mondta, hogy neki még ősei sincsenek… Könyvünk egyik célja éppenséggel az volt, hogy nézzük meg a gyökereket. Hiszem, hogy a géniuszok különleges természeti, társadalmi tünemények, jobban kellene rájuk vigyáznunk – kutatásaink azt igazolják, hogy a magyar géniuszpalánták gyakran elvesznek”. Az oktatási rendszer hiányosságaira utalt, a „zsenigyanúsak” önpusztító hajlamára.

Kertész Imre és a gyökerek

Kertész Imre gyökereinek kutatása során feldolgozták őseinek „családfáját”. Gyakorlatilag az országba különböző időpontokban érkezett zsidó felmenőkről van szó. (Ausztriából, Cseh-Morvaországból, az Oroszországhoz került lengyel területekről – Galíciából – kiűzött zsidók kerültek, menekültek ide.) Az előadáson fény derült arra is, hogyan lett a Klein családi névből  Kertész, hogy miért tartja Kertész Imre apját „mindenkori vesztesnek”, és beszélt az édesanya legendás szépségéről is.

Az író édesanyja 1927-ben hozzáment Kertész Imre édesapjához – az apa nagyon szerelmes volt, az anya viszont nem annyira… Kertész Imre 1929-ben született meg. Szülei 1934-ben elváltak, az anya akarata szerint – ezért a gyereket az apának ítélték. A kisfiú egy „poroszos” állami intézetbe került. Anyjával hétvégeken találkozhatott, aki hamar férjhez ment egy gazdag kereskedőhöz. Apja is megnősült, akkor kivették őt az intézetből. Kertész Imréék is leventék lettek, elvárták tőlük, hogy nyáron dolgozzanak. A Pest-környéki munkahelyről este járt haza, az egyik ilyen alkalommal a csendőrök elkapták a fiút – aki olvasta, tudja, innen indul a Sorstalanság története, Auschwitzig, Birkenauig.

A halálgyárnak is lehet üzemzavara

Czeizel Endre a regény történéseit boncolgatva a regény számára legmegkapóbbnak bizonyult mondatát idézte, mely Kertész Imre szemléletmódját is világosan megrajzolja: a főhős azt mondja: tudja, hogy a láger halálgyár, és ő csak azért él, mert a halálgyárnak üzemzavara is lehet…

Alighanem ez a látásmód a „ludas” abban, hogy Kertész Imrét megtalálta a Nobel-díj. A haláltábor felszabadításakor az éhhalál küszöbén álló fiatalt kiemelték a halottak közül, s hazatérhetett. Leérettségizett, megtudta, hogy munkaszolgáltra hurcolt édesapját 1945-ben, a sopronkőhidai kőfejtés „barlangjában” kivégezték. Mi tagadás, Kertész Imre rossz tanuló volt – Nobel-díjasok körében ez nem szokatlan jelenség… Az érettségi után nem találta a helyét, kapaszkodásként belépett a pártba (tudják, az akkori „élcsapatba”), bohémkedett például Szenes Ivánnal, Kállai Ferenccel. Huszonhat éves korában váltott életmódot, addig sikeres, vidám bohózatokat írt, ebből élt, s volt időszak, amikor a felesége tartotta el. Műfordításokba kezdett. Ennek kapcsán rendkívül erőteljes – akár diplomapótlásnak is nevezhető – önképzésbe kezdett. Újságíróskodott is egy időben. A Keleti-pályaudvaron, 1961-ben „világosodott meg”, hogy meg kell írnia az Auschwitz-jelenséget. Aztán elkészítette a Sorstalanságot – 13 éven át. Nem sikerült kiadót találnia (a Magvető emberei alkalmatlannak találták a regényt kiadásra), majd csak 1975-ben látott napvilágot műve – szinte észre sem vette a kritika, a közönség. Ám lefordították németre, s – ahogy Czeizel Endre fogalmazott – az volt a könyv és az író mázlija. (A németek a hatvanas évek végétől „bevallották” a múltjukat, levonták a következtetéseket.) A német kiadás megjelenése tette ismertté a regényt.

Feleségét – aki 9 ével idősebb volt nála –, egy vajdasági zsidó család áttelepült sarját, 1960-ban ismerte meg, a hölgy 1995-ben halt meg. Később újra megnősült. Kertész Imrének nincs gyermeke, de a második házassággal kapott három gyermek révén nagypapai érzelmeket lehetett felfedezni rajta.

Czeizel Endre beszélt arról is, hogy Kertész Imre maga vallott arról, hogy a Kádár rendszerben ismerte fel a „sorstalanság” lényegét: azt, hogy az emberek nem lehetnek felelősök a sorsukért, amikor egy diktátor határozza meg az életüket.

Az eredeti írás ITT olvasható.