Mindannyian folyamatosan szerepeket játszunk, de persze nem elsősorban a színházi értelemben. Sőt a szerepjátszásnak csak bizonyos esetekben van negatív felhangja, főleg, ha a megtévesztést vagy a manipulációt szolgálja.
Mert a mindennapi életben természetes, hogy számos társadalmi szerepet töltünk be, gyerekek vagyunk, szülők, házastársak, testvérek, barátok, kollégák, szomszédok, főnökök, beosztottak, haragosok vagy jóakarók, és még sokáig lehetne sorolni azokat a helyzeteket (és a belőlük adódó szerepeket), amikor különbözőképpen kell a másikra reagálnunk.
A szerep szociálpszichológiailag tehát egy közvetítő elem egyén és közösség között, melynek segítségével összeegyeztethetjük az egyén individuális sajátosságait és igényeit, valamint a szűkebb vagy tágabb társadalmi közeg szükségleteit és elvárásait.
Mert a szerepekhez mindig szerepelvárások is tartoznak, részben a „szerepküldők”, részben az érintett környezet részéről. Egy munkahelyen nyilván a főnök a szerepküldő, ő jelöli ki, mit is kell egy adott beosztás jelentette szerepben teljesítenünk, de elvárásaik természetesen vannak a kollégáknak, az ügyfeleknek is.
És szerepeink teljesítése közben sokszor jelennek meg különféle konfliktusok, nem feltétlenül konkrét személyekkel vagy csoportokkal kapcsolatban, hanem egy-egy szerepen belül, szerepeink között, vagy a szerepelvárások és saját elképzeléseink eltérésében.
A szerepkonfliktusok típusai
Az előbbiek értelmében három alaptípusa lehet az ilyen konfliktusoknak:
· Személyszerep-konfliktusok: Amikor az egyén nem képes megfelelni a szerepelvárásoknak. Ennek sokféle oka lehet, például, ha valaki egyik szerepében (szülőként, főnökként, segítőként) túlvállalja magát, és nem képes megfelelni az adott szerephez kapcsolódó minden elvárásnak. De ilyen lehet, amikor az egyén fizikailag nem képes betölteni egy szerepet (mondjuk valamilyen fogyatékosság vagy krónikus betegség miatt), vagy az értékrendje nem passzol ahhoz a szerephez, melyet be kellene töltenie. Mondjuk, egy vegetáriánus csak egy vágóhídon talál állást, melyet kénytelen elvállalni a megélhetési kényszer miatt. Vagy egy katolikus nőgyógyász, akinek komoly erkölcsi dilemma az abortusz.
· Státuszinkongruencián alapuló konfliktusok: Ez valójában az elsőnek egy lehetséges altípusa, hisz ez is a nem megfelelő szerepilleszkedésből adódik. Jellemző formája, mikor valaki rangon alulinak érzi az általa betöltött szerepet. Mondjuk a főnökénél magasabb iskolai végzettsége és/vagy több szakmai tapasztalata van, mégis egy beosztotti státuszba kényszerül.
És van, amikor ezt komplett foglalkozási csoportok élik meg, gondoljunk csak az egészségügyi dolgozók vagy a pedagógusok helyzetére, amikor sem jövedelemben, sem társadalmi presztízsben nem vélik megkapni a végzettségüknek és szakmai felelősségüknek megfelelő megbecsülést.
· Szerepek közötti konfliktusok: Az utóbbi példa már átvezet a második típushoz. Hiszen orvosnak lenni és közben egy gyülekezet tagjának már két különböző szerepet jelent, melyek nem minden esetben összeegyeztethetők, vagy legalábbis súlyos feszültséget okoznak az adott személyben. De ezzel analóg, mikor egy nőnek egyszerre kell anyának, feleségnek és munkavállalónak lennie, hiszen – szemben a tradicionális társadalmakkal – a dolgozó nő ma már a természetes modell, ahol olyan szerepeket muszáj összeegyeztetni, melyeket régebben nem kellett.
De ahogy a modern társadalom egyre bonyolultabbá válik, egyre összetettebb a munkamegosztás, mindenkinek egyre több szerepnek kell megfelelnie, azaz nyilvánvalóan nő a szerepek közti konfliktusok lehetősége.
· Szerepen belüli konfliktusok: A harmadik típus lényege, hogy sok esetben a szerepek küldői ellentétes elvárásokat fogalmaznak meg a szerepek betöltőivel kapcsolatban. A szülőktől egészen mást vár az iskola és mást a gyerekeik, egy orvostól az ápolók és a betegek, egy pilótától a légitársaság vezetése és az utasok. Tipikus példa a munkahelyeken a középvezetői szerep, hisz betöltőjére a beosztottai főnökként, a főnökei beosztottként tekintenek, miközben ugyanarról a munkakörről és szerepről van szó.
Általánosan azt mondhatjuk, hogy minden közvetítői szerep magában hordozza a szerepen belüli konfliktus lehetőségét, mellyel valahogy – mint a másik három típussal is – meg kell küzdeni.
A szerepkonfliktusok feloldási lehetőségei
Az ilyen konfliktusokkal való megküzdésnek számos lehetősége adódik, az egészen enyhétől az egészen szélsőségesig.
A szélsőséges változata a menekülés, a kivonulás, mikor az egyén egyszerűen felad egy bizonyos szerepet, így szabadulva meg a feszültségtől. Miközben ez a megoldás sokszor épp hogy újabb belső feszültséget, frusztrációt generál, hiszen a feladás, az időleges megkönnyebbülés mellett mindig egyfajta kudarcélményt is jelent.
Ehhez képest lehet alternatíva a morális igazodás stratégiája, mikor döntést hozunk arról, hogy mely elvárásoknak fontos vagy fontosabb megfelelnünk, és ehhez képest állítunk fel rangsort közöttük. A korábbi példában említett, vágóhídon dolgozó vegetáriánus is választhat, hogy a morális elvei vagy az anyagi biztonsága a fontosabb, és ekképp enyhítheti a szerepei közötti konfliktust. De a munkahelyi középvezető is dönthet úgy, hogy elsőrendűen a beosztottai főnöke lesz, és a felső vezetés felé is az ő érdekeiket képviseli, hivatkozva akár a cég érdekeire is. Vagyis a morális igazodás egy értékalapú preferencia felállítását jelenti, mikor is választunk az ellentétes elvárások között, melyik is a fontosabb?
(Ennek a stratégiának negatív változata, mikor nem azt mérlegeljük, mi a fontosabb, avagy értékesebb számunkra, hanem hogy melyik meg nem felelésnek lennének súlyosabb következményei, szankciói. Például, ha mégis inkább a vezetőség elvárásainak igyekszünk megfelelni, mert nekik van lehetőségük büntetni, míg a beosztottainknak sokkal kevésbé. Ilyenkor viszont már nem morális, hanem érdekalapon választunk.)
Egy másik feloldási lehetőség a konfliktusos szerepek elkülönítése. Ilyenkor különböző helyzetekben különböző szerepelvárásokhoz igazodunk, mondjuk, családi körben nem iszunk alkoholt vagy nem dohányzunk, de baráti körben igen, mert ott másfajta elvárásoknak kell megfelelnünk. Ez látszólag nem teszi túl intakttá a személyiségünket, de a sokféle szerep lényege épp a sokféle elvárásnak való megfelelés, vagy legalábbis az azokhoz való alkalmazkodás. Szóval lehet valaki öltönyös irodista hétfőtől péntekig és egy rockfesztiválon tomboló rajongó hétvégén, amíg az egyik nem csúszik bele a másikba, nincs valódi szerepközi konfliktus a helyzetben. De az elkülönítésre azért nagyon kell ügyelni.
És ebből a példából adódik a szerepváltás lehetősége. Ha valaki hétvégenként bulizó, koncertre járó rockrajongó, akkor érdemes megfontolnia, hogy hét közben is valami hasonlóval foglalkozzon, mondjuk rendezvényszervező legyen egy klubban. Ez valójában egyfajta kompromisszumképzés, amikor összeegyeztetjük az egymással kevésbé kompatibilis szerepeinket.
A szereppel való azonosulás
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szerepkonfliktusok feloldásának egyik legnehezebb, de legeredményesebb formája a szereppel való minél teljesebb azonosulás, a külső elvárások belsővé tétele. Ez a szerep-én konfliktusoknál vagy a szerepen belüli konfliktusoknál működhet is, de kétségtelenül nehéz, és részben a személyiség feladásával (enyhébb esetben átalakulásával jár). És ez nem feltétlenül egy pozitív fejlemény.
Diktátorok és gengszterek sora lépett már túl mindenféle szerepelváráson, és lett belőle egy öntörvényű, destruktív, antiszociális személyiség. De persze nem kell ilyen szélsőséges példákat hozni, egy céggel, szervezettel vagy az ott betöltött pozícióval való teljes azonosulás is ijesztő vagy épp nevetséges változásokat okozhat az ember személyiségében. Portások, kiképző őrmesterek, önnön fontosságuk tudatába belemerevedett hivatalnokok kétségtelenül sokszor azonosulnak a lehető legjobban szerepükkel, de ez nem pozitív változás, már csak az empátia csökkenése miatt sem.
Vagyis a szereppel való azonosulás is egy lehetséges megoldása a szerepkonfliktusoknak, de csak akkor, ha nem uralja el a személyiségünket, ha ez az azonosulás nem túlzó. A szerepen belüli konfliktus feloldható, de a szerepek közöttit csak erősíti az egyikkel való túlzott eggyé válás. (Egy elkötelezett, szemellenzős kiképzőtiszt már nem biztos, hogy otthon igazi apaként tud viselkedni, ha csak nem bírja elválasztani a szerepeit egymástól.)
Összegzés
Mindannyiunknak sokféle helyzetben kell sokféle különböző módon viselkednünk, sokféle elvárásnak megfelelnünk. Környezetünk számára nem ritkán ezekkel a különböző szerepeinkkel vagyunk azonosak, miközben ezt belülről sokszor nem így éljük meg, sőt, a szerepeink között és azokon belül is folyamatos konfliktusokat érzékelhetünk.
Ez önmagában egy természetes pszichés jelenség (miként a vele járó stressz meg az alkalmazkodás gyakori vágya), problémát akkor okoz, ha már túl nagy a feszültség, ami megnehezíti mindennapi életünket, elsősorban emberi kapcsolatainkat. (És nem mellesleg a feloldatlan konfliktusaink akár pszichoszomatikus tüneteket is okozhatnak.)
De hogy egy-egy szerepkonfliktust – legyen szó bármely típusról – hogyan tudunk feloldani vagy legalább elviselni, az mindig a konkrét helyzettől függ. Mindenesetre személyiségünk integritása és az, hogy mennyire vagyunk képesek eltérő helyzethez alkalmazkodni, erősen befolyásolja, hogyan küzdhetünk meg ezekkel a konfliktusokkal.
Bácsván László
szociológus
FELHASZNÁLT IRODALOM
1. Csepeli György: Szociálpszichológia, Osiris, Budapest, 1997
2. Hankiss Ágnes: Társadalomlélektani alapismeretek. In.: Kötéltánc, Budapest, 1987
A cikk a Patika Magazinban jelent meg, keresse a gyógyszertárakban!
