Legutóbbi írásomban azt ígértem, hogy legközelebb is a játékról, játszásról fogok írni, de abba beleengedek egy kis csibészséget is, csak azért, hogy nehogy ránk égjen a felnőtt szerepjelmezünk.
„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében.”
(Shakespeare)
Korábban már írtam arról, hogy mindannyian tudjuk, amit Shakespeare már közel 500 éve leírt a sajátos szerepeinkről.
A klasszikus pszichológia úgy tartja, hogy mennél gazdagabb a szerepszemélyiség-repertoárunk, annál sokrétűbb, annál nyitottabb életet élhetünk. Az, hogy én ennyire nyitott vagyok a (szerep)személyiségeim tárházának bővítésére és játékos megélésére, biztos abból is adódik, hogy közel 20 éven át színésznőnek készültem. Másrészt minél jobban belemegyek az önismeretbe, annál jobban gondolom, érzem, hogy az, ami bennem, bennünk a legvalódibb, az túl van a szerepeken. Ennek mentén aztán egyre csak gyűltek a szerepszituációkhoz, szerepkörökhöz köthető nevek is, amiknek a jelenlétét mennél jobban tudatosítottam, annál inkább beállt középre a „karmester” (na, neki még nincs neve, hacsak nem a „Tavasz”, de az a „kozmikus” nevem), hogy ezt a sok-sok személyiségemet integrálja, irányítsa, használja.
Szerepek lefagyasztva?
Az egyik kedvenc „életjátékom” a szerepeikbe befagyott embereket kibillenteni a szerepükből – de persze mindezt csak játékosan, szeretettel, úgy, hogy az adott szerep adta feladat ne sérüljön. Hiszen a szerepet, és a játékot is lehet komolyan venni, sőt, akkor igazán jó, ha beleadjuk magunkat a játékba. Hogy érthetőbb legyen, amiről írok, jöjjön néhány példa erre.
Eset – 1
Pár éve Tunéziában nyaraltunk a férjemmel, és a hazarepülés előtt 3 nappal középfülgyulladásom lett. (Onnan tudtam diagnosztizálni, mert már volt ilyen.) Egy napon át próbáltam magam öngyógyítani, de sajnos nem javult a helyzet, így muszáj volt orvoshoz mennem. (Fülproblémával repülni nem ajánlott.) Egy kis köpcös, kopasz, pocakos, középkorú férfi volt az orvos, és elmondtam neki (angolul), hogy mi az öndiagnózisom, mik a panaszaim. Végigmért, erre közölte, hogy vetkőzzek le derékig. Hmm… gondoltam magamban, biztos, hogy a fülgyulladás vizsgálatához nem tartozik a szívverésem sztetoszkóppal való meghallgatása, ez a doki engem hülyére vesz, pontosabban kíváncsi rám, mint nőre. Élvezkedni akar a kis huncut. Pár másodperc alatt gondoltam végig, hogy legyek-e vele nagyvonalú, aztán úgy döntöttem, üsse kő, hadd örüljön a kis maci, én meg közben mozizok. Néma csendben és hosszan belemerült a vizsgálatba, ügyelve, hogy orvos szerepe megmaradjon. (Mi is szoktunk orvosost játszani a férjemmel… hehe…) És egy ponton úgy éreztem, na jól van, most már eleget játszottunk, lejelzem neki, hogy nem vagyok naiv. És amikor a karja olyan 25 cm-re volt a fejemtől, ráhajoltam, és elkezdtem erőteljes horkantó mozdulatokkal közelíteni felé, mintha harapni akarnám. Azonnal kiesett a szerepéből, zavarba jött a leleplezéstől, és kérte, hogy öltözzek föl. Persze utána megnézte a fülem, és írt föl cseppeket, amiktől az utazásra pont el is múlt minden panaszom.
Élveztem, hogy kitágítottam a kliens (naiv kliens) szerepet, amivel őt is kibillentettem a sajátjából. (Bár akkor ott volt egy olyan csodálat, és a pillanatban való elmélyülés, ami már túlment a szerepen.)
Eszembe jutott az a hivatalnok hölgy, aki a klasszikus „csinovnyik” archetípust, alap minőséget hozta.
Eset – 2
Ez tizenéve volt, rossz helyen parkoltam, elszállították az autómat, és egy telepre kellett érte menni. Az ablak mögött egy aszott, komor hivatalnoknő tette a dolgát (szegényke…), úgy, hogy föl se nézett senkire, csak gépelt lehajtott fejjel. Élő gépként hadarta, mikor sorra kerültem: anyja neve, apja neve? „Apám spriccel (Spitzer a vezetéknevem), anyám löki” (anyukámat Löki Lenkének hívják) – válaszoltam dörgő hangon, mire ő összerezzent, és végre felnézett. A szemébe néztem, rámosolyogtam, és ebben a pár másodpercben annyi minden benne volt.
Benne volt a megértés, az együttérzés, valami olyasmi is, hogy „hé, állj meg egy pillanatra, elmegy az élet”, volt az egészben valami feloldás. Utána még egy kicsit beszélgettünk, sikerült egy picit a szerep mögül kicsalni az embert, a fáradt nőt, akinek jólesett, hogy elkezdtem rá figyelni. Persze, tudom, nem ezért volt ott, de néha muszáj, hogy kikacsintsunk a szerepből, különben ránk ég a jelmez.
Az előbb már írtam, hogy a férjemmel szoktunk szerepjátékokat játszani. Erről sokszor beszéltem, írtam.
Eset – 3
Kicsit több, mint 25 éve vagyunk együtt (ez életemnek valamivel több, mint a fele), szerintem ha nem vittünk volna bele ennyi játékot, már rég unnánk egymást, de legalább is jóval laposabb lenne a kapcsolatunk. Körülbelül három év után kezdtük el, és egyre kreatívabb ötletekkel (és hozzávaló jelmezekkel) álltunk elő. Jelenleg eljutottunk oda, hogy kb.4-5 éve kommunikációnk 75–80 %-ában magázódunk. (A komoly témáknál tegeződünk.)
Ez nagyon izgalmas, mert a magázódás ad egy szereptávolságot, ami közben mégis közelebb hoz, hiszen van benne egy íratlan, cinkos megegyezés, egyfajta játékszövetség, ami csak akkor marad fönn, ha mindketten benne vagyunk. Ez ad egy plusz kötést és oldja a rutint.
Ja, a rutin. Ez a profizmus, a tudás egyik természetes velejárója, de egyben a jelenben levés egyik fő ellensége is tud lenni. Amikor már nem is kell igazán ott lenni a helyzetben, és miközben tesszük a dolgunkat, kicsit „elslisszolunk”.
Az áramlásban levés egyik fő akadálya a megszokás. Értem én, hogy nem kell, és nem is lehet ugyanarra a dologra újra és újra rácsodálkozni, de az biztos, hogy ha az ember elkezd az adott pillanatban egész lényével az érzékszerveire koncentrálni (mit látok, hallok, tapintok, szaglok, ízlelek, épp, amit lehet), akkor minden elkezd színesebb, élőbb lenni. (Van a buddhistáknál egy olyan meditáció, amit 5 érzékszerv meditációnak neveznek.)
Saját határaim feszegetése
Legutóbbi írásomban ajánlottam a művészetterápiát, ami segít kibontani, fejleszteni a bennünk élő, kreatív, teremtő-játszó örök gyermeket, segít kikapcsolni, lelazulni, bejönni a jelenbe, bekerülni a flowba (áramlásba). Rendszeresen járok különféle önismereti kurzusokra (nem csak a másik oldalon állok, nekem is kell a tapasztalás, no meg a sok élmény), a kedvencem az, amikor mozgással, hanggal hagyjuk magunkat belülről vezetve lenni. Ilyenkor nagyon kijön az, hogy ki mennyire laza, vagy merev, ami nyilván az egész életére ráül az embernek. Ez a lazaság-merevség jön ki az én-határ feszegetéseknél is, ami a nyári táboraimban éveken át az egyik alap házi feladat volt. Ez azt jelenti, hogy olyan helyzeteket kell keresni, amiben túllépünk a komfortzónánkon, ami kicsit feltolja az emberben az adrenalint, amihez össze kell szedni az erőt, de persze úgy, hogy ez sem magunkra, sem másokra semmilyen szinten nem káros, nem veszélyes. Több száz (többnyire nő) én-határ feszegetését hallgattam végig az elmúlt években. Igen széles és színes volt a skála. A „2-szer bugyi nélkül aludtam”-tól a groupen szexen át a különféle fóbiákkal való szembenézésig sok minden volt a sztorik között. (Nudizás, idegen emberek leszólítása, a saját stílusától nagyon eltérő öltözködés, viselkedés, bátorságpróba, kalandpark és rúdtánc, vagy éppen egy nagy szájú és kritikus embernek egész nap szemlélődőként hallgatni az emberek között.)
| Aki nem feszegeti néha az én-határait, az beszűkül. |
Egy biztos: aki nem lépi át rendszeresen a saját komfort zónáját, nem feszegeti az én-határait, az egy idő után elkezd beszűkülni, ami kizárja azt, hogy megérezze a bizalom, ősbizalom és a szinkronicitás csodáját és erejét. Az, akinek szűkülnek az én határai, annak a világ egyre veszélyesebb lesz, és egyre inkább beszorul saját korlátai közé. Épp ezért kell játszani, és merni, időnként kilépni a megszokott szerepekből. Emlékszem, mennyire izgultam tavaly ősszel, amikor eldöntöttem, hogy beiratkozom 6 hétre Londonba egy belvárosi nyelviskolába. A diákok 95%-a a gyerekeimmel volt egy idős (huszonévek eleje). Ráadásul a sikeres szóbelim miatt a valós tudásomnál egy szinttel fentebb levő csoportot kínáltak föl, mondván, hogy választhatom ezt is, de akkor kapaszkodni kell. Persze, hogy ezt választottam. Így én lettem a csoportban nem csupán a legidősebb és a legnagyobb darab, de a leggyengébb nyelvtudású is. Ezt még megspékeltem a stréber karakterrel is, amihez viszont már muszáj volt hozni az öniróniát, nehogy már annyira komolyan vegyem magam. (Nem a tanulást, hiszen elsősorban azért mentem ki, hanem magam.) No és persze itt engem nem ismert senki, itt nem voltam médiaszemélyiség. A Soma csak egy név volt nekik, és minden a pillanatban épült föl. Nemcsak nagyon izgalmas és tartalmas nyelvtanulás volt, de intenzív önismereti lehetőség is. Úgyhogy idén ismét megyek. Meglátjuk, hogy a tanulás mellett még milyen játékhoz lesz kedvem.
Kalandra föl!
Soma Mamagésa
életmód-terapeuta
