Szmrecsányi Boldizsár szobrászművésszel Szarvasházi Judit készített interjút a Patika Magazin júliusi számába.
A rollerező kisfiú Budapesten az Erzsébet híd közelében, a galamb a Kongressusi Központ mellett, és még számtalan márványszobor a világ nagyvárosaiban és négy földrész galériáiban, tucatnyi magyar és nemzetközi díj, magyar, osztrák és francia művészeti tagságok. Mindezen érdem a fiatal szobrászművész, Boldi – Szmrecsányi Boldizsár – tehetségét szimbolizálja.
• Mikor döntötted el, hogy szobrász leszel?
– Nálunk a családban sok művész volt. Lechner Ödön az ükapám. A lányát, Lechner Irmát Szmrecsányi Ödön, művésznevén Pajtás Ödön festőművész vette el, és azt tudni kell, hogy ő Szinyei-Merse Pál unokaöccse. A rajz, a festészet, az építészet ötvöződött a családban, hihetetlenül sok iparművész, képzőművész, építész van közöttünk. Tehát már gyermekkoromban kialakult, hogy én is művészettel szeretnék foglalkozni. Gyerekként sokat festettem, rajzoltam, és amikor hetedikes koromban agyaghoz nyúltam, attól kezdve érlelődött bennem, hogy én a szobrászattal szeretnék foglalkozni.
• Nyilván más egy kővel, egy kemény, robusztus anyaggal kifejezni olyan finom vonalakat és idomokat, amit te csinálsz, és más egy rajzzal, grafikával.
– Én kezdetben csak mintáztam az agyaggal. Akkor még inkább rajzoltam, portrét és aktot. Amikor az első kövemhez hozzányúltam, attól kezdve tudtam, hogy nekem a kő a kifejezési eszközöm. Ezt nem kell tanulni. Nyilván egy-két fogást megtanul az ember, de mindig bátran, szabadon nyúltam a kőhöz, ami megmaradt a mai napig. Én nem félek. Azon szobrászok közé tartozom, aki tud felrakni és lebontani is. Mert az agyaggal felrakjuk a szobrot, a kőből lebontjuk a felesleget.
• Azt mondod, hogy nem félsz. Ott van egy hatalmas nagy márványtömb, és ha picikét túlvésed, akkor mi van?
– Ilyen nincs. Az emberi agy úgy működik, gondolom, ugyanúgy, mint a zenésznél, hogy mindig tudja, mit mikor és miért. Én sem tudom mindig megmondani, hogy miért vágok bele pont akkorát, pont oda, de akkor azt úgy érzem.
• Valami irányítja a kezedet olyan erővel és olyan irányba?
– Ez nagyon érdekes, ezen sokat gondolkodtam, hogy amikor az ember vésőt, kalapácsot fog, és fejti a követ, üti a márványt, akkor miért nem üt egy picivel nagyobbat vagy kisebbet. Mindig pont akkorát üt, amekkorát kell. Ilyen az emberi agy. Ezt valaki kitalálta, és azóta ez így működik. És vannak emberek, akik erre érzékenyebbek, fogékonyabbak, és ezzel nagy dolgokat tudnak létrehozni. Az én fejem erre állt rá, hogy kővel tudok dolgozni, és abban meg tudom valósítani az álmaimat.
• A kővel tudsz úgy bánni, hogy pont akkorát üssél, amekkorát kell. Az emberekkel is tudsz így bánni, hogy pont úgy viszonyuljál hozzájuk, ahogyan kell?
– Én egy érdekes valaki vagyok. Nekem nagyon kemény a felfogásom, van, ami ebbe belefér, és van, ami nem. Tehát eddig, és ne tovább, de azért jóban vagyok az emberekkel.
• Melyikkel könnyebb bánni, az emberekkel vagy a kövekkel?
– Az alkotó ember olyan, hogy nagyon sokszor keresi a magányt, a csendet. Ez az alkotáshoz szükséges. A mai, XXI. századi élet ebben nem segít az alkotó embernek. Legalábbis nekem nem. Ez ilyen szempontból nem az én világom, de ugyanakkor művészileg én is ebből táplálkozom. Annak ellenére, hogy próbálom a harmóniát, a csendet, a tisztaságot, a finomságot, az egyszerűséget visszaadni a szobrokon keresztül valami mondanivalóval együtt, azért ezeket a témákat én is a hétköznapi életből ragadom ki. Tehát nekem ugyanúgy van családom, ugyanolyan hétköznapi ember vagyok, mint a többi. Ugyanúgy sportolok, ugyanolyan tevékenységeket végzek, mint a normál ember. De van egy pillanat, amikor elvonulok, kiszakítom magamat ebből az életből, és ekkor tudok magamban rendet, csendet teremteni. Majd elkezdődik a nagy élmény, elkezdődik az alkotás, aminek a lényege az, hogy a már megszületett gondolatot ki kell fejteni, ki kell faragni.
• A család akceptálja ezt a pillanatot, hogy ilyenkor hagyjanak téged elvonulni, mert dolgozol?
– Természetesen. Három gyermekem van, és gyakorlatilag úgy nőttek fel, hogy több hónapra is elmentem külföldre. Akkor akár megfaragtam egy kiállítási anyagot is Olaszországban. A feleségem ebben nagyon segített, mindig partner volt. Ez nem megy másként. Nyilván minden kapcsolatban vannak súrlódások, ez kétségtelen, de az alkotásnak a szeretete olyan erős, hogy az mindennél fontosabb. Ha az embernek alkotni kell, akkor elmegy. Nem tudok mit csinálni, akkor megyek.
• Az idő múlását tudnád ábrázolni valahogy a szobraiddal?
– Szerintem olyan dolgot kell alkotni, ami ellenáll az időnek. Nagyon jó egyébként a kérdés, mert engem pont az az egy dolog érdekel, ami idő- és értékálló. Én (legalábbis) hiszek benne, hogy a szobraim ilyenek. Hogyha bármikor, pl. kétszáz év múlva kiállítják valamelyik szobrot, akkor ugyanúgy megállja a helyét.
• És akkor is szóljon az akkori emberekhez.
– Én úgy gondolom, hogy fog is. Ennek több ismérve van. Az egyik az, ami szerintem a legfontosabb, hogy legyen az egész mögött gondolat. És azt olyan szinten, olyan minőségben kell kifejezni, megcsinálni, hogy mindegyik szobor valahol örök legyen. Nincsen idő. Bármikor kiállítják, akár ezer év múlva, akkor is ott van, és mögötte van a gondolat. Tehát engem nem feltétlen a szobor eladhatósága érdekel, hanem pontosan az, amit kérdezel, az örökkévalósága.
• Egy időtlen gondolatvilág.
– Pontosan. És egy időtlen minőség. Engem nem érdekel, hogy most jó vagyok, vagy nem vagyok jó, és milyen díjakat kaptam. Sok díjat kaptam, de nem ezért dolgozom. Ez persze jó dolog, de nem ez a cél. Nem ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy önmagadat ne csapjad be soha. Én magamnak alkotok. És úgy vélem, ha magadat nem csaptad be, akkor talán találsz olyan embert, akinek szintén fog tetszeni az alkotásod. Úgy vélem, hogy csak azok a dolgok fognak fennmaradni.
• Mi inspirál?
– Az alkotó ember olyan, hogy soha nem tud leállni. Olyan, mint egy sportoló. A sport gyerekkoromtól kezdve kitöltötte az életemet. Futó voltam, és mindig jobb és jobb időt akartam elérni. Megcsináltam, lefutottam, de a következő alkalommal úgy mentem fel a pályára, hogy most még két századdal próbálok javítani. Mert akkor tudsz előrelépni, ha mindig tudsz javítani. Úgy gondolom, hogy a szobrászat is ilyen. Megcsináltad, de jön egy másik ötlet, egy új kifejezés. Annyi lehetőség van egy gondolat mögött, hogy szerintem egy élet is kevés rá, hogy mindazt megcsináld. Legalább öt életnek kellene lennie ahhoz, hogy akkora nagy maradandó dolgot csinálj. De azért küzdesz, hogy ez is maradandó legyen.
• Mindegy, hogy milyen hangulatban vagy? Vagy ha rossz napod van, akkor le sem ülsz az anyag elé és nem dolgozol?
– Ilyen nincs.
• Nincs rossz napod?
– De igen, lehet nekem is rossz napom, de amikor ott vagyok a műteremben, akkor attól kezdve az egy másik világ. Ott megszűnik minden. Ez egy nagyon érdekes dolog. Elkezded csinálni a szobrot, elkezdesz dolgozni, és én sem tudom, de jön egy pillanat, amikor azon veszed észre magad, hogy már kész is van. De hogy közben mennyi idő telt el, azt akkor nem tudom, ott az idő gyakorlatilag megszűnik.
• Milyen terveid vannak a jövőre nézve, mennyire előre tervezel?
– Sok-sok évvel előre tervezek. Azt tudni kell, hogy ezek a szobrok nem olyan gyorsan készülnek. Gyakorlatilag a kiállításokat is már egy-két évvel előre tudja az ember. Projektekben, időben, terekben gondolkodsz. Mekkora teret tudsz megtölteni, mekkora szoborral.
• Az egész világon, az arab világtól kezdve Sao Paulóig és Európa számos városában megtalálhatók a köztereken a szobraid. Sok kiállításod van Franciaországban is. Honnan jönnek ezek a kapcsolatok?
– Az egyik kiállítás hozta a másikat. Most már ott tartok, hogy nagyon sok kiállításra hívnak, és vezető szobrász vagyok Franciaországban is. Több szalonnak és több kiállítótársaságnak váltam vezető szobrászává. Úgy gondolom, hogy nyilván ez valahol tükrözi a minőséget.
Csinálok azért kisméretű szobrokat is. Ennek egyik legjobb példája az égre törő íjász szobor, amelyet most ötödik éve adnak át arany és ezüst változatban a Prima Primissima díjasoknak. Öt évvel ezelőtt egy pályázat útján megkerestek több szobrászművészt, és azóta ezt a díjat adják át a Prima Primissima-gálán.
Dr. Szarvasházi Judit
