Csepregi Éva neve összeforrt a Neoton névvel, bár sokszínű egyénisége mindenképp túlmutat ezen. Énekespályáján mindenféle stílusban kipróbálta magát, színészként is foglalkoztatják őt társulatok. Az 1988-as szöuli olimpiai játékok megnyitóján is hatalmas sikert aratott. Idén az augusztusi nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült. Januárban egy életműkoncerttel szeretné megünnepelni születésnapját, és meglepni a közönséget a sokszínűségével.
– Életutadat ismerve, változatos, tartalmas, mozgalmas énekesi, színészi pálya tárul elénk. Te milyennek érzed?
– Az embert örömmel tölti el, hogy erről az 50 évről most egyáltalán beszélgethetünk. Hisz a popszakma épp az ellenkezőjéről szól, arról hogy az adott pillanatban mi érinti meg az embereket. Nem figyelnek annyira egy egész életútra. Az 50 évet végigkísérni, az egészen más. Nagyon sokat változott minden. Régen volt egyfajta rendszeresség, állandóság, mikor van turné, mikor jelennek meg a lemezek, ezt tudták a rajongók is. Könnyebben fel lehetett építeni egy életutat, mint a mai időkben, amikor olyan zilált minden.
Most megfordult a világ. Régen egy zenekar megcsinálta a maga sikerét, sikeres volt a színpadon, már voltak koncertjeik, és akkor felfigyeltek rá, hogy hopp, ezeknek azért kellene már egy lemez.
Most fordítva van, most megjelennek a dalok mindenféle platformon, és tulajdonképpen az arc nélküli közönség, az internet közönsége találja meg magának a sztárokat. Ez egy nagyon érdekes világ, és kicsit nehezebben is mozgunk ebben a világban. Én is nehezebben tudok hozzászokni a Facebook hatalmához, de fel kell venni a versenyt, mert ha az ember nem alkalmazkodik, akkor nem boldogul. Nagyon nagy erő és nagyon nagy kihívás van a közösségi médiában. Próbálok mindehhez igazodni, és vannak mellettem emberek, akik ebben segítenek, mindehhez sokkal több emberre is van szükség, hogy ilyen idős korban boldoguljunk.
Végül is, hogy ez a pálya ilyen hosszúra sikeredett, nekem elismerés és nagy öröm. Az elején még csak egy játéknak tűnt.
– És mikor érezted, hogy annál már több?
– 1972-ben a Ki mit tud? után, a gimnáziumot elvégezve elmentem dolgozni, majd néhány hónap munka után kaptam egy felkérést. Svédországba utaztunk a magyar zene nagyjaival, ahol egy nagyszabású zenei műsort vettek fel Stockholmban, Magyarország bemutatkozik címmel. Mi voltunk ebben a vokálénekesek. Ezt nem tudtam párhuzamosan csinálni a munkával, és kiléptem, ezzel belevetettem magam a show-bizniszbe. Talán ez volt az a pont.
– Az ember élete különböző életszakaszokból áll össze. Melyiket érzed különlegesebbnek a többinél?
– A ’80-as éveket mindenféleképpen. A Hungaroton szervezésében külföldön léptünk fel, a MIDEM-en, ami egy minden évben megrendezett zenei börze. Ott nagyon nagy volt az érdeklődés a magyar popzene iránt, és onnantól kezdődött a Neoton Família külföldi és hazai karrierje. Ott felfigyeltek ránk, a mi formációnkra, amelyben egy zenekar 3 énekes lánnyal szerepel. Ez adott a zeneszerzőinknek is egy inspirációt, aminek a termése volt többek között a Santa Maria c. számunk. Ezzel a stílussal rákapaszkodtunk a picit már lefelé hajló diszkóvilágra, és ez adott egy löketet a zenekarnak. Rögtön tudtuk, hogy kinek is akarunk játszani, populáris zenét akarunk játszani, és ezen belül bármi felé el tudunk mozdulni, mint ahogy ez meg is történt. A Neoton nagyon eklektikus, mindenfajta zenét játszottunk, de mégiscsak kialakult egy egyedi Neoton-hangzás.
Érdekes módon a magyar és a külföldi siker szinte kézen fogva indult el. Ez egy nagyon jó 10 év volt. Tíz évig voltunk jelen a japán piacon, beleértve Dél-Koreát, Szingapúrt.
– Te milyen típus vagy, szeretsz visszanézni a dolgokra, vagy csak előre nézel és mész tovább?
– Talán mindkettő. Amikor a színpadon vagyunk és énekeljük pl. a Holnap hajnalig c. dalt, szinte mindig visszajön az érzés, amikor ezt legelőször énekeltük. Vannak ilyen belső monológok az emberben. Én nagyon szeretek visszaemlékezni. Ebből is tud az ember építkezni. Nem azt mondom, hogy csak a jó dolgokra emlékszem, de szerencsére az a típus vagyok, aki el is felejti a rosszabb dolgokat, lerendezem magamban őket és elengedem.
Én szívesen hordom a vállamon ezt a sok mindent, amit az évtizedek rám raktak, mert ezek mind megerősítenek. Amikor az ember kimegy a színpadra, akkor szinte felöltözteti magát az eddigi sikerekbe, és ezek kellenek, mert önbizalmat adnak, ott állva a színpadon ezek adnak tartást. 2024. január 6-án lesz az életműkoncertem az Arénában, amit megálmodtam magamnak. Azért akartam ezt a produkciót, hogy meg tudjam mutatni magamat a közönségnek más oldalról, hogy kicsit kiszakadjak a Neoton-skatulyából, persze ott lesznek azok a dalok is egy bizonyos helyen, de egy szabad szárnyalást akartam ezzel elérni. Vannak olyan dalok, olyan szövegek, amikről érdemes beszélni, beszélgetni, ezeket el akarom mondani a közönségnek. Szeretnék velük többet kommunikálni, hogy megértsék, mi mozgatja az embert, mi foglalkoztatja. A színpad egy nagyon izgalmas dolog, és sok benne a lehetőség, amit ki is kell használni.
– Mi adja neked az inspirációt?
– A téma az utcán hever. Minden inspirálhat. Nézem, figyelem a világot, mert az élet mindig ösztönöz valamire, és pl. szolgáltatja a témákat a dalszövegekhez is.
A Magneoton a koncert napján jelenteti meg a Jubileum plussz című piros bakelitlemezt, ezen van néhány dal, amelyeknek én írtam a szövegét. Ezeket a szövegeket is az élet sugalmazta.
– Volt az életedben olyan, amit később sajnáltál, hogy nem lépted meg?
– Talán a legelején, amikor elkezdtem zenét tanulni és hangszeren játszani, egy idő után abbahagytam a zongorázást és a gitározást is. Ezeket nagyon sajnálom, a tánc is jórészt kimaradt a tanulásból. Az ember úgy érzi, hogy ha ezeknek is a birtokában lenne, akkor még többet ki tudott volna hozni magából.
– Honnan jön belőled ez a mérhetetlen energia?
– Szerintem ez egy oda-vissza csatolás, mert úgy érzem, hogy az energia áramlik. Amikor a zenekarunk feloszlott 1990-ben, utána kerestük az utat. Úgy éreztük, hogy tartozunk egymásnak, ennek a Neoton-repertoárnak annyival, hogy valamilyen formában folytatni kell. A rádió is játszotta a dalokat, a fiatalok körében is népszerűek lettek, 2005-ben volt egy Népstadion-koncertünk. Onnan kezdve valahogy úgy éreztük, hogy a közönség ezt továbbra is szeretné hallani. Majd jött a következő koncert, egyre jobb, egyre szebb, egyre modernebb, ami minket is feldobott. Profibb lett a csapat, és így mi is egyre inkább belevetettük magunkat a munkába, amihez ez az oda-vissza energiaáramlás is sokat segített. Az nagyon fontos, amikor érezzük, hogy az emberek kíváncsiak ránk. Ez sokat jelent.
– Említetted, hogy van egy alapítvány, ahol tevékenykedsz.
– A ’90-es években alakult a Speciális Olimpiai Szövetség a fogyatékkal elő sportolók olimpiája kapcsán. Neonatológus és gyógypedagógus ismerősömmel elhatároztuk, hogy létrehozunk egy alapítványt Fényszóró Kulturális Alapítvány néven a sérült és halmozottan sérült emberek segítésére. Elsősorban intézetben lévő emberekért dolgozunk, zeneterápia-foglalkozásokat tartunk, elviszünk gyerekeket cirkuszba, állatkertbe, különböző kulturális eseményeket szervezünk nekik, akár kicsiben, akár nagyban, időnkhöz, energiánkhoz mérten.
– A tervekről mit hallhatunk?
– Régen mindig 5 éves terveink voltak, most 2-3 évre tervezünk. Sokfelé kalandoztam én is, sokfélét csináltam, ilyen műsor, olyan műsor, de úgy érzem, arra születtünk, hogy ezeket a koncerteket időről időre jól megcsináljuk, és egyre szebbé tegyük. Ezzel aktívan tartjuk a Neoton-közösséget. Mert ez az alkotóközösség ráérzett a magyar szívek ritmusára, és ezekkel tudtunk külföldön is sikert aratni. Ahol háttérbe szorul az üzenet, mert az csak a magyar lelkeket ragadja meg, ami nélkül viszont nem lehet a rajongók szívéhez közel kerülni. Külföldön nem tudjuk úgy átadni az üzenetet, ott más üzenet talál be a szívekbe, más a kultúra, más a gondolatvilág. Tehát koncertek, fellépések, a közönséggel való találkozások.
Ez egy nagyon izgalmas pálya, nagyon sokféleképpen lehet csinálni, és ez a szépsége is.
Dr. Sz. J.
A cikk a Patika Magazinban jelent meg, keresse minden hónapban a gyógyszertárakba!
