Mozi
Csak óvatosan a kívánságokkal!
(George Miller: Háromezer év vágyakozás)
Nem hiszünk már a kívánságteljesítő aranyhalakban, miként a dzsinnekben sem, utóbbiak amúgy is gyanús közel-keleti alakok, akik a kívánságokat sosem adják ingyen. És jól tudja ezt filmünk főhőse, dr. Alithea Binnie (Tilda Swinton) is, aki tudósként is az óvatos szkepszist képviseli, így történetét a biztonság kedvéért meseként adja elő, hisz nem vágyik a zárt osztályra. Pedig a sors, avagy a végzet isztambuli útja során egy tényleges dzsinnt (Idris Elba) sodor mellé, aki mindenáron teljesíteni akarja három kívánságát. Alithea azonban mítoszkutatóként pontosan tisztában van vele, hogy mennyire rosszul sülhet el egy-egy ártalmatlannak tűnő kívánság, elvégre nem csak az erotikus részeket olvasta az Ezeregyéjszaka meséiből. Így mikor egy régi üvegcsét talál, és azt megtisztítva egy dzsinn jelenik meg előtte, finoman szólva is távolságtartással fogadja a három kívánságra vonatkozó közismert ajánlatot.
És a film innentől egy ritka szellemes kamaradarab lesz, amely egyfelől egyetlen hotelszobában játszódik, másfelől viszont egy évezredeken átívelő utazássá válik, mikor a dzsinn mesélni kezdi hosszú és kalandos életét, hogy meggyőzze a tudóst, érdemes próbára tennie mágikus hatalmát.
Hogy ez a modell működjön, ahhoz kell egy valóban erős történet, két igazán remek színész, és csak harmadsorban a vizualitás. A háromezer év vágyakozás minden színes-szagos részlete ellenére sem látványfilm, kis igazítással előadható lenne egy kamaraszínházban is, mert dramaturgiailag annyira erős, hogy a székhez szögezi a nézőt.
A dzsinn története pedig valóban kalandos, Sába királynőjével (no és Salamon királlyal) kezdi a mesét, vannak benne mitikus szörnyek és ősi istenek, de az igazi sztori mégis az, ami a jelenben, kettejük között zajlik abban a szállodai szobában. Mert a dzsinn, mint afféle mesebeli terapeuta, elég hamar elkezd visszakérdezni, és Alithea magánya, elégedettsége és rejtett vágyakozása legalább olyan fontos lesz, mint hogy milyen érzés volt a másiknak kétezer évet éber álomban tölteni egy üvegben.
De a keretezés mindvégig mesei, abban az értelemben, hogy bár az alkotók nem spórolják meg a morális tanulságokat, de nem is rántják le a párbeszédeket a mindennapok banális szorongásainak, félelmeinek szintjére. Itt tényleg jelen van valami mágikus realizmus, amitől az egész elemelkedik kissé a napi gondjainktól, de nem szakad el tőlük, a végére különösen nem. Csak hogy legyen egy kis terápiás hatása a nézőre is.
(Prorom Entertainment Kft.)
Film
Melodráma blues
(Tyler Perry: A dzsesszzenész titkai)
Hiányoznak mostanában a régi vágású, XX. szádai drámák, pláne az USA déli vidékein játszódók, az utolsó ilyen jelentős darab talán a Coën fivérek Mondd testvér, merre visz az utad? című, vígjátékba hajló, de erősen drámai mozija volt. Valahol az ezredforduló környékén. És most itt van Tyler Perry író-rendező új műve, amit több mint negyed századig érlelt magában, hisz saját bevallása szerint is 1995-ben írta az eredeti forgatókönyvet.
Úgy tűnik, megérte várni, A dzsesszzenész titkai egy jó és erős (melo)dráma lett, eddig jobbára ismeretlen, de remekül teljesítő szereplőkkel és egy évtizedeket átívelő történettel, amely mindvégig leköti a néző figyelmét.
A helyszín Georgia egy szegényebb szeglete, a sztori valamikor az 1940-es években indul, amikor a rabszolgaság már messze van, de az előítéletek igen is jelenvalóak. És a főhős, a 17 éves fekete srác, Bayou még a saját családjában is fekete bárány, amolyan épphogy megtűrt kisebbik fiú, aki egy sajátos Rómeó és Júlia-románcba keveredik a szomszéd farmer lányával. (Aki bár színes bőrű, de nem annyira, hogy ne játssza a fehéret.) És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, mindkét család ellenzi a kapcsolatot, a tragédia szinte elkerülhetetlen, pláne egy részeges és zsarnok apával meg a körülötte széthulló családdal a háttérben. A szerelmesek elszakadnak egymástól, hogy aztán később újra találkozzanak, nagyjából kibogozhatatlan helyzetekben vergődve, miközben a végére egy gyilkosság árnyalja tovább a képet, és ez lesz az a szál, amelyen Perry lassan visszafejti a történetet.
Sok rétege van a filmnek, a családon belüli lelki terrortól a faji megkülönböztetésen át, a szegénységből való kitörés vállalhatatlan kompromisszumaiig, de az egész mégsem fordul át reménytelenségbe. Valójában épp a remény az, ami majd negyven éven át életben tartja a főszereplőket, legalábbis egyiküket, a lincselni szándékozó helyiekkel szemben is. És ebben a közegben a fehéreknek sem mindig könnyű, egyikük pl. holokauszt-túlélő, aki a fekete szereplőknél is súlyosabb traumákat hordoz, de csak azért is a túlélőkhöz akar tartozni.
A dzsesszzenész titkai a túlélés filmje, úgy tud költői lenni, hogy egy pillanatig sem lesz közhelyesen dagályos, könnyfacsarás helyett valahogy mindig a feloldás felé fordul a cselekmény.
És persze – a címéhez illeszkedve – folyton megszólal a zene, hol a szomorkás vidéki blues, hol a nagyvárosi mulatók energikus dzsessze, ami nem egyszerűen csak korfestő elem, de pluszsúlyt ad a történet fordulatainak is.
(Netflix)
Szerző: Bacsván László
A cikk a Patika Magazinban jelent meg! Keresse a gyógyszertárakban!
