Amíg nem tapasztaljuk meg, addig nagyon nehéz mélyen átérezni, hogy min mehet keresztül az, aki hatalmas veszteséggel küzd.
Amikor átéljük a gyász sajnálatos és lesújtó tényét, rengeteg különös dologra lehetünk figyelmesek. Talán ellentmondásosnak tűnhet, de olykor segíthet a gyászban, ha valakiről gondoskodhatunk, ezáltal ugyanis fontosnak érezhetjük magunkat.
Másokkal törődni – valóban ez jelentheti a gyógyulás kulcsát?
Amint elkezdjük mélyebben megvizsgálni ezt a lehetőséget, rájövünk, hogy segíthet, méghozzá meglehetősen sokat. Hiszen máris ott van egy olyan cél, feladat, de nevezhetjük kötelezettségnek is, amelyre minden egyes nap energiát szánunk. Az viszont természetes, hogy a gyász hullámzó fájdalmában nem egyformán tudjuk a legjobbat nyújtani. Egyes napokon képesek vagyunk szinte maximális törődéssel fordulni a ránk bízott személy vagy házi kedvenc irányába, máskor egy kicsit kevésbé. Ez teljesen normális.
Miért lehet ennek gyógyító ereje? Képzeljük el, hogy befogadtunk egy ártatlan szőrgombócot, aki folyton azt lesi, mikor fogunk végre kizárólag rá figyelni. Úgy várja a közös játékórákat, s az etetés idejét, mintha egyedül mi léteznénk a számára. S ez így is van. A kedves bundás barátunknak valóban mi jelentjük az egész világot. Ehhez persze hozzájön még a feltétel nélküli szeretet, s máris gyógyító hatással bír mindez. A keresésünkre indul, ha hosszabb ideig nem lát, pedig csak a konyhába mentünk ki. Mi ez, ha nem önzetlen, mély szeretet?
Hasonló folyamatok indulhatnak meg bennünk akkor is, ha egy embertársunkról gondoskodunk, akár családtag, ismerős vagy egy barátunk.
Miért van az, hogy egy édesanya, aki elveszítette a gyermekét, örömmel főz ebédet a szomszédban lakó fiúnak, aki valamiért a fiára emlékezteti?
Miért segítünk nagyobb hajlandósággal egy idős bácsinak, aki épp úgy viccelődik, mint egykor édesapánk? Miközben észre sem vesszük ezeket a felismeréseket, s azt, hogy mindez részben gyógyító erővel is bírhat, egy kicsit talán kezdünk magunkhoz térni.
Persze semmiképpen sem helyettesítheti a gyászterápiát az efféle gondoskodás, de szerepet játszhat abban, hogy kizökkenjünk a mélabúból, színesebben lássuk a világot.
A hiány ettől még ott marad, amellyel foglalkozni kell. Számtalan terápiás módszer és technika válhat szükségessé, hogy valóban jobban legyünk, úgy igazából.
A veszteségről a szeretetre helyezzük át a fókuszt!
A megküzdési technikák segítenek abban, hogy átvészeljünk egy-egy nehezebb időszakot. Ez nem azt jelenti, hogy többé nem kerülhetünk krízisbe, de lényegesen több tudással és hatékony módszerrel felvértezve állhatunk helyt a vészjósló időkben. Mindannyian különbözőek vagyunk, ezért könnyen lehet, hogy más-más technika fog beválni, de egyvalamit mindentől függetlenül kipróbálhatunk.
Helyezzük át a fókuszt a veszteségről a szeretetre!
Kinek adhatunk szeretetet? A kiskutyánknak, az anyukánknak, a barátunknak? Meglátva azt, hogy a segítségnyújtás és a törődés milyen erővel rendelkezik, teljesen átformálhatja a szemléletünket.
A gyászban gyakran érezhetjük magunkat tompának, dekoncentráltnak, üresnek, de az olyan apróságok által, mint amikor meglepetést viszünk egy szerettünknek, vagy megsimogatjuk kiskedvencünket, feltöltődhetünk.
Ne feledkezzünk meg önmagunkról sem!
Bármennyi szeretetet is ad a másokról történő gondoskodás, nem szabad elfelejtenünk azt, hogy ettől még magunkkal is foglalkoznunk kell. Egyeseknél könnyen kibillenhet a mérleg, s akikkel ez megesik, idővel azt vehetik észre, minden erejüket arra fordítják, hogy másoknak segítsenek, mert valakivel törődni jó érzés.
Tudatosan figyelve arra, hogy az egyensúly megmaradjon, nem kell megtapasztalnunk mindennek az árnyoldalait, csak a pozitív hatásait.
A másik oldal veszélyei
Amikor a gyászfolyamat küzdelmes útja során kincset találunk, ha nem vigyázunk, erre a hatalmas „értékre” hajlamosak lehetünk úgy tekinteni, mint egyfajta mentsvárra, akit az ég küldött számunkra. Minden erőnkkel, idegszálunkkal belekapaszkodunk, úgy óvjuk, mint egy édesanya az újszülött gyermekét. Nem szabad azonban hagynunk, hogy mindez görcsös függőségbe csapjon át. Nagyon veszélyessé válhat, ha attól rettegünk, hogy elveszíthetjük az új menedékünket, a szeretetforrásunkat, aki a fájdalom helyébe lépett.
Jó, ha tudatában vagyunk ennek, de ez nem jelenti azt, hogy zárva kellene tartanunk a szívünket. Nyugodtan tárjuk ki, adjunk hálát, hogy ismét szerethetünk valakit, gondoskodhatunk róla, s ez az energia sosem marad egyirányú, folyamatosan vissza fog térni hozzánk. Bár a veszteség helyét mindig érezni fogjuk, de megtanulhatunk élni, s ismét boldognak lenni.
Dr. Scheszták Dóra Melánia
gyógyszerész
