A mentősöket előszeretettel tartják a hétköznapok hőseinek. Nem is igazán tiltakozunk ellene, álszentség lenne azt mondani, hogy nem esik jól.
A hős férfi egy ősi archetípus, és a katonák, a tűzoltók, a rendőrök mellett a mentősök tényleg alkalmasak a megtestesítésére. De persze könnyű a ló túloldalára is átesni, ilyenkor beszélhetünk hőskomplexusról. Ismertem egy mentőtisztet, aki tökéletes példája volt ennek. Minden légvételéből az sütött, hogy ő életmentő, egy nélkülözhetetlen figura, aki még álmában is ugrásra készen áll. Ő az, aki gondolkodás nélkül veti be magát akár egy tengeralattjáróba is, ami egyszerre lángol és süllyed, hogy kimentsen egy aranyhalat. Ha megérkezett egy baleseti helyszínre, félrelökve mindenkit, azonnal bemászott a roncsba, ahol látványos, de nem ritkán kockázatos manővereket eszközölve próbált segíteni a beszorult sérülteken. Aztán ezek a nagy manőverek véget értek, egyfelől, mert megváltozott a mentési protokoll, és csak tűzoltók közelíthetik meg a roncsokat, másfelől meg azért, mert az egyik utolsó akciójánál addig ficánkolt az árokba fordult furgon belső terében, míg a roncs továbbcsúszott az árokba, ezzel tovább nehezítve a katasztrófavédelmisek munkáját.
Nekünk ez hivatás
De vajon hol van a határ a hősiesség és a hőskomplexus között? Úgy vélem, alapértelmezetten egyetlen mentős sem gondolja magáról, hogy hős lenne. Végezzük a dolgunkat legjobb tudásunk szerint, és az tény, hogy legtöbben nem munkaként, hanem hivatásként éljük meg a foglalkozásunkat. Ám az is igaz, hogy minden mentős életében eljön az első olyan alkalom, amikor egy sikerélményt követően egyszer csak úgy érzi, mintha fél méterrel a föld fölött járna. Egy sikeres újraélesztés, egy gyermek megmentése, vagy egy szülés levezetése – sokféle eset okozhatja ezt az érzést. És amint az ilyen alkalmak sokasodnak, óhatatlan, hogy kicsit másképp nézünk a tükörbe. Úgy érezzük, fontos, amit csinálunk, hogy akkor és ott, amikor megéltük ezt az élményt, nem is lehetett volna jobb helyünk az egész galaxisban. És ez az érzés egy jó darabig velünk is marad, jó esetben a következő nagy életmentésig.
Elvégezni a feladatot
Azt gondolom, szükséges ez. Egyfelől, mert a mentőzésnek vannak olyan oldalai, melyek kevésbé magasztosak. A mindenféle váladékkal szennyezett felszerelés, a koszos, saras autó takarítása, vagy a köpködő, agresszív, élősködőkkel teli hajléktalan ellátása egyik mentősnek sem az álma. Vagy ha igen, az inkább rémálom. Amikor a munkának ezen részével szembesülünk, szeretünk arra gondolni, hogy vannak azok a pillanatok is, amikért „cserébe” ez bőven megéri, sőt! Másfelől pedig (és talán ez a fontosabb), egy mentősnek igenis, valahol el kell hinnie magáról, hogy ő egy hős. Igaz, nem tud repülni, nem közlekedik batmobillal, és még csak pókhálót sem képes kilőni a csuklójából, de képes higgadt maradni pánikhelyzetben, képes gyorsan, precízen, minden fölös mozdulatot mellőzve, bajtársaival összhangban dolgozni a körülményektől függetlenül, és képes szívvel-lélekkel összpontosítani akár a legbagatellebb problémákra is. Mentősként az egyik legfontosabb feladat úgy megjelenni a helyszínen, hogy a beteg vagy a sérült egy pillanatig se kételkedjen abban, hogy mi vagyunk a megoldás a problémájára. Azért jöttünk, hogy segítsünk, pontosan tudjuk, mit kell tennünk, és képesek is vagyunk azt megtenni.
A bizalmi faktor
Nem szerepel semmilyen tankönyvben, de gyakorló mentősök körében elfogadott álláspont, hogy a mentőellátás 60%-a kommunikáció. rengeteg múlik azon, hogy elnyerjük-e a beteg és/vagy a hozzátartozó bizalmát. Abban az 1–3 órában ismeretlenül is tudunk-e velük egy csapatot alkotni, hogy megküzdjetek egy problémával? Ha ez a bizalom nem alakul ki, az nagyon meg tudja nehezíteni a betegellátást. Ebben pedig a mentős önbizalmának, önbecsülésének hatalmas szerepe van. És ha ehhez az szükséges, hogy kicsit azért elhiggyük magunkról, hősök vagyunk, ám legyen.
Sok évvel ezelőtt egy vasárnapi hajnalon, úgy 3 óra körül riasztottak minket, hogy egy 40 éves férfinak napok óta fáj a mellkasa, és most már nem vár tovább. Nem tagadom, kicsit morcosak voltunk. Vonulás közben arra gondoltam, vajon ki az, aki vasárnap, hajnalok hajnalán rohangál az utakon, hogy valakinek a nyavalyáját meghallgassa? Biztos nincs most az országban még egy ilyen hülye. És ahogy ott zötykölődtem hátul az esetkocsi betegterében, hirtelen belém hasított a felismerés. Nem hülye vagyok, aki rohan hajnalok hajnalán, hanem kiváltságos, aki embereket menthet.
Kathy Zsolt
mentőápoló
További történetekért kövesse az oldalaimat:
www.tiktok.com/@atersegfejvadasza www.instagram.com/kathyzsolt/
A cikk a Patika Magazinban jelent meg.
Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!
2025. március