Biztos vagyok benne, hogy így vagy úgy, minden felnőtt ember megtapasztalta már, hogy az életünket dominánsan meghatározza, mennyi energiánk, erőnk van. És ez kicsiben, nagyban, közelről, távolról, ráadásul minden szinten igaz. Hogyan védje meg például az egészségügyi dolgozó – aki oly sok szomorúságot lát – a saját belső energiáját?
Jelenleg is fizikai szinten a kőolajért gyilkolják egymást az emberek, és egyre inkább központi kérdés a bolygó energiaellátása. Érzelmi szinten szintén az energiáért folyó küzdelem az emberi kapcsolatok egyik meghatározója. Azt látom, hogy a nagy többség még hatalmi drámákat, játszmákat gyárt, ahol különféle alá- és fölérendelt helyzetekben vadásszák, szipolyozzák egymás energiáját. (Meggyőződésem, hogy az évek óta oly népszerű vámpírkönyvek, -filmek egyik tudat alatti üzenete az energiavámpírkodás intenzív jelenléte.)
És igen, szellemi szinten is ez a fő kérdés a spirituális beállítottságú emberek számára: hogyan tudunk rácsatlakozni a Forrásra, magára a teremtő-tápláló-működtető erőre, ami tölthet minket. Hiszen ahhoz, hogy valami megvalósuljon az életünkben, 3 dolog elengedhetetlen:
- Tudjuk, hogy mi az, amit tenni szeretnénk.
- Legyen hozzá erőnk.
- Csináljuk meg.
És bizony sokszor épp azért nem valósulnak meg terveink, vágyaink, mert nincs hozzá elég erőnk. Emiatt egy idő után már hinni sem tudunk bennük.
A figyelem maga az energia
Nagyon fontos, hogy megtanuljunk tudatosan is vigyázni az erőinkre, ne fecséreljük az energiáinkat olyan dolgokra (emberekre), amik a valódi feladatainktól veszik el a figyelmet. Mert a figyelem maga az energia. De pl. én, ahogy egyre tudatosabb vagyok (és egyre több a feladatom), nap mint nap górcső alá veszem: kinek, minek, hova, miért?
- Figyelem a motivációimat, gyakorta kívülről is nézem magam: mit csinál ez az intenzív bögyös-fürtös nő, aki én vagyok?
- Mikbe és kikbe rakok energiát, és vajon tényleg ez a dolgom?
- Élvezem?
- Hogy érzem magam eközben?
| Mert meggyőződésem, hogy a legerősebb útmutató, hogy az utamon vagyok, maga az öröm, a mindennapos derű, az élet- és emberszeretet. A lelkesedés. Nem vagyok vallásos, de megvan a magam hite, miszerint Isten legfőbb dicsérete az életkedv, ami tele van szeretettel. |
Saját tapasztalataim szerint, amikor lefáradok, energiáim megcsappannak, bizony még az életkedvem is megfogyatkozik. Márpedig minél kevesebb energiája van valakinek, annál kevésbé mennek jól a dolgai. Erre mondják: „szegény embert az ág is húzza”. Emlékszem, egyszer elkezdte nekem valaki kifejteni, ez micsoda igazságtalanság az élet részéről, mire rávilágítottam: ez maga az élet, a létezés egyik alaptörvénye. Mennél kevesebb energiád van (divatos kifejezéssel élve: mennél alacsonyabb energiaszinten vagy), annál több negatívum, akadályozó tényező kerül az utadba.
No, de hogyan óvhatjuk az erőinket? Erről ma már millió könyv szól, úgyhogy én csak röviden, összefoglalva mondom el, írom le a saját tapasztalataimra épülő zanzásított verziómat.
Az együttérzés felülírja a sajnálatot
Mit jelent ez? Azt, hogy a sajnálat egy mindenkit lehúzó érzés, amit véleményem szerint érdemes tudatos munkával szépen kirakni – még nyersebben szólva: kiirtani – az életünkből. Ez nem azt jelenti, hogy szívtelenek, érzéketlenek leszünk, és azt sem, hogy ne tudjuk adott esetben, amikor valami hibát követünk el, őszintén azt mondani, hogy: sajnálom, hanem azt, hogy nem engedjük meg, hogy a sajnálat érzése eluralkodjon rajtunk.
Már a csapból is az folyik, hogy a gondolat határozza meg az érzést, ráadásul ha Pavlov egy ösztöntevékenységet át tudott kondicionálni (a kutya nyála a hús jelenléte nélkül is folyt a csengőhangra), akkor a saját gondolati, majd érzésreflexiónkat is át tudjuk kondicionálni. Mégpedig sajnálatról együttérzésre. Hatalmas különbség van a kettő között! A sajnálat minősít, de nem ad reményt. Ráadásul a sajnálat két külön emberről szól, az együttérzésben pedig feloldódik a két fél.
És itt most nagyon fontos valamit tisztázni. Ez, amiről most írok, leginkább az önmagukért tenni tudó felnőtt emberekre vonatkozik. Kiszolgáltatott emberek, kisgyermekek esetében már árnyaltabb a helyzet. Ott belecsúszhatunk olyan helyzetekbe, ami annyira szívszorongató, hogy az már szinte elemi erővel sodorja magával az embert.
Miért nem a sajnálat?
Térjünk vissza az élet hétköznapi, gyakori helyzeteire, amikor panaszkodó, nehéz élethelyzetben (akár egészségügyi helyzetben) levő emberek vannak a közelünkben, akik akár sajnálatot is kiválthatnának belőlünk. Ott tartottam, hogy én e helyett inkább az együttérzést javaslom. Ugyanis amikor elkezdünk valakit sajnálni, akaratlanul is különféle negatív minősítéseket pakolunk rá. Pl.: szegény, szerencsétlen, lúzer, nyomorult stb… Ezzel valójában mindkét fél rosszul jár, mindkettőnek leesik az energiaszintje. Annak, aki panaszkodik, szánatja magát. A figyelem által pillanatnyilag energiához jut (nagyon sok „energiavámpírnak” ez a játszmája célja), ám hosszú távon ő lesz a „szegény én”. Vagyis addig hiszi el magáról azt, amivel rövid időkre sajnálatot vált ki, hogy beleragad ebbe az érzésbe, eggyé válik vele, és mennél tovább marad benne valaki, annál iszaposabb, lehúzóbb lesz. A sajnálat olyan, mint amikor egy kátyúba mélyült kocsikerék csak pörög, és egyre mélyebbre süllyed. Mennél tovább sajnálunk valakit (beleértve természetesen saját magunkat is), annál lentebb kerül az a kerék. Aki sajnál, annak meg azért zuhan le az energiája, mert a sajnálat, szánalom nem dob föl senkit se. Tehát a sajnálatban előbb-utóbb mindkét félnek csökken az energiája.
Viszont amikor együtt érzek a másikkal, akkor mindenféle minősítés, ítélkezés nélkül összekapcsolódom vele, és az együttérzésem támogató ereje által átélheti azt, hogy meg van értve. Nincs egyedül, van, aki együtt érezzen vele, megértse azt, amiben van, és ebben már benne van a továbblépésnek is az iránya, ereje. Olyan, mintha azt mondanám: oké, ez van, mert így kellett lennie, mert erre voltam/voltál képes (ilyenkor az érzés is közös, hiszen együtt érezzük ugyanazt). Hogyan tovább? Az együttérzésben feloldódunk. Egy kis időre megtámaszkodunk és kinyújtózunk a másikban, és ebben az együttérzésben töltődünk is. Elkezd áramolni az adva-kapsz energiája.
 |
Emlékszem, amikor közel hét évvel ezelőtt elkezdtem a háromnapos, kis csoportos önismereti kurzusaimat, work shopjaimat (akkor még lelki wellness néven, mivel a vízben való belső munka miatt wellness-szállókba mentünk), többször beleestem abba a hibába, hogy elkezdtem sajnálni a nehéz helyzetben levő, lelkileg sérült, szenvedő nőtársaimat. (Néha nem is bírtam, hogy ne engedjek utat a feltörő könnyeknek.) Az első néhány alkalom úgy leszívott, hogy miután hazamentem, két napig menni alig bírtam. A sok sztoritól persze meg is edződtem, de azt is megtanultam, hogy hogyan kondicionáljam át magam sajnálatról együttérzésre. Amikor sajnálunk valakit, olyan, mintha azt hinném, neki nem így kellene élnie, ennek nem így kellene lennie, ennek nem kellett volna megtörténnie stb… Erről eszembe jut egyik kedvenc gyógyítóm, Katie Byron számomra egyik legkedvesebb mondása:
| „Az életben minden probléma abból adódik, hogy azt hisszük, hogy a dolgoknak másképpen kellene történniük, vagy az embereknek másmilyennek kellene lenniük, mint ahogyan történnek, illetve amilyenek.” Katie Byron |
Az, hogy nem sajnálunk valakit (hangsúlyozom: magáért tenni tudó felnőtt emberekről beszélek), nem azt jelenti, hogy érzéketlenné válunk, hanem azt, hogy egyrészt nem minősítjük, ezáltal nem hagyjuk belesüppedni az állapotába, másrészt a saját energiánkat is óvjuk. Illetve elfogadom azt, ami van, tehát esélyt adok a továbblépésre. Amíg beleragadunk az önmagunk vagy a másik sajnálatába, nem tudunk továbblépni. Az együttérzésben viszont segítjük feldolgozni az érzéseket, ami által lehet haladni.
Életkedvem és erőm egyik nagy bázisa az a hitem, sőt meggyőződésem, tapasztalatom, hogy minden értünk való. Tehát bármilyen helyzetből kihozhatjuk azt, ami által tanulunk, fejlődünk, ami által többek, bölcsebbek, erősebbek lehetünk. Bizonyos szempontból a történetek ott kezdődnek, hogy mit kezdünk az adott helyzetekkel. Eszembe jutott egy orosz származású énekes-előadóművésznő, Viktoria Modesta, akinek tizenévesen amputálták térd alatt az egyik lábát, és jelenleg olyan dizájnos művégtagjai vannak, ami a tehetségével, bátorságával és kreativitásával párosulva világhírűvé tette őt. A híres TED konferencián épp egy ilyen nő (hasonló művészi művégtaggal, büszkén, sőt, szexin viselve) mesélte el azt, hogy egy alkalommal egy egészséges nőtársa mondta neki: „de jó neked, hogy te ilyen izgalmas lehetsz”. Ezek a nők úgy tudtak hozzáállni a fogyatékosságukhoz, annyira át tudták értelmezni ezt az állapotot, hogy volt, akikből irigységet, sokakból pedig csodálatot váltottak ki. Nem ragadtak be az önsajnálatba, és mások sajnálatából se kértek.
És még valami. Mivel valahol mindannyian egymás tükrei vagyunk, amikor valakit sajnálunk, valójában magunkat sajnáljuk.
De erről majd legközelebb:
Soma Mamagésa
