Sportosan elegáns öltözet, kellemes férfiparfüm, nyílt, tiszta tekintet, vidám modor, laza, természetes, magabiztos viselkedés. Ő Győrfi Pál, a Mentőszolgálat szóvivője.
- A gyerekeket a rendőrautó, a tűzoltóautó, a mentőautó, teljesen lázba hozza. Te is így voltál ezzel?
Már 3-4 éves koromban orvos akartam lenni. Közel laktunk a Markó utcai mentőállomáshoz. Ha nyár volt, ki voltak nyitva az ablakok, kint az utcán álltam, és hallottam, hogy mi folyik bent. Hihetetlen izgalommal, szívdobogással hatott rám, ahogy riasztást adtak a kocsiknak. Később már be is mentem a mentőállomásra, és beszélgethettem mentőkkel. Volt egy kis füzetem, amelybe gyűjtöttem a mentők autogramjait. Majd rájöttem, hogy a nagy rohamkocsi, az nem is innen megy ki, hanem a Szobi utcából. Utána ott álldogáltam, valahogy bejutottam a rohamszobába, ott ültem, és amikor csörgött a telefon, én is odaugrottam. Na így indult. Az orvosi pálya irányába haladtam 17 éves koromig, amikor megalapítottuk a gimnáziumban a Madártej zenekart, amely hihetetlen „zenei magaslatokban” szárnyalt. Akkor mindennel foglalkoztam, csak a tanulással nem. Így aztán sikertelenül felvételiztem az orvosi egyetemre, amit persze szégyelltem, de azért nagyon nem ütött szíven. Arra gondoltam, hogy semmi gond, én úgyis mentőzni akarok. Az ember elhelyezkedik mentőápolóként, begyakorolja magát, és közben elvégzi a mentőtiszti főiskolát. Aminek a végeredménye nagyjából ugyanaz, mintha mentőorvos lenne, hiszen a helyszínen a mentőtiszt gyakorlatilag ugyanazt csinálja. Egy esetkocsiban 3 ember dolgozik, a sofőr, az ápoló és a mentőtiszt vagy orvos. Elvégeztem a mentőápolói alapiskolát, utána a mentőszakápolóit, majd a mentőtiszti főiskola elvégzése után a Róbert Károly körúti mentőállomásra kerültem.
Sok éven át mentőtisztként dolgoztam, közben elkezdtem elsősegélynyújtást oktatni egészségügyi iskolákban. Aztán más tantárgyakat is rám bíztak, és a mentőszolgálatnál is kaptam egy szakértői feladatot, de közben is végig mentőztem. Ahogy számolgatom, közel 50 ezer esetet láttam el az évek során. Beiratkoztam egy második iskolába, mert úgy éreztem, hogy mi, mentőtiszti főiskolások akkoriban sok mindent megtanultunk a testről, hogy hogyan működik… de a mentőnek nem csak a testet kell ismernie, hanem a lelket is. Az esetek többségében „csak” élethelyzeteket kell megoldani, megvigasztalni valakit, megérteni, hogy mi a baja. Úgy gondoltam, hogy ezen a vonalon kellene egy kicsit erősíteni, és a Semmelweis Egyetemen pszichológia-mentálhigiéné szakon szereztem a másoddiplomámat. Közben mentőztem, oktattam, szakértettem. Aztán egyszer csak jött egy pillanat: ültem reggel a Szobi utca padján, tök fáradt voltam egy 24 órás szolgálat végén, és nyílt a kapu. Bejött két magam korabeli fickó Armani öltönyben, elhaladtak előttem, szökdécselve mentek a lépcsőn, és finom parfümfelhő lengte őket körbe. Mondom, valami itt nem stimmel, talán van itt egy másik világ is? Nem csak ez van, amit én látok?
Pont aznap szólt egy doktornő, hogy nem akarok-e egy gyógyszercégnél dolgozni orvoslátogatóként. Végül is miért ne próbáljam ki ezt a másik világot? Ezután évekig a gyógyszercég volt a főállásom, mellette a mentőszolgálat a másodállás. Értékesítéssel, marketinggel foglalkoztam, tréningeket tartottam, és közben a gyógyszercég támogatásával megszereztem a harmadik diplomámat, ezúttal PR-témában. Aztán 2000 körül egy mentőkonferencián tartottam előadást valamiről, amikor dr. Gőbl Gábor, a mentőszolgálat akkori vezetője odajött hozzám, hogy szükség lenne egy szóvivőre, és rám gondoltak. Úgy éreztem, hogy ez óriási megtiszteltetés nekem, aki 18 éves koromban gyakorlatilag mint felmosórongyos gyerek kezdtem, a Nysa autókat takarítottam hetekig, és most ennek a nagy múltú, 7800 fős intézménynek a képviselője lehetek. Azóta végzem és irányítom a mentőszolgálat kommunikációját, ami a tévészereplések mellett egy ilyen nagy szervezetnél nagyon sokféle, nem látványos kommunikációs feladatot takar. Nagy vonalakban belső-külső kommunikációra osztható, és azon belül millió eleme van a rendezvényszervezéstől a Facebookon keresztül a minisztériumi anyagok összeállításáig, a panaszlevelek megválaszolásáig stb. Ettől érdekes, vagy ettől értékes a mi munkánk, és ezért is csinálom immár 16 éve.
- A mozgalmas magánéletedet és a munkahelyi életedet hogy lehet összeegyeztetni? Melyiket nehezebb kezelni?
Sokáig nem is hittem volna el, ha valaki azt mondja, hogy nekem nagy családom lesz. Két okból, egyrészt mert nem tartoztam azok közé, akik mindig erre vágynak. Másrészt én magam is egyke voltam. Nem volt előttem ilyen példa, és igazán igény sem volt bennem, mert én nagyon jól megvoltam. Amikor megszületett az első gyermekem, Dani, kezdtek kicsit megváltozni a dolgok. Pedig csak hétvégenként voltunk együtt, de akkor nagyon intenzíven. Törekedtem rá, hogy teljes értékű legyen a kapcsolatunk, most, hogy Dani már 20 éves, azt mondhatom, hogy sikerült. Persze nem vagyok büszke arra, hogy csak időnként voltam jelen az életében, de azért kihoztam, amit lehetett, és szerencsére konfliktusmentes volt ez a kapcsolat. Nagyon sokáig szingli voltam. A szingliség nagyon jól passzol a mentőszóvivői munkához, mert az egész embert kíván. Ott nincs olyan, hogy bezárod a boltot, 4 órakor hazamész, és kész. Ugyanúgy csörög utána a telefon, ugyanúgy figyeled, hogy mi történik, ugyanúgy éjjel jönnek ez e-mailek. De a másik oldalt is nézzük, milyen szerep 3 kisgyermek apjának és férjnek lenni. Ez is egy teljes státusz, itt sincs olyan, hogy menjél már el itthonról, nyugodtan sétálj egy kicsit, mert nincs itthon semmi tennivaló. Nincs ilyen! Hanem mindig csak az van, hogy mikor vagyok már otthon, és ez nem zsarnokságból, hanem egyszerűen azért, mert az apa is szükséges a családban, a gyerekek körül. Nálunk nincs állandóan segítő nagyszülő, úgyhogy nagyon nagy szükség van rám otthon is, és igazából ez egy afféle kötéltánc. Vagy innen lopom el az időt, vagy onnan. De ugyanakkor nagyon jó érzés, hogy itt is, ott is szükség van rám. Nagyon büszke vagyok arra, hogy négy gyerekem van.
- Tehát akkor valamilyen formában kiegészíti egymást a két dolog? Hol van inkább sikerélmény, mert mind a két helyen kell lenni?
Persze, de mást jelent a sikerélmény mind a két helyen. Meglehetősen feladatcentrikus személyiség vagyok. Ez azt jelenti, hogy hajlamos vagyok a magánügyeimet háttérbe szorítani, a munka mögé. Tehát amíg van egy fontos, elvégzetlen dolgom, addig engem nagyon nehéz rávenni arra, hogy játsszak a gyerekekkel, vagy a feleségemmel beszéljem át a napi ügyeket, mert azt mondom, várjatok, nekem most még dolgom van.
- Ennek a munkahely örül.
A munkahely örül, a család kevésbé, de valószínűleg ez is lehet az egyik oka annak, hogy ilyen régóta csinálhatom ezt, hogy a munkát mindig is hajlamos voltam előtérbe helyezni. Ez most is így van. A feleségemtől különösen nagy hősiességet igényel, hogy ezt elviselje, főleg most, hogy már ő is dolgozik. Ő igazi anyának született nő, nagyon szeretem, tisztelem ezért Adrit. Nem könnyű neki 3 kisgyerekkel, egy rossz szava nem volt, és soha nem mondta, hogy ő már nem bírja, vagy nem csinálja. Szerencsések a gyerekeink, hogy ilyen anyjuk van.
De az különös, hogy miközben elfáradok a mentős ügyekben, és tök fárasztó az otthoni dolog is, a kettő nem ugyanúgy fáraszt. Ki tud kapcsolni az, hogy beleállok az otthoni családi helyzetbe. Pedig állandóan történik valami, nincs üresjárat, nincs egy perc nyugalom sem. Így tulajdonképpen kiegyensúlyozza a két terület egymást. Ami talán a legfontosabb, hogy az életem mind a két részét nagyon szeretem. Így aztán sehova nem úgy megyek, hogy kényszerből, hanem amikor befelé jövök a Markó utcába, akkor szívesen jövök, alig várom, hogy ideérjek. Amikor hazafelé megyek, akkor szívesen megyek, és alig várom, hogy hazaérjek. Végül is jól érzem magam a bőrömben.
- Hogy tudod azt megoldani, hogy a sok szomorúságot, negatívumot ne vidd haza, ne érintsen meg?
Nem tudtam volna 25 évig mentőzni, ha nem lenne szerencsés alkatom ebből a szempontból. Aki túlságosan a szívére veszi, aki minden betegével együtt meghal, az nem fog tudni huzamosabb ideig itt maradni. Valószínűleg nekem jó iskola volt a 25 év a mentőautóban, hogy valamennyire távol tudjam magamtól tartani a történteket. Érdekes megfigyelés az, hogy amíg mentővel mentem ki a tragikus esetekhez, akkor valahogy nem volt időm merengeni rajta, mert kellett csinálni a dolgomat. Mióta csak a történettel találkozom, kimegyek egy tömegbalesethez, az első órában nekem nem kell csinálnom semmit, gyűjtöm az információt, így jobban megérintenek a dolgok. Többet tudok az emberi oldalával foglalkozni, mint a szakmai részével. Persze mióta sok gyerekem van, a gyerektörténetek is jobban megérintenek.
- Magadra jut-e időd?
Nincs mese, most már 52 éves vagyok, a legkisebb gyerekem 3 éves. Ha azt szeretném, hogy még segíthessem őket az életük elején, akkor ezért tennem kell. Mindenekelőtt szűrővizsgálatokra megyek, ezeket nagyon fontosnak tartom. Régebben 10-15 kávét ittam, most egyet-kettőt. Hajlamos vagyok az úszógumira, a hasi elhízásra, ezért lehetőleg nem eszem fehér kenyeret, pékárut, tésztát, zsíros ételeket. Megpróbálom az egészséges táplálkozást követni, de a bableves a kedvenc ételem gyerekkorom óta, na azt nem hagyom ki. Minden reggel fekvőtámaszozom, és minden második nap futok.
- Vannak álmok, amelyek megvalósításra várnak?
A legfontosabb álmom az, hogy a gyerekeimnek, a családomnak még hosszú ideig támasza lehessek. Ez a legfontosabb célom. Nagy karrierterveim nincsenek, szeretem a munkámat. Ráadásul nálunk nincs két egyforma nap, nincs két egyforma feladat, mindig új kihívások vannak, és én ezt nagyon élvezem így, ahogy van.
Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő-gyógyszerész
Az interjú a Patika Magazinban jelent meg! Keresse a magazint minden hónapban a gyógyszertárakban!
XXII. évfolyam 3. szám 2017. március
