A Bergson-paradoxon, avagy a végesség biztonsága
A történelem során a legkülönbözőbb emberi civilizációkban, egymástól függetlenül is felbukkant a világvége közelségének gondolata. Igazából elég sokszor tekintettek úgy magukra az emberek, mint akik már az utolsó napokat élik, az utolsó generációk egyikének képviselői. Miközben a világvégevárás egy sokkal általánosabb emberi megélésnek a szélsőségesebb változata.
Henri Bergson híres paradoxona szerint az ember az egyetlen lény a földön, aki tudatában van annak, hogy egyszer meg fog halni, és közben az egyetlen, amelyik képes nevetni.
Ez jól megragadja azt a kettősséget, hogy egyrészt tisztában vagyunk a saját létünk végességével (ami az állatokra, jelen tudásunk szerint, nem jellemző), de ezt nem feltétlenül éljük meg katasztrófaként. Sőt, gyakran nem is éljük meg, amennyiben a mindennapi pillanataink nagy részét nem ez hatja át.
A végesség tudata ugyanis nem csak frusztrálhat minket, de egyúttal keretbe is foglalja a létünket (ahogy Martin Heidegger német filozófus fogalmazott: az élet a halál felé való lét), mert bár az elmúlás gondolata lehet riasztó, de legalább tudjuk, mi a vége, és tudunk viszonyulni hozzá.
Ez a viszonyulás pedig sokféle lehet, az emberi kultúrák több alapvető stratégiát dolgoztak ki a véggel való szembenézésre/ megbékélésre a történelem folyamán. A teljesség igénye nélkül, ezek talán a legfontosabbak.
Élj a mának!
Az első, és talán legalapvetőbb hozzáállásunk saját létezésünk végességéhez, hogy egyszerűen félretoljuk a témát, a mindennapokban csak esetileg foglalkozunk vele.
Élünk az itt és mostban, miközben önazonosságunk nagyban támaszkodik a múltunkra, az emlékeinkre, no meg a jövővel kapcsolatos terveinkre.
Egyfelől konstruálunk magunknak egy élettörténetet, mert emlékeink nem egyszerű leképeződései a múltnak, hanem aktuális önképünkhöz igazított, összerendezett tudattartalmak, melyek biztosítják az Én folytonosságát. (Hogy mi, minden változásunkkal együtt, még mindig ugyanaz a személy vagyunk, akik, mondjuk, kisgyerekként is voltunk.) Egy egyszerű példával élve, ha a jelenben egy kreatív munkát végző értelmiségi vagyok, akkor emlékeim felidézése során is nagyobb hangsúlyt kap, hogy már gyerekként is mennyit olvastam, vagy, hogy az iskolában is már azokból a tárgyakból voltam jó, melyek kapcsolódnak a mostani ténykedéseimhez. Ez nem valamiféle önhazugság, hanem a tényleges emlékek természetes rendeződése.
Az emlékek ugyanakkor biztonságot is adnak, annak tudatát, hogy sok mindent átéltünk már, és még mindig itt vagyunk.
Azaz a vég nem kell, hogy a jelen problémája legyen, hisz tegnap sem volt az.
Másfelől pedig az, hogy tervezünk a holnappal, azt is jelenti, hogy egyrészt lesz holnap, nekünk is, másrészt meg épp elég a dolgunk vele ahhoz, hogy még ne foglalkozzunk a holnaputánnal.
Valahonnan innen eredhet a carpe diem, az „élj a mának” elve. Hisz a múlt már nem megváltoztatható (de próbálhatunk csak a szépre emlékezni), a jövő meg még nem jött el, még bármit hozhat. (Addig még lehet eső, lehet hó! – szól a közkeletű frázis.) Így elsősorban a ma van, a tegnapi élmények és a holnapra vonatkozó tervek által keretezve.
Ennek a (nem feltétlen tudatos) stratégiának az a lényege, hogy tisztában vagyunk saját végességünkkel, csak épp nem tartjuk azt folyton gondolataink fókuszában.
Várjuk a folytatást
A végességtudattal kapcsolatos egy másik hozzáállás, hogy kutatjuk, mi van, mi lehet utána, valahol a halálon túl. Mert azzal a gondolattal élni, hogy saját létezésünk vége után már csak az örök semmi vár, azért a többség számára elég rémisztő lehet. Ez lenne a horror vacui, az ürességtől való irtózás időbeli megfelelője. (Eredetileg a kifejezés arra vonatkozik, hogy a természet nem tűri az ürességet, azt mindig kitölti valamivel.)
És mi is kitöltjük a halál utáni lét félelmetes ürességét, jellemzően a világ különböző vallási rendszerei segítségével. Melyek akár egyszeri lehetőségként tekintenek az emberi életre, az örökkévalóság kapujaként, akár egy állomásként a lélek létének végtelen útján, legtöbbször arról szólnak, hogy az itt és most világa véges ugyan, de a mindenség, aminek mi is részei vagyunk, nem az.
És ebből a szempontból szinte mindegy, ki miben hisz, hagyományosan vallásos vagy a maga módján az, esetleg épp agnosztikus, aki nem foglal állást, mondván, hogy majd ha eljön az idő, meglátjuk. arról van szó, hogy a jelenlegi életünk véges, de hogy mi van, mi lehet utána, hogy van-e valami egyáltalán, azzal kapcsolatban már nincsenek birtokunkban cáfolhatatlan tények. hit lehet, és várakozás, és annak a lehetősége, hogy a vég egyúttal egy új történet kezdete is. Vagyis a saját végességünket relativizáljuk azzal, hogy lehet folytatás, mert az életünk vége nem szükségszerűen mindennek a vége, amik vagyunk.
Egy kis kitérő: Karl Marx híres mondása, miszerint a vallás a nép ópiuma, szintén ebbe a keretbe illeszkedik. Ugyanis akkoriban – még az 1840-es évek első felében – az ópium nem az embert tönkretevő kábítószernek számított, hanem a leghatékonyabb fájdalomcsillapítónak, a gyógyítás eszközének, azaz pozitív képzetek kapcsolódtak hozzá. Ebben az olvasatban a vallás egy lehetséges gyógyszer. Többek közt halálfélelem ellen.
A vég mint kiút
Ez a változata a véghez való viszonynak, kapcsolódik az előzőhöz is. Mert az a lényege, hogy ha a saját létezésünket egy mindennapos, nehéz, és sokszor kilátástalan küzdelemnek éljük meg, akkor reményt adhat a gondolat, hogy ennek egyszer vége lesz, és kezdődhet valami más, de mindenképp jobb történet. Erre számít a hindu aszkéta, a keresztény remete, de erre számítottak már a viking harcosok is, hogy majd a Valhallában, a halott hősök csarnokában várja őket a küzdelmes élet utáni örök jólét.
És ennek a kiútmodellnek egy szélsőségesebb, negatívabb változata az öngyilkosság, mikor valaki maga dönt úgy, hogy számára ez lesz a kiút a reménytelennek érzékelt, megoldhatatlannak látszó helyzetéből.
Kurt Vonnegut egy kissé disztópikus novellájában (Holnap, holnap, holnap) már társadalmi szintű megoldás lesz az önkéntes halál, mivel nem tudnak mit kezdeni a túlnépesedéssel. Így etikus Öngyilkossági szalonok hálózatát állítják fel, arra buzdítva az embereket, hogy csak használják azokat nyugodtan. (Az elbeszélés szerint egyébként azért lép át minden határt a túlnépesedés, mert feltalálnak egy szert, ami nagyon olcsó, korlátlanul rendelkezésre áll, és nemcsak lassítja az öregedést, de meg is állítja. Azaz az élet már nem véges, csak ha valami miatt úgy akarják. Ami igazából rémes egy helyzet.)
A világvége-forgatókönyvek
A bevezetőben említett világvégevárás is az ember saját végességéhez fűződő viszonyát képezi le, sajátos módon.
A világvégejóslatok minden korszakban és minden kultúrában jelen voltak, az emberek szinte mindig vártak valamiféle apokalipszist. Emellett pedig az a narratíva is egyidős a civilizációval, hogy a dolgok egyre rosszabb irányba mennek, és a jelenünk sokkal szörnyűbb bármelyik korábbi korszaknál. Vagyis adott egy (jobbára csak elképzelt) aranykor, és a mostani degradált világ, a „régen minden jobb volt” paradigma mentén. A világvége koncepciója pedig több dimenzióban is egy használható megfejtés lehet.
- Szinte biztos, hogy az apokalipszisben mi is meghalunk, de mindenki más is, és ha közel a világvége, már nem nagyon lesznek utánunk jövő generációk. Ebből a kissé bizarr nézőpontból még pont jókor élünk, mert bár a világ egy rémes hely, de mi legalább élünk, ami a jövőben már nem lesz lehetséges. a még meg nem születettek már nem is fognak.
- Egy globális pusztuláshoz képest a saját végünk már nem is olyan nagy ügy, pláne, ha van valami utána. És a legkülönfélébb mitológiák világvége-koncepciói szerint igenis van, az özönvíz, az apokalipszis, vagy Siva, a pusztító működése nyomán mindig jön valami új. Vagy az örök béke, vagy kezdődik elölről a teremtés-elmúlás örök ciklusa. De ennek a szörnyű kornak mindenképp vége lesz.
- És egy másik – bár ritkábban felbukkanó – forgatókönyv, magyarázatmodell szerint az emberiség a maga kulturáliscivilizációs fejlődésében felért a csúcsra, innen már nincs tovább, nincs hová emelkedni, úgyhogy ideje egy új, tiszta lapot kezdeni a kozmikus nagykönyvben.
E szerint mi vagyunk a jelenlegi emberiség legfelsőbb szintjének képviselői, a nagybetűs ember lényegének beteljesítői. Ehhez képest egy világvége már csak a szintlépés aktusa.
Az ilyenfajta világvége-elképzelések jelentős mértékben építenek a tömeghatásra, mert a tömegben (legalábbis részben) elveszik, feloldódik a személyiség, és generálisan a világ sorsán aggódni érdekes módon sokszor könnyebb, mint saját egyedi sorsunkon.
Félelem és várakozás
A véggel való szembenézés kapcsán két, egymással ellentétes viselkedés alakulhat ki az embereknél.
Az egyik a veszély gondolatának visszautasítása, sőt tagadása, a másik pedig a félelem, ami viszont egyfajta várakozással kapcsolódik össze.
Ez teljesen természetes, evolúciósan magyarázható jelenség: biztonságban akarjuk érezni magunkat, lehetőleg minden helyzetben, ezért megpróbálunk felkészülni a várható vagy az aktuálisan tapasztalható veszélyekre és fenyegetésekre. Ha saját halálunkkal vagy a végítélettel számolunk, akkor azokra. alapvetően emberi, hogy nyugodtabbak vagyunk, ha tudjuk előre jelezni egy fájdalmas, rossz, vagy éppen végzetes dolog bekövetkeztét, mint ha az váratlanul ér minket. Ha nagyjából biztosak vagyunk valamilyen jövőbeli negatív eseményben, az csökkentheti is a szorongásunkat, mert gyakran pont a bizonytalanság, a jövő kiszámíthatatlansága a legfontosabb stresszfaktor.
És talán itt keresendő a Bergson-paradoxon megoldása. Kissé ironikusan fogalmazva: ha a vég biztos, elkerülhetetlen, akkor nincs miért aggódni azon, hogy vajon meghalunk-e majd? Eleve tudjuk a választ, ugyanakkor nem tudjuk, hogy pontosan mikor jön el a vég, így élhetünk a mának, de tervezhetünk a jövővel is, hisz van jövő.
A bizonytalanság csupán abban áll, hogy meddig?
Bácsván László
szociológus
A cikk a Patika Magazinban jelent meg.
Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!
2025. február