A Kossuth-díjas Keleti Éva, a magyar fotográfia nagyasszonya, érdemes és kiváló művész mesél hivatásról, életről, értékrendről.
• Hogyan lettél fotográfus?
Nem fotográfusnak készültem. Egyetemre jártam, kémia-fizika szakra. Egyik nyáron gyakorlatra küldtek a Magyar Fotó állami vállalathoz hat hétre, hogy tanuljak fotografálni. Akkor államosították a nagynevű fotográfusokat, és a Magyar Fotó négyes telepén dolgoztak. Persze a mai napig nem tudom, hogyan lehet államosítani egy agyat, de nekem ez volt a szerencsém, mert aki számított, mind ott volt, és tanítottak is engem. Először kijártam velük különböző feladatokra mint lámpahordózó. A kérdéseim valószínűleg olyanok voltak – a kémiából és a fizikából adódóan –, hogy egyszer csak Langer Klári elém állt, és azt kérdezte: „Nem akarsz te fotós lenni?” „Szívesen – mondtam –, de nem tudok fotografálni.” „Tessék, itt van a fény – képezőgépem, kezdjél el fotózni.” Elkezdett tanítani engem.
Ez olyan sikeres volt, hogy hat hét után azt mondtam az egyetemen, hogy nem szeretnék visszamenni, hanem ott maradok a Magyar Fotónál, és lehet, hogy fotós leszek. Persze ez nem volt olyan egyszerű. Édesapám nem állt velem szóba, hogy hogyan lehet egy ilyen megbízhatatlan szakmát választani. De makacs voltam, mert ott engem megérintett valami. Gyakornok lettem. Később letettem a szakmunkásvizsgát is.
• A szakmai dolgokat meg lehet tanulni. Mi kell még ahhoz, hogy valaki fotográfus legyen?
Valahol a génjeimben benne volt a művészi véna, mindig is humán érdeklődésű ember voltam. Az egyetemen azért kerültem reálszakra, mert 1949-ben volt a budapesti VIT (Világifjúsági Találkozó), ott tolmácskodtam. Két nyelven tudtam, németül és angolul. Szeptember elején fejeztük be a munkát, utána elmentem az egyetemre, hogy kérem szépen, itt vagyok. Mondták, hogy nem felvételiztem.
Mondtam, hogy azért, mert éppen dolgoztam. Hümmögtek, jöjjek vissza néhány nap múlva. Amikor visszamentem, azt mondták, a bölcsész karon nem tudnak helyet adni, de kémia–fizika szakon igen. Végső soron nagyon szerettem a matematikát, és mondtam, hogy attól még lehetek humán beállítottságú ember, ha reálszakmám van.
Tehát a fotózáshoz kell valamilyen kulturális érdeklődés, a művészettörténet szeretete, ismerete, és mint kiderült, azért valamilyen képesség. És a mestereim nagyszerűek, zseniálisak voltak. Én nagyon szerettem a művészettörténetet, bújtam mindig a Szépművészeti Múzeumot meg a különböző kiállításokat, filmeket néztem, sokat olvastam, tehát alapjában véve érdeklődő ember voltam.
• De a fotónál valamit meg kell látni, amit más nem lát meg.
Erre mondom, hogy kellett valami adottság, és valószínűleg ezt látták meg a mestereim, mert nem véletlenül ajánlották fel, hogy tanítani fognak. Én ma is azt vallom, hogy a technikát meg kell tanulni, és tudni kell még a digitális korszakban is azért, hogy el ne felejtsd, úgy váljon a véreddé, hogy arról már ne gondolkozz.
Munka közben arra koncentrálj, amit el akarsz mondani másoknak, amit el akarsz mesélni, vagy ami rád hatással van ott, abban a pillanatban. Örökítsd meg úgy, hogy legyen másokra is hatással! Elmondjad a fotón keresztül a véleményedet. Nem kell a technika minden pillanatban, de nagyon kell tudni ahhoz, hogy „elfelejtsd”, és ne azzal törődj, hanem a mondanivalóval.
• Tehát a képeidben azt mutatod meg, amit te a másik emberről látsz?
A véleményemet. Még akkor is, ha az nem pozitív. Nagyon el vagyok könyvelve színházi fotósnak, de rengeteg mást is csináltam. Az életemnek egy korszaka arról szólt, hogy sport, protokoll, zsánerek, falut jártam, tehát én a fotográfia minden ágát kipróbáltam. Ami különösebben érdekelt, az a tánc volt.
• Abban a mozgás, a változás?
A mozgás. Elkapni azt a pillanatot, amely a legjobban kifejezi a zenét, a zeneszerzőnek vagy a koreográfusnak a gondolatát. Mindig egy képben gondolkodtam, a hatással, amit éreztem.
• De ilyenkor is több képet csináltál, és megnézted, melyik az igazi?
Persze. Abban az időben nem volt digitális technika, akkor még filmmel dolgoztunk. A film elég drága volt. Nem mi fizettük, hanem az MTI, hiszen alkalmazottak voltunk, de akkor is, egy tekercs filmnél többet egy eseményre nem volt illendő elhasználni, ami hat-nyolc kocka volt. Nagyon oda kellett figyelni, hogy mit csinálunk.
• Könnyebb a mostani fotózás?
A digitális fotózásnak is megvan a saját technikája. Ha valaki telefonnal csinál egy képet, vagy profi módon, az persze két különböző dolog. Mi, profik kikapcsoljuk az automatikát, amit egy amatőr legtöbbször használ. Erre szoktam én mondani, hogy háromszáz képből egy csak jó lesz. De a mai napig a kompozíció, a világítás, a mondanivaló egységében gondolkodunk. Egy hivatásos fotós nem lő olyan sokat, inkább gondolkodik.
• Előre megvan a terved, vagy adja a pillanat?
Soha nem gondolkoztam előre. Mindig szerettem az adott eseménynek a hatása alá kerülni, és amit érzékeltem, vagy abban a pillanatban gondoltam, azt akartam visszaadni. Előre gondolni nem szabad semmit. Előfordult az is, hogy nem sikerült azt megcsinálni, amit akkor láttam, és másnap visszamentem, de soha többet nem jött az a pillanat.
Nem véletlenül mondják, hogy a fotográfia a pillanat művészete, még egyszer nem következhet be. Hasonló igen, de ugyanolyan nem. A pillanat soha többé nem jön vissza. Azt megrendezni nem lehet. Olyan, hogy még egyszer, olyan nincs a fotóban.
• Ha a fotográfia a pillanat művészete, akkor lehet a fotográfiával az idő múlását kifejezni?
Nem, mert csak egy pillanatot rögzít. Akkor lehet az idő múlását érzékelni, ha csináltam egy színészről egy képet 1970-ben, 80-ban, 90-ben vagy ma.
• És akkor vagy az lesz, amit elképzeltél, vagy nem.
Vagy nem sikerül. Most könnyebb, mert fogja magát az ember, letörli, és nincs. Régen nem lehetett azt megsemmisíteni, a rossz is megmaradt.
• És az zavart?
Olyan képekből lett nagy kép, amit én nem is tudtam. Pl. itt van az Extázis kép, akkor nem éreztem, hogy ez olyan óriási kép lenne, és majd világkarriert fut be. Aukción is megvásárolták. Tehát nem mindig tudja, érzi az ember, hogy mit is csinált.
• Van jó és kevésbé jó fotóalany?
Mi az hogy! Főleg rossz fotóalany van, mert mindenkinek van egy énképe, és azt szeretné visszalátni. A nehézség az volt, ha azt mondták, hogy jaj, ez nem jó. Akkor mindig megpróbáltam megmagyarázni, hogy miért jó, nem kell mindig nagyon szépnek lenni, de kifejezőnek igen. De ha nem tudtam meggyőzni az alanyt, akkor a fotó bent maradt a fiókban. Sosem csináltam olyat, hogy publikáltam volna valamit, amire az alany azt kérte, hogy ne. Annak nincs értelme. A fotósnak kapcsolatot kell teremtenie, lehet az ember vagy esemény, akár sport, akkor is kell valami kapocs. A hídnak meg kell lennie a fotós és a téma között, mert anélkül nem megy. Például voltak olyan művészek, akikkel nem találtam meg a hangot, nem is sikerült olyan jó kép róluk.
Persze van ellenpélda is, Gábor Miklóssal soha nem értettem egyet, mégis van olyan képem, amelyet kiállításra használok, és nagyon kifejező. De feltétlenül kell, hogy két ember között valamilyen kapcsolat legyen.
• Mennyire fontos, hogy szembenézzen egy fotón valaki?
Az nem fontos, hogy szembenézzen, de az, hogy ne csak nézzen, hanem lásson is, az kell, nagyon kell. Engem két dolog érdekelt, a szem és a kéz. Azzal lelepleződik mindenki. Főleg, ha hosszabban foglalkozol egy emberrel, akkor minden kiderül, mert ezek annyira jellemzőek.
Pl. itt van Psota Irén, akinek a kezei többet mondtak el róla, mint minden más. Hihetetlen kifejező kezei voltak. A szem másképpen kifejező, mint a kéz. Psotának nagyon mélyen ülő, Ruttkainak mosolygós szemei voltak, Béres Ilonának gyönyörűséges szemei vannak. A szemben minden benne van az emberből.
• Az önéletrajzodban azt olvastam, hogy ez az otthonod gyerekkorod óta.
1936 óta lakom itt. Öt és fél éves voltam, amikor ideköltöztünk. Itt éltem meg a II. világháborút, 56-ot, itt mentem férjhez, ide születtek a gyerekeim. Ők kirepültek, két unokám és hat dédunokám van. Benne vagyok a korban, idén leszek 88 éves.
• Nem látszik.
Dehogynem. Viszont aki szellemileg friss, az friss tud maradni. De a külső azért 88.
• Említetted a dédunokákat. Mit tartasz fontosnak átadni magadból nekik?
Azt a fogalmat, hogy család. Mert én anyukámtól is azt tanultam, meg a nagymamámtól is, hogy nálunk vasárnap délben a család mindig együtt van. Akkor mindenki elmondja, mi történt vele, milyen gondjai vannak, tehát a család nekem szentség. Az jelenti a barátságot, az összetartozást, az egymás segítését. Én csak azt tudom nekik mondani, hogy szeressék egymást, mert annál nagyobb erő nincs, mint a családi összetartás. Az átsegít minden bajon.
Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő-gyógyszerész
Az interjú a 2019. márciusi Patika Magazinban jelent meg! Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!
