Magam miatt állandóan aggódom, de most már az orvosok, ápolók miatt is kell.
Nem kéne ezzel büszkélkednem, de bevallom őszintén, elég rendetlen vagyok. Vagyis, azt mondanám, egy idő után a fejemre nő a rendetlenség. Kéthetenként, amikor a drága Éva takarít nálam, minden olyan ideális színt kap, aztán minden fokozatosan szétcsúszik. Kivételesen most örülök, hogy nem találok egy bizonyos könyvet, amit pont azért dugtam el évekkel ezelőtt, amikor kaptam, hogy még véletlenül se tudjak belelapozni. Azt hiszem ez volt a címe: Orvos a családban.
Életveszélyes ajándék egy hipochondernek. Akkoriban még bátrabb voltam, és vakmerően belelapoztam csak úgy, de miután akármiről olvastam, azt el tudtam képzelni, mint a saját problémámat, ijedten összecsaptam és jól eldugtam.
| Egyszer, fürdés közben egy fehér foltot vettem észre az egyik bokám fölött. Ráadásul nem is fájt. Gyors törülközés után máris lázasan kerestem a bőrrák című fejezetet, ahol képekkel illusztrálták a problémát. Igaz, ott nem fehérebb, hanem a bőrnél sötétebb foltok voltak, na de lehetek én kivétel is, nem? Azonnal tárcsáztam kedvenc bőrgyógyászomat, kértem, hogy lehetőleg még aznap fogadjon. Szerencsére ez egy unalmas hétköznap volt. Egy hipochonder számára rémálom, hogy hétvégén vesz észre valami tünetet, mert akkor nem tud orvoshoz menni. Szóval délután már ott is voltam a rendelőben. Kati persze jót kacagott a hülyeségemen és megnyugtatott, hogy ez az egész egy sebről lepattanó kis pörk alatti nyom, szépen elmúlik magától. |
Ilyenkor azért mindig újjászületek. Nehogy azt higgyék drága doktor hölgyek és urak, hogy a napjaimat a saját egészségi állapotom boncolgatása teszi ki. Egyáltalán nem vizsgálom magam csak úgy, na de ha érzek valamit, ami a normálistól eltér, akkor lehetőleg még aznap szakemberhez akarok fordulni. 50 felett talán meg kéne szoknom, hogy egyre több minden tér el a normálistól. Na ezt viszont nem szeretném megszokni sosem.
Ha nem a vicces hipochonderi félelmek munkálnak bennem, azért el szoktam töprengeni, hogy ha egyáltalán megérem, 15–20 év múlva biztonságban érezhetem-e majd magam a magyar egészségügyben. Esetleg elő kell majd vennem az orvosi könyvet és tényleg magamat kell diagnosztizálnom? Lesz- e még itthon annyi kiváló szakember, aki képes magas színvonalon végezni a munkáját, vagy valamilyen fapados járattal egy német SZTK-rendelőig kell elzarándokolnom, ha tutira akarok menni? Manapság csak az őrületes mértékű egészségügyi munkaerő elvándorlásáról hallani, és ez engem nem nyugtat meg. Sőt. Örülök, hogy felröppen egy új pesti kórház születésének a gondolata, de annak még jobban fogok örülni, ha nem látom szétrothadni a többit. Ha nem elgyötört, fáradt és kedvetlen emberek kezében lesz a gyógyulás esélye, akik minden erejüket összeszedve, túlórahegyeken átbukdácsolva kénytelenek reményt adni a betegeknek.
Nyugtassanak meg drága hölgyek, urak, doktorok és ápolónők, itt maradnak azért sokan, mert azt érzik, érdemes. Azt érzik, önökön a világ szeme, önöké a megbecsülés, a szakmai, anyagi elismerés. Ez ma még talán túl naiv elgondolás, de reménytelenül optimista akarok lenni.
Egy biztos, ránk számíthatnak. Na nem mint beteg mondom ezt, hanem mint hipochonder. Azért az mégis rémületes, hogy néha úgy tűnik nemcsak hirtelen fellépő betegségek miatt lehetünk életveszélyben, hanem bizonyos lehetetlen körülmények együttállásától is, amiről senki nem tehet önök közül, mégis, hogy úgy mondjam, a balhét önöknek kell elvinni.
Na jó, ne legyünk borúlátók, az csak növeli a stresszfaktorok számát, és azt végképp nem engedhetem meg magamnak. Anélkül is van elég…
Csonka András
színész-műsorvezető
