A musical műfaj néhány évtizede robbant be a köztudatba, s indult el világhódító útjára. Ebbe a kultúrtörténetbe is betekintést nyerünk Kentaur (Erkel László, akinek üknagybátyja Erkel Ferenc) Jászai Mari-díjas díszlet- és jelmeztervező, festőművész, zenész, érdemes művész eddigi életpályájának bemutatása során. Életrajzát, munkáit, díjait olvasva, mintha nem is egy életet élne, és a nap 24 órájából 36-ot dolgozna. Jelmezvagy díszletterveit láthatjuk prózai előadásban, musicalben, operák, balettek, mozifilmek, tévéshow-k, koncertek, reklámfilmek, különböző enteriőrök széles választékában itthon és a világ számos helyén.
• Láttam a Broadwayn is Az operaház fantomját, elbújhat mögötted, mert messze jobb volt a te díszleted.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy szerintem könnyebb másodikként megcsinálni valamit, mert tanulhatunk az elődök „hibáiból”. A magyar alkotó csapattal rendszerint megnézzük az eredeti előadást, és elemezzük, mi benne a jó és kihagyhatatlan, mi az, amit másként csinálnánk, és lehetnek kötelező elemek is. Egyeztetünk a jogtulajdonosokkal, ezek általában nagy producerek vagy akár maga a szerző. webber és Schönberg is nagyon sokszor személyesen vesz részt az áttervezési munkában, és ezzel sokat segít nekünk. A tervezés folyamán viszont megpróbálom elfelejteni mindazt, amit az eredeti előadásban láttam, és egészen más szempontok szerint felépíteni a saját verziómat.
Az elsődleges meghatározója ennek maga a darab és a zenéje. próbálom friss szemmel nézni azt, ami a lényege. Amikor egy musicalt nem replikaként, hanem először állítanak színpadra, minden alkotó együtt dolgozik. Ez egy óriási csapatmunka. Még a zenei alap sincs teljesen készen, még nincs hangszerelve, de az már eldőlt, hogy ki lesz a díszlet-, jelmeztervező, és ki lesz a rendező, aki gyakran elég részletekbe menően beleszól a történetvezetésbe, a dramaturgiába is. Más a dalszerző, aki a dalok szövegét, és sokszor más a librettista, aki a történetvezetést – a prózai szöveget – írja. Általában a dalszerzőt és a zeneszerzőt tüntetik fel alkotóként, de a művek végső formáját nagyon sok alkotó kreatív munkája adja össze.
A hangszerelő, aki kialakítja a végső hangzást – szintén alkotóként van jelen. Ő az, aki eldönti, hogy egyes dalokban milyen arányban és szólamokban legyen a kíséret, és a teljes mű zenei íve, zenei dramaturgiája meglegyen. Végül ezek az emberek, akik egytől egyig fontos szerepet játszanak az előadás megszületésében, többször is összeülnek – ott van a díszletés a jelmeztervező is –, és minden összeérik egy előadásban. A Műben, amely végül a közönség elé kerül. Egy jó alkotó csapatban mindenki hat mindenkire. Ezek azok az összefüggések, amelyeket egyszerűen nem lehet megkerülni. Úgy kell megterveznem a díszleteket, hogy ne használjam az eredeti ötleteket, ugyanakkor ne menjek ellene a sztorinak.
A hazai kritikusok régebben még hajlamosak voltak leszólni a musicalszínházat, úgy kezelték, hogy ez egy szórakoztató műfaj, táncos, énekes ugribugri. Ma, miután a legtöbb drámai színház is, követve a nézők igényeit, játszik musicaleket, már jóval kevésbé elutasító a hozzáállásuk. Én, aki a Macbethtől a Liliomig, a könnyű operettől a drámákon, musicalen át az operáig mindenben közreműködtem – 32 év színházi gyakorlattal a hátam mögött –, azt gondolom, hogy a modern musical talán az egyik legbonyolultabb színpadi műfaj a világon, vizualitás szempontjából biztosan.
Gyakran nagyon összetett a látványvilága, sokféle helyszín, sokféle jelmez kell hozzá, majdnem, mint egy mozifilmhez. Egy kortárs musical nem úgy épül fel, hogy az első felvonásban egy szalonban vagyunk, a második felvonás a hősnő budoárjában játszódik, a harmadik felvonás pedig egy bálteremben – első díszlet, szünet, lebontják, második díszlet, szünet, és így tovább. A két eddigi legnagyobb kihívás, de egyben a két legkedvesebb musicaltervezésem a Miss Saigon és az A nyomorultak – minimum 40 különböző helyszínen vezeti a cselekményt két felvonás alatt –, ahol aztán minden megtörténhet: a cselekmény csapong az időben, visszamegy a múltba, előreszalad a jövőbe, a jelenetképek egymásba úsznak, mint a filmes beállítások, és nincs idő függönyt ereszteni, folyamatában kell változtatni a díszleten, az egésznek úgy kell működnie, mint egy 3D-s élő mozinak.
Tehát ez egy nagyon-nagyon összetett műfaj, ahol ma már a videótechnikát is segítségül hívjuk, hogy még teljesebb élményt nyújtsunk a nézőknek. régebben vászonra vetítettük ki a képet, és bonyolult volt, hogy a képnek szinkronban kellett lennie a hanggal. Ma már azért a komputervezérelt technika sokat segít. ide sorolhatnám a Vámpírok bálját is, amelynek szintén őrületesen bonyolult a cselekménye: Erdélyben játszódik, a havasokban: hol az erdőben, hóesésben, egy hegyi fogadóban, hol kívül, hol belül, a gróf várának több különböző szobájában: könyvtár, háló, tükörterem, fürdő, bálterem, kápolna, temető, hol a padláson, hol a pincében – kint-bent-fent-lent. Minden színész, táncos több szerepben és több jelmezben jelenik meg a színpadon. Ez nagyon öszszetett munkát igényel, és igen megterhelő a színészeknek is, mert állandóan öltöznek, karaktert váltanak.
Ha jelmeztervezői szempontból is nézem, a Miss Saigon és a jövőben játszódó, rockikonokat felsorakoztató We Will Rock You Queen-musical mellett a Vámpírok bálja volt eddig a legnagyobb kihívás a munkásságomban. Az utóbbiban hét különböző stílusú, különböző korokból származó ruhát hordanak, és ez az az előadás, ahol minimum tizenkétszer öltözik át a színész, villámsebesen. berohan, eljátssza a jelenetét, táncol, énekel, átéli a szerepet, majd kirohan, átöltözik, átsminkel, parókát cserél, és egy egészen más karakterként tér vissza. Az előbb még a bálban volt vámpír grófnőként, aztán átváltozik erdélyi parasztasszonnyá, 3 perc múlva zombiként táncol a színpadon. Ezeket a végletesen különböző karaktereket megszemélyesíteni nagyon nagy kihívás. A rendezőnek mindezt úgy kell összeraknia, hogy az előadásnak meglegyen a dramaturgiai íve, mint egy jó filmnek, ahol ezeket a feladatokat a vágással oldják meg. tehát ez egy komplex műfaj, minden alkotónak nagyon sokat kell hozzáadnia.
A mindennapi életemet körülveszik a vizuális eszközök, nézek tévét, mozit, itthon és külföldön is járok színházba, operába, figyelemmel kísérem a modern képzőművészetet, építészetet, de a rock business látványvilágának fejlődését is, mert nagyon fontos a sok impulzus, amelyeket így szerzek. A magyar közönség imádja a színházat, imádja a közelről látható produkciót, az izzadságot, azt a pici esetlenségét, a még mindig meglévő enyhe porosságát a színpadnak, mert úgy érzi, hogy olyan közel van mindenhez, hogy részese a játéknak. A televízióban, a moziban van egy bizonyos távolságtartás. A kinagyított szuperplán, ahol akkora a feje a színésznek, mint az egész moziterem, egy fantasztikus, de másfajta élmény, mint amikor a színészek személyesen jelen vannak – akár a kezüket is megfoghatná a néző –, és átadnak egy történetet, akkor mindannyian részesei vagyunk egy közös, szinte spirituális élménynek. Ez egy nagyon fontos közösségi élmény.
• Mindez iszonyúan nagy kreativitást kíván. Te mikor szembesültél azzal, hogy ilyen szinten kreatív vagy?
Ez részben sorsszerű volt, kicsit úsztam az árral, mint mindenki a ’90-es évek elején. Festőművészként végeztem a Képzőművészeti Egyetemen, és volt egy elég szépen induló, úgynevezett képzőművészi karrierem. Az iskoláimban mindig is kicsit furcsa embernek tartottak, még a saját családi közegem is. Elfogadták, hogy nem vagyok teljesen épelméjű: egyik nap festek egy nagy drámai képet, a másik nap pedig ugrándozok, mint egy bohóc egy rockzenekarban.
A képzőművész alapvetően távol van a közvetlen kontaktustól a nézővel. Az ember alkot a saját műtermében, ez egy magányos alkotói folyamat. Én viszont nagyon igénylem a közösségi létet, az interakciót. Aki színpadon játszik, érzi, ha jó, de azt is, ha nem jó, amit csinál. A nézők nem nevetnek a poénon, nem tapsolnak, nem figyelnek. Mindez nagyban befolyásolta azt, hogy színházi ember, díszlet- és jelmeztervező lettem.
Az, hogy van egy konkrét, azonnali visszajelzésük a nézőknek a színpad felé, az nagyon izgalmas. Vagy megtapsolják az előadót, vagy szélsőséges esetben megbuktatják. Mind a kettő fontos ahhoz, hogy valaki igazi színpadi alkotóvá váljon. A siker és a bukás is. De visszatérve a pályafutásomra, 15 éves koromban az újhullámos zenét játszó Satöbbi zenekar tagja lettem. pop, rock, reggae, funkpunk, alapvetően mindenféle zenét játszottunk. Maga a színpadi megjelenésünk, jelmezeink, a látvány is a produkcióink része volt, nem csak zenéltünk, mindig hozzátettünk valamilyen rendhagyó dolgot: látvány elemet, koreográfiát, versmondást, kis etűdöket stb.
Egy ideig működött a Képzőművészeti Szakközépiskolában egy amatőr színitársulat, ahol olyan emberekkel játszottam együtt, akik hozzám hasonlóan nem akartak csak képzőművészek lenni, mostanra lett belőlük festő, híres dramaturg, színész, rendező, tervező stb. Akkoriban én minden művészeti ágban egyszerre szerettem volna jelen lenni. Amikor a Satöbbivel megjelent az első lemezünk, én terveztem a borítót. Korábban is készítettem színházi és koncertplakátokat. Ezután nagyon sok lemez tervezésére lett felkérésem. A fellépéseknél utáltuk, hogy üres a színpad, ezért készítettem dekorációkat, megterveztük a ruháinkat is, és magunk gondoskodtunk a színpadi kellékekről.
A ’80-as évek végén indult el egy új időszak a Vígszínház életében. Marton László lett az igazgató, Presser Pici mutatott be neki, akivel akkoriban az első szólólemezemen dolgoztunk. Marton kért fel először, hogy alkossak egy új grafikai és reklámarculatot a színháznak. A picivel való közös lemez színpadi változata úgynevezett összművészeti produkció volt: egyszerre zenés színházi, mozgásszínházi, táncszínházi, képző- és filmművészeti elemeket használtunk sok különleges jelmezzel. A vizuális színházat próbáltuk modernebb rockzenével párosítani.
Nagyon sikeres koncertjeink voltak. 1989-ben Eszenyi Enikő a budapesti kamaraszínházi első rendezéséhez keresett díszletés jelmeztervezőt. Végül én készítettem a produkció díszletterveit. Ez volt számomra a sorsfordító Leonce és Léna című előadás. Kirobbanó közönségsiker lett, elhoztunk minden fesztiváldíjat, külföldön is többször felléptünk vele. Kezdtem belesodródni a színházi tervezői létbe, egy bő évvel később már a West Side Storyt próbáltuk a Vígszínház nagyszínpadán.
Így egyszerre voltam festő, rockzenész, közben lemezborítókat, színházi plakátokat terveztem, és díszleteket is. 1994-ben már éreztem, hogy képtelenség mind – ezt párhuzamosan csinálni, pedig Derkovits és Ludwig-ösztöndíjasként szépen alakult a festőművészi karrierem is. Mégis úgy éreztem, bármennyire is szeretek képeket alkotni, engem a festés most nem tud lekötni. A színházban teljesen ki tudtam élni a kreativitásomat.
Az érdeklődésem egyre inkább a tervezés felé fordult. Egyre kevesebbet koncerteztem és festettem, majd maradt a lemezborító- és a plakáttervezés – az utóbbiból nagyon sok készült –, a díszlettervezés pedig az első helyre ugrott. 1994-ben Simon Edit, a rock Színház menedzsere – aki most az anyósom – Kerényi Miklós Gábor rendezővel együtt felkért a Miss Saigon díszleteinek a megtervezésére. Ennek részben a West Side Story sikere volt az oka. A Miss Saigon egy nagyon sikeres musical-előadás lett, a Szegedi Szabadtéri Játékokon mutattuk be, szabadtéren először a világon. Cameron Mackintosh – aki a XX–XXi. század fordulójának a legnagyobb európai musicalproducere – a mű magyar gyökerekkel rendelkező zeneszerzőjével, Schönberggel együtt eljött megnézni a bemutatót.
Részben ő tette Andrew Lloyd webbert és Schönberget is nemzetközi sztárrá. Ő volt az, aki a zseniális tehetséget világszerte ismert színpadi sikerre tudta váltani. Harmincéves szakmai tapasztalattal a hátam mögött elmondhatom, hogy egy dolog a mégoly ígéretes színpadi mű, és más dolog azt eljuttatni a közönséghez, pláne világszerte. Menedzselni kell a művet és az alkotókat. A színpadra vitelhez pénzt, befektetőket kell szerezni, tudni kell, hogy mi az, ami a nézőt megfogja, össze kell kovácsolni egy alkotói teamet a szerzők köré, végül marketing is kell az alkotáshoz.
Ez a producer. Szóval Cameron eljött, megnézte a Miss Saigont, és teljesen odavolt érte, nagyon tetszett neki a látvány és minden. Egy valódi helikopter is leszállt az előadásban a színpadra, ő is azzal érkezett Szegedre. Egy évvel később már Koppenhágában voltam, és Cameron felkérésére a második Miss Saigon-előadásomon dolgoztam. Egyszer csak kint találtam magam külföldön mint díszlettervező.
Akkoriban óriási volt az érdeklődés a kelet-európai művészek, színházi tervezők, festők, képzőművészek iránt, mert itt, Kelet-Közép-Európában más vizuális, kulturális szemléletet hordoztunk, és a kinti színház szerette a „vér frissítést”, az új alkotói gondolatokat. Nyugaton megvolt a több száz év alatt felhalmozott képzőművészeti, építészeti tudás, tapasztalat, és persze a színház, hozzá egy modern technikával felszerelt színházi struktúra. Ezzel keveredett a kelet-európai világszemlélet, benne pl. a magyar „őrülettel”. Érdeklődő, nyitott közegbe kerültem. 1997-ben terveztem meg először Cameronnak Az operaház fantomjának a díszletét, ennek nyomán készült aztán a hazai előadás látványvilága. Onnantól nagyon sok, már a világban színpadon lévő musical díszletének újratervezését bízta rám.
Elsődleges szempont volt, hogy ne olyan legyen, mint a korábbi. Az volt a véleménye, hogy nem lehet 10-15 évig ugyan úgy játszani egy musicalt, mert a világ változik, változniuk kell a művek vizualitásának is. A színház nem múzeum. Kaptam egy irodát Londonban, ahol előfordult, hogy 17 ember dolgozott körülöttem, nekem csak tervezni kellett, a maketteket és a műszaki rajzokat más csinálta helyettem. Körbeutaztatta velem a világot a különböző nagy musicalprodukciók turnéival.
Figyeltem, hogyan utaz tatják, szedik szét, rakják össze a díszleteket, a fénytechnikát, az öltözőket, a smink- és parókaszobákat egy nap alatt, és már mentek is a kamionok a következő városba, és ott hogyan épül fel újra minden 24 óra alatt. tulajdonképpen ekkor, 1994-től ’97–99-ig tanultam meg igazán a díszlettervezői szakmát, és ezalatt nagyon sokfelé jártam a magyar rendező partnereim jóvoltából is.
2000-ben készült egy nagy Fülöp- szigeteki produkció a már meglévő, Stockholmba tervezett Miss Saigon-előadásomból, amelyet átterveztünk egy még hatalmasabb manilai színpadra. Ezzel párhuzamosan dolgoztam prágában Eszenyivel egy Shakespeare bemutatón, illetve Japánban az operaházi Pillangókisasszony- előadással turnéztunk, mindemellett New Yorkban volt egy irodám, ahol az ottani Oliver musical díszleteit terveztem. teljes őrültek háza volt. Az egyik New York-i indulásom napján csapott le a városra a szeptember 11-i terrortámadás. Mikor leszálltam Londonban, derült ki, mi történt a várossal, ahonnan 8 órája elindultam. Ez tragédia és sorsszerű volt. Cameron folyamatosan azt kérte tőlem, hogy költözzek Londonba, mert úgy sokkal könnyebb együtt dolgozni, nem kell mindig engedélyt kérni a külföldi munkavállaláshoz. Ez a borzasztó esemény sok mindent megváltoztatott az életemben és a nemzetközi színházi világban is.
Még terveztem több más színházban Anglia-szerte, a londoni west Enden is volt bemutatóm, tehát tovább alkothattam Nyugaton, de kint maradni már nem akartam. Közben Londonban találkoztam a feleségemmel, póka Júlia szerzői jogásszal, akivel inkább budapesten képzeltük el a közös életünket.
• Hazahoztad azt a sok tudást, amit kint szereztél?
Rengeteg nagy volumenű darabban közreműködtem, fantasztikus produkciókat láttam, sokat tanulhattam, érdemes volt mindezt hazahozni. itthon sok kísérletező kedvű fiatal rendezővel dolgozhattam együtt. A legtöbbet Eszenyi Enikővel és Alföldi róberttel, illetve Juronics Tamással. Velük használtunk először a színpadon filmvetítést, élő videóközvetítést, televíziókat, nagy kivetítőket, ami akkoriban nem volt még a hazai színpadon. Azokat a modern színpadi technikákat, amelyeket kint megismertem, itthon is alkalmaztam.
2003-ban jutottunk el odáig, hogy tervbe vettük Az operaház fantomjának a magyarországi premierjét. Végül a Madách Színház kapta meg a játszási jogokat, technikai adottságaiban ez a színház volt a legalkalmasabb (az Operettszínház és az Erkel Színház/pS produkció volt a két másik pályázó). Emellett Szirtes Tamás csapata olyan előadásszámot vállalt, amely hazai viszonylatban akkor még egyedül – álló volt. Ez a magyar musicalvilágban nagy dolog volt, mert akkor Európában Londonon kívül csak bécsben játszották. Nekünk egy olyan előadást kellett létrehozni, amely szezonálisan repertoáron van, de úgy, hogy lemegy 50 előadás, utána elbontjuk, szétszedjük, elrakjuk a díszletet, kimarad pár hónap. Aztán öszszerakjuk, megint jön 50-70 előadás. Akkoriban ugyanis legalább 100-150-szer kellett eljátszani egy musicalt, különben nem adták ki a jogokat. Nyugaton egy darab évekig megy egy helyen, és mindennap bevételt produkál.
Ez az előadás hozta magával, hogy itthon is egyre több nagy musicalprodukcióban vállalhattam részt, főleg Szirtes Tamás rendezésében. Sorra vettük elő a Webber- és a Broadway-musicaleket. Örülök, hogy végül nem ragadtam kint. Sok táját bejártam a Földnek, részben Came ron Mackintosh jóvoltából, és egy jó részét hazahozhattam annak, amit ezalatt tanultam. De közben lett itthon egy második éle tem, nem csak prózai tervezőként, mostanra már inkább musical-, balett- és operatervezőnek mondhatom magam.
A Vámpírok bálját ’97-ben mutatták be bécsben, roman polanski rendezésében, aki a kultikussá vált mozifilmet is jegyezte 1967-ben. Itthon Simon Edit producerrel és a pS produkcióval 2007-ben állítottuk színpadra Cornelius Baltus és Polanski rendezésében, ez az előadás azóta is hatalmas sikerrel megy. A magyarországi látvánnyal és jelmezekkel, a budapesti előadás alkotói teamjével később több országban is színpadra vittük ezt a „magyar változatot”. Először 2009-ben az eredeti bemutató helyszínén, Bécsben, majd Antwerpenben, később Oroszországban, Szentpéterváron és Moszkvában is, sőt 2017-ben újra bécsben. Szentpétervár is, Moszkva is nagyon izgalmas, fantasztikus hely. Keveredik a múlt és a jelen, a klasszikus, ’60-as évekbeli szocialista múlt összefonódik a mai kapitalista világgal.
Fantasztikus tehetségű művészek, csodálatos kulturális közeg Szentpétervár, a cári Oroszország gyöngy szeme, a francia és az olasz, orosz építészet csodálatos klaszszicista művei uralják a várost. 2011-ben úgy mutattuk be ott a Vámpírokat, hogy ott addig még nem játszottak musicaleket. Az ottani színház vezetése tudta, mibe fog bele, és taroltunk a darabbal. Kultikus előadássá vált, mindenki meg akarta nézni! Olyan volt az előadás vége, mint egy rockkoncert. Kilenc évig volt repertoáron, több mint 500 előadást ért meg, és lehet, hogy hamarosan újra műsorra tűzik. Szentpéterváron később több felkérésem is lett. Én terveztem a látványt és a jelmezeket a Hollywood Díva című musical ősbemutatójához a Vámpírok bálja alkotói teamjével, és jelmezeket terveztem A Mester és Margarita című orosz musicalhez.
Ebből a csodálatos Bulgakov-műből nemrégiben egy hazai opera-előadás is született Szente Vajk rendezésében, amelyhez szintén én terveztem a jelmezeket és a vizuális részt. 2018-ban a magyar We Will Rock You-előadás alapján felkérést kaptam a Queentől, hogy az angliai turné jelmezeit megtervezzem, mert annyira tetszett nekik a magyar változat, ezt most, a német nyelvű WWRY-turné követi, szintén az én jelmezeimmel. De a pandémia alatt sem tétlenkedtem, mert felkértek egy gyönyörű látványtervezői munkára a budapesten jövőre létrejövő Madame Tussauds Múzeumhoz. Én terveztem a viaszfigurák környezetét, szinte a teljes múzeumi látványt. Kreinbacher József ennek az itthoni megálmodója. Ez egy hatalmas vállalkozás. Nagyon komoly egyeztetéseken vagyunk túl. Egy évig folyt a tervezés az angol jogtulajdonosok bevonásával.
Nekem ez nem volt ismeretlen terület. Szerencsém van, mivel közöttük éltem, és ismerem ezeknek az embereknek a gondolkodásmódját: az új munka hordozza az egyedi szellemiségét, stílusjegyeit, de legyen teljesen eredeti. hatalmas feladat volt összehozni, hogy mindenki elégedett legyen, és mégis magas minőségű produktum jöjjön létre. Csodálatos, modern kivitelezésű és nemzetközi szinten egyedülálló kiállítás fog jövő tavas szal megnyílni. Múlt ősszel legutóbbi tervezői munkám, a Miss Saigon bemutatójára nem tudtam elmenni Szentpétervárra a pandémia miatt. Most itthon is van több felkérésem, és több külföldi produkció előkészítésén dolgozom, amelyek ismét a világ különböző helyeire szólítanak Kazahsztántól a Baltikumon át Angliáig. De mindenhonnan hazatérek.
Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő gyógyszerész
Fotók: Kentaur Erkel László Facebook
