Mark Mylod: A menü
A film alaphelyzete, mondhatni, ismerős: 12, ekkor még gyanútlan ember érkezik egy szigetre, hogy ott végigegye a különc sztárséf nyilván indokolatlanul túlárazott luxusmenüjét. Igazából egyikük sem különösebben szimpatikus alak, az egykori hollywoodi majdnem hírességtől az adócsaló brókereken át a pénzes, ám érzéketlen gasztrosznobig, szóval sejthető, hogy ennek sírás lesz a vége. Hogy egy Agatha Christie-féle nyomozás keretében omlanak-e majd össze, vagy inkább dr. Moreau szigetén járunk, afelől nem sokáig lehetnek kétségeink, hisz hamar megjelenik a színen maga a séf (Ralph Fiennes), aki épp csak egy Erőszakos pszichopata vagyok! táblát nem visel a nyakában. Mert a karaktere már az első pillanattól leginkább A bárányok hallgatnak ikonikus karakterére, Hannibal Lecterre hajaz, a vendégeit viszont már előre sem sajnáljuk, hisz nagyképű, arrogáns pénzeszsákok, akik talán épp most találják meg saját foltjukat.
És valóban, a sokfogásos menühöz történetek is járnak, eleinte csak általános kultúrtörténeti okoskodások formájában, aztán egyre kínosabb személyes, mocskos kis titkokat szolgálnak fel az egyre zavartabb vendégeknek, melyek mellett az étel legfeljebb jelzésértékű. Annak persze sokszor erős, hisz ki szeretne egy rá nézve kompromittáló fotót egy elé tett lepényre nyomtatva látni? Egy vacsorán, melyért kisebb vagyont fizetett.
A magát díszesnek gondoló, ám a történet előrehaladtával egyre sallangmentesebben rettegő, kiboruló, menekülni igyekvő, majd belenyugvó társaságból csak egyvalaki lóg ki, Margo (vagy ahogy épp hívják), az escortlány (Anya Taylor-Joy), aki nem tartozik a gazdag sznobok közé, ő csak beugró, aki pénzért lett a kajamániás Tyler (Nichols Hoult) alkalmi partnere. Nem prostituált ő, de határeset, az viszont biztos, hogy a gazdagokhoz és a híresekhez képest a másik oldalt erősíti, a kiszolgáltatottakét, akikhez a séf és csapata is tartozni érzi magát.
A menü egy groteszk, felemás katarzisba torkolló, nagyon fekete komédia, karikatúraszerű figurákkal, túlrajzolt helyzetekkel és szélsőséges reakciókkal, igazából egy görbe tükör a társadalmi különbségekkel a fókuszban, de minden szájbarágós okoskodás nélkül. És nem horror, mint azt néhol olvasni, vér vagy erőszak persze van benne, de csak akkora adagokban, mint a fermentált szarvasgomba-esszencia (vagy valami hasonló) a péklapátnyi tányér közepére helyezett félfalatnyi tengeri izé mellett. Vagyis semmi vérben tocsogás, semmi mészárszékhangulat, akkor sem, ha ez utóbbi akár indokolt is lehetne.
És mivel ez alapvetően egy kevés szereplős kamaradráma, kellenek a jó színészek, no meg a feszes dramaturgia, hogy ne legyen kiszámítható, és attól aztán unalmas az egész. Szerencsére itt mindkét feltétel adott, a feszültség egy pillanatra sem enyhül, mindig történik valami váratlan, ami később persze már mint maga a végzet tűnik szükségszerűnek.
Még akkor is, ha sok minden a végére sem derül ki, például, hogy miért pont azok lettek a kiválasztottak, akik? Valószínű, hogy igazából ők egy minta, reprezentálják azt a csoportot, akiket a Sérült Séf őszintén gyűlöl, de közben a maga módján mégis elismer. Kivéve persze a lányt, aki a végére sem illik bele az általa kifőzött történetbe.
(Fórum Hungary)
Könyv
Az aranykalitka árnyékos sarkai
Rafal Kosik: g.A.I.a.
A disztópiák, a negatív jövőképek valamiért vonzanak minket. Vagy azért, mert eleve nem vagyunk túl optimisták az emberiség kollektív kilátásait illetően (és erre elég sok okunk is akad), vagy csak mert egyszerűen érdekesebb egy olyan jövőt elképzelni, amelyben bár nem szeretnénk élni, de mindenesetre izgalmasabb, mint valami steril, tökéletes „szép új világ”. No, persze Aldous Huxley híres regénye, a Szép új világ is egy negatív jövőt fest le, a burokban élő, egymástól végtelenül elidegenedett emberek világát, ahol a kábítószerek és a virtuális valóság helyettesítik a valódi élményeket és az emberi kapcsolatokat.
Rafal Kosik, a lengyel tudományos-fantasztikus irodalom ezredforduló utáni generációjának meghatározó alakja is egy, a huxleyi mintára hajazó disztópiát rak össze g.A.I.a. című regényében. Ahol a Föld bolygó már alkalmatlan az életre, az emberiség így jobb híján a közeli űrben létrehozott gyűrűszerű, mesterséges ökoszisztémákban él a Gaiáról, azaz a Földanyáról elnevezett mesterséges intelligencia felügyelete alatt. Ez a kényszerűségből létező, mesterséges paradicsom a háttérben persze pokoli lehet, de hát pont ez a mesterséges intelligenciával kapcsolatos töprengések egyik sarokköve: mi van, ha a gép egyszer csak öntudatra ébred, és túlnő teremtőjén, az emberen?
Ez a kérdés itt is, ezúttal egy időnként hátborzongató nyomozás kereteibe ágyazva, ahol a főszereplő Harpad, a Varsó gyűrű lakója különleges képessége az, hogy képes bizonyos mértékig rácsatlakozni a világát irányító rendszerre. Azaz „látja”, hogy mekkora az emberek aktuális PV-értéke, azaz mennyire minősíti Potenciális Veszélynek az egyének aktuális vagy épp tervezett cselekedeteit az irányító gépi értelem. És mivel épp a lánya élete a tét, kénytelen egyre jobban belegabalyodni abba, hogy is működik valójában a mindannyiuk életét irányító, nagybetűs Rendszer.
Harpad történetén keresztül azzal az egyre általánosabb szorongással szembesülhet az olvasó, hogy a legtöbben úgy éljük az életünket, hogy közben nem értjük, mert nem is látjuk át azokat a folyamatokat, melyek pedig közvetlen hatással vannak a mindennapjainkra is. A világ bonyolult, az összeesküvés-elméletek meg egyszerűek, de attól, hogy valaki paranoiás, még lehet, hogy tényleg üldözik. A g.A.I.a. mindenesetre komoly dilemmákkal szembesít azzal kapcsolatban, hogy hol is húzódnak emberiességünk határai.
(Metropolis Media Group)
A cikk a Patika Magazinban jelent meg! Keresse a gyógyszertárakban!
