Bevallom, az interjú előtt nem ismertem László Emőkét. Egy ajánlás kapcsán kerestem meg, és miután utánanéztem belsőépítészi, festői – ahogy ő nevezi, képalkotói – munkásságának, egyértelmű lett számomra, hogy ezt érdemes lenne az olvasókkal is megosztanom.
• Hogyan lettél belsőtervező, és ahogy te mondod, képalkotó?
Marosvásárhelyen születtem, ott jártam a Bolyai Farkas Líceumba, majd Kolozsváron felvételiztem a Műépítészeti Karra, ahol hagyományos, erős művészeti alapokon nyugvó építészképzés van. Egy év után mégis úgy döntöttem, hogy újrakezdem a tanulmányaimat Budapesten a Műszaki Egyetemen. Az egyik fő szempont az volt, hogy magyar nyelven tanulhassak. A diploma megszerzését követően a kivitelezésben kezdtem, majd különböző tervezőirodákban dolgoztam. Ezzel párhuzamosan beiratkoztam a Műszaki Egyetemen indított színdinamika- képzésre, aztán jöttek a gyerekek, és átíródott nagyjából minden, átsorolódtak a prioritások. Összegző szemmel visszatekintve, nagyon egészségesen alakult minden.
Egy nagyon kedves gyerekkori barátnőmnek, akárcsak nekem, a fiai születése után egy teljesen új fejezet nyílt az életében. Váltott a gazdasági világból, „áttanulta” magát lakberendezővé, és pár éve létrehoztunk egy közös tervezőirodát, a Kaláka Stúdiót. Mindamellett, hogy nagyon jó egy csapatként dolgozni, inspiráló és ösztönző, kiemelten lényegesnek tartom megemlíteni, hogy a munkánk eredményessége nemcsak a szakmai felkészültségből adódik, hanem a szemléletből, amit az anyaság formált ilyenné. Ezt az érettséget és látásmódot elegyítjük a tervezésben eltöltött évek tapasztalatával.
• A tervezéskor az ott lakók egyéniségét ötvözöd a szaktudásoddal?
Ez nagyon fontos. Ez a szakma, sőt az összes tervezői szakma az alázatról szól, arról, hogy nem magunknak tervezünk (bár nagyon ritkán magunknak is). Létfontosságú megismernünk a megrendelő lelkületét, illetve, hogy segítségére legyünk abban, hogy jól körülhatárolja és minél pontosabban megfogalmazza mindenekelőtt magának, hogy mit szeretne. Aki építkezik, többnyire nagyon frusztrált, feszült, így mi belecsöppenünk egy kritikus állapotba, egy már adott pszichés lelki környezetbe. Nekünk szakmailag értékelnünk kell a helyzetet, a családi élet dinamikáját: hogyan, milyen ritmusban élnek – felnőttek, gyerekek –, pl. mikor vacsoráznak, együtt vacsoráznak-e? Milyen gyakran jönnek vendégek, milyen létszámú közös együttlétnek, vacsorának, beszélgetésnek kell teret biztosítanunk? Akkurátusan, a legapróbb mozzanatokra is kitérve, a megrendelővel együtt gondoljuk végig a fentieket. Az egyik legnehezebb rész egyetértést teremteni a felek között. Éreznünk kell a rezdüléseket. Óriási a feladat lelki összetettsége: mi nem házat, hanem otthont tervezünk.
• Szerinted miért van az, hogy nálunk a belsőépítészet egy picit mostohagyerek, ellentétben pl. Olaszországgal vagy Dániával?
Összetett a kérdés. Az első gondolatom az lenne, hogy anyagi vonatkozású, de valójában nem.
• Igény? Jobban mondva igénytelenség?
Pontosan így van. Ha manapság egy hétköznapi embert megkérdezünk, azt fogja mondani, hogy nincs rá szüksége, és az anyagi kerete is hiányzik ahhoz, hogy egy megtervezett környezetet hozzon létre, és ehhez megfizessen egy tervezőt. Pedig kis büdzséből megoldott tereknél is lehet szakember segítségét kérni, és ilyenkor nyilván a tervezési díjazás is arányos mértékű.
• Sokszor alakítod át otthon a lakást?
Nem. Nálunk a hálóterületek viszonylag kicsik, a nappali tér nagy. Ott cseperednek a lányok, minden ott történik, még a kutya is bent lakik. Gyakran fogadunk vendégeket, és ilyenkor szeretjük körbeülni a nagy asztalt bent vagy akár a teraszon. Egy nagy közös térben élünk együtt harmóniában, egy jól kitalált otthonban. Eddig senki sem panaszkodott, a gyerekek is mindig boldogan jönnek haza.
• Te hogy rendeznéd be a világot?
Amennyiben a világ az otthonom: olyan legyen, hogy tudjak benne élni. Olyan hely legyen, ahol végre hátradőlhetek, és jól érezhetem magam. Én elég puritán vagyok, szeretem azt, ami egyszerű, nálam a színek sem zajosak. Nyilván mindenki a saját színeit viszi bele az otthonába, apró, személyes tárgyakkal kiegészítve, de úgy vélem, a legfontosabb, hogy az épített miliővel biztosítsuk a nyugalmat magunk és családunk számára.
• A festés hogyan kapcsolódik az életedhez?
A festés számomra örömforrás, de ugyan – akkor egy stresszfaktor is abból a szempontból, hogy azt, amit üzenni szeretnék, vajon sikerül-e úgy megmutatnom, ahogy elképzelem. Tehát nem nevezhető egy tipikusan békés és boldog időszaknak az, amikor festek. Évente egyszer mégis elmegyek otthonról egy hétre – hála istennek a család segít ebben, vigyáznak a lányokra, nyugodt lehetek, hogy otthon minden rendben van –, és festek. Ez az én saját időm. Olykor ki is állítom a képeimet. Az esemény és a visszacsatolás sikerélményt nyújt, feltölt. A későbbiekben ez hajt tovább, ez ad erőt a további alkotási folyamathoz.
Ide kapcsolódik, hogy miközben figyelem a gyerekeket – nem csak a sajátjaimat, hanem a környezetemben lévőket, osztálytársakat –, mindig elgondolkodom, hogy milyen is a vizuális nevelésük… A lányaim nagyon jó iskolába járnak, mégis lenne ott is javítanivaló ezen a téren. Szerencsére azért még akadnak szülők, akik energiát nem sajnálva igyekeznek biztosítani gyermekeik részére a színvonalas zenei vagy vizuális élményeket, hiszen ennek nem feltétlenül az iskolai tanítás az egyetlen forrása. Ezek a gyermekek aztán felnőttkorukban is folytatni fogják ezt a viszonyulást, mert igaz az, hogy nem tudunk másként élni, csak úgy, ahogy azt otthon láttuk.
Van egy nagy álmom, tervem, amely, bízom benne, hamarosan realizálódik: egy program az erre nyitott galériák és a vonzáskörzetükben lévő általános iskolák részvételével, amely tulajdonképpen akár rajzórák tananyagának szerves részét képezhetné. Nem alternatívaként, hanem kötelezőként!
A galériákban egy kiállítási anyagnak a bemutatása általában egy hónapig tart. A kisiskolások ezeket a kiállításokat egy-egy rajzóra keretében meglátogatnák, megtanulnák egy kiállítótérben való viselkedés mikéntjét, az alkotások értelmezését, az adott csoport életkorához mérten elhangzó szakmai mondatok segítenék a kulturális közegben való eligazodást. A kortárs műveket szakemberek segítségével tanulmányozva túlnőnék az „ilyet én is tudok” általános szemléletet. Mindez iskolai szervezéssel, keretek között, kötelező jelleggel, havi rendszerességgel. A fiatalok egy idő után otthonosan mozognának ebben a környezetben, „hazajárnának”. Egy ilyen látogatást követő rajzórán minden gyerek azt az alkotást dolgozhatná fel, amelyik a legjobban tetszett neki, a galériák pedig biztosíthatnának egy kis felületet – az inspiráló műalkotások mellett – a kicsik munkáinak kifüggesztésére. Micsoda hatással lenne mindez az olyan gyermekekre, akikre nem jut elég figyelem! Nekik van a legnagyobb szükségük az ilyen külső impulzusokra, a szerencsésebb társaikkal szemben, akik körül minden szép és jó, nem váltak el a szülők, törődnek velük, kirándulnak, színes életük van.
A rájuk irányuló biztató figyelem, a begyűjtött sikerélmény, amit elraktározhatnának, életfelfogás-, értékrend- és életminőség- formáló hatással bírna. Egy ilyen rendszeresen ismétlődő program talán megakadályozná, hogy a kedvezőtlen körülményeik hatására a szakadékba vezető útra lépjenek. Itt térnék ki arra, hogy a tanároknak, a pedagógusoknak milyen óriási szerepük van az életünkben, életükben. Nyilván a családnak hatalmas a felelőssége, de egy gyerek akkor is alakítható, formálható, ha kevésbé szerencsés közegbe született. Bátorkodom megjegyezni, hogy az általam elképzelthez hasonló programok is ösztönöznék, segítenék azt a generációt, amelyik majd alkalomadtán rólunk gondoskodik, és biztosítani hivatott a békés, idilli öregkorunkat, mindezt nem feltétlenül és kizárólag csak anyagi értelemben. Megnyugtató lenne a tudat, hogy egy kiegyensúlyozott, képzőművészetet szerető, klasszikus, népzenét kedvelő értéket teremteni vágyó világban talál ránk a jövő, és nem valami egészen másban.
Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő gyógyszerész
