A mániás depresszióban (más néven bipoláris zavarban) szenvedő betegeket az érzelmi hiperaktivitás, a depressziós és mániás fázisok váltakozásának megélése jellemzi. Az ilyen betegséggel küzdő Katalin, vallomása szerint, 47 éves korában eljutott arra a pontra, hogy normális, sőt boldog életet élhet. Felfedi ennek a sokszor tabuként kezelt pszichiátriai betegségnek a lefolyását az ő esetében, hogy bebizonyítsa: megfelelő kezelés mellett együtt lehet élni a kórral, az életminőség romlása nélkül.
„13 éves korom óta ismételt depressziós szakaszokon mentem keresztül. Anyám bipoláris zavarral küzdött, és féltem, hogy én is öröklöm, mikor az első depressziós tüneteim megjelentek. A bipoláris zavart 34 éves koromban diagnosztizálták, egyik eufórikus fázisom alkalmával. Pedig az én szememben olyan perióduson mentem át, amikor minden kiugróan jól ment… Testileg-lelkileg egyaránt ragyogóan felszabadultnak, boldognak éreztem magam. Hiperaktív voltam, mégis fáradhatatlan. Agyam állandóan felpörgött állapotban volt, jobbnál jobb elképzelések jártak az eszemben. Rendkívül nagy volt a teljesítőképességem, a bennem kavargó zűrzavar ellenére – felgyorsult az életem, és imádtam ezt. Az állandó izgatottság, lelkesedés olyan részegítő, mámorító volt, hogy nem láttam a jövőre vonatkozó megannyi tervem megvalósíthatóságának korlátait: fotóügynökség, könyvírás, saját kiadó létesítése, sőt még gyermekfoglalkoztató műhely megteremetése is elképzelhetőnek tűnt számomra. Elszakadva a valóságtól nem kételkedtem semmiben, mindent lehetségesnek tartottam. Szerkesztő voltam egy kiadóhivatalban, és a munkában forradalmi ötletekkel álltam elő, folytonos átszervezéseket tartottam szükségesnek, mindenen javítani akartam. Káprázatos jövőt láttam magam előtt, aminek megvalósulását nyilvánvalónak véltem.
Minden, amit csináltam, kivételes jelentőségűnek tűnt a számomra
Én, aki egyébként visszafogott természetű, és inkább magányos alkat voltam, igyekeztem mindenkivel kapcsolatot létesíteni, beleértve az ismeretleneket. Részletesen elmeséltem például az élettörténetemet mindenkinek, válogatás nélkül, továbbá megengedtem magamnak a bizalmaskodást szakmai partnereimmel is. Egészen addig a pontig jutottam el, hogy például a kismacskáimról küldtem át fotókat tárgyalás közben, vagy amikor szerződést kötöttem, a kollégáknak. Felborult az időérzékem, más dimenziókban éltem. Előfordult, hogy amikor összejövetelt szerveztem a vállalatomnál dél és 14 óra között, nem értettem, miért baj az, ha kevéssel 14 óra előtt érkezem. Őrültségnek tartottam, hogy az emberek ilyesmik miatt stresszelik magukat. A szerkesztésen kívül többek közt írogattam is – e-mailben küldözgettem elbeszéléseimet másoknak, melyeket nagy műveknek tartottam. Úgy gondoltam, hogy mindent megértettem, világosan látok az életben, és minthogy csak kevesen rendelkeznek ilyen éleslátással, meg kellett osztanom az enyémet velük…
Időbe telt, míg elfogadtam a betegségemet
Történt, hogy az eufóriás korszakomban 5 kg-ot fogytam 2 hét alatt, annyi energiával vetettem be magam a munkámba, miközben alig törődtem az evéssel, és napi 3 órát aludtam. Természetesen elutasítottam hozzátartozóim aggodalmát, miszerint ebbe az életvitelbe belebetegszem. De én kitartottam amellett, hogy nagyszabású tervek megvalósítását rótta rám a sors. Miért akarnak lebeszélni róla? Emelkedett a hangerő, egyre rosszabb lett a hangulat köztem és családtagjaim között. Agresszívvá váltam én, aki azelőtt képtelen voltam dühbe gurulni.
Számos krízisen estem át az évtizedek folyamán. Minél intenzívebb volt az eufórikus fázis, az azt követő depressziót annál fájdalmasabban hatott, és mintegy 6 hónapig tartott. Mi váltotta ki ezeket? Túláradó érzelmek, boldogság (gyermek születése, előléptetés, kellemes utazás…), vagy mély szomorúság (a nagyobbik lányom elköltözése otthonról, anyám halála…).
Még ha közepes fokúnak is tartottam a betegségemet, mikor már kezdtem elismerni, először elutasítottam a gondolatot, hogy lítiumot szedjek. Pedig ez a gyógyszer lehetővé teszi, hogy ritkuljanak a krízisek, csökkenjen azok időtartama és intenzitása, még ha a teljes gyógyulás nem is érhető el. Féltem a mellékhatásoktól, hogy akadályoztatva leszek kreativitásomban és életerőm lendületében. De amikor azután mégis ráálltam a szedésére, semmi ilyen nem történt. Még ha növelték is a dózist a kezelés során, nem reszkettem, nem voltak nehézségeim munkám során (pld. az írásban); a libidó csökkenését, hízást, vagy látászavart nem tapasztaltam, és bőrproblémáim sem voltak. Kríziseim száma egyre csökkent, kevésbé hevesek és rövidebbek lettek, mert mára már jobban fel tudom fedezni, ha kezdődik a baj. Orvos ellenőrzése mellett tudom magamat irányítani úgy, hogy szedem a neuroleptikus (pszichotikus kórképek kezelésére szolgáló) gyógyszeremet is, ami segít véget vetni a krízisnek. Így el kellett fogadnom a visszaesést is, e nyilvánvaló tény tagadása nélkül, mivel az ember hajlamos rá, amikor jól érzi magát. Az eredmény: a legutóbbi krízis óta, mely 2014-ben volt, normálisan tudok élni, dolgozni, és pszichoterápiára is kedvvel járok. Ezt óriási győzelemnek tartom, mivel azóta meglehetősen stabil a hangulatom. Életerősnek, derűsnek, nyugodtnak, felszabadultnak érzem magam. Már nem élek félelemben, hiszen nyíltan elfogadtam a betegségemet.” – fejezte be elbeszélését Katalin.
A pszichiáter válaszol
- Hogyan foglalhatók össze a bipoláris zavar jellemzői?
Depressziós fázis (levertség, nyomott hangulat, búskomorság) és mániás periódus (indokolatlan felhangoltság, felfokozott izgalmi állapot, ingerlékenység) ciklikus váltakozásáról van szó. Így tehát a bipoláris zavar, ahogy a nevében is benne van, kétpólusú hangulati betegséget jelent. A depressziós és mániás időszakok tehát mindig követik egymást. Az utóbbi esetében hangsúlyozni kell, hogy kórosan emelkedik a hangulati szint, nagy lelkesedés, izgatottság, nyughatatlanság, kontrollálatlan aktivitás a jellemző, mely min. 1 hétig tart. Az őrjöngő lelkesedés mellett jellemzően álmatlanság (alvásigény radikális csökkenése) lép fel, ami ugyanakkor párosul a beteg fáradhatatlanságával. .A gondolkodás felgyorsulása és emiatt kóros szóbőség is jelentkezhet. A bipoláris zavar másik összetevője, a depressziós fázis általában különböző intenzitású lehet (az egyszerű kedvetlenségtől akár az olyan fokú kilátástalanságig terjedhet, amikor az élet súlyától való megszabadulás az öngyilkosság gondolatában vetődik fel megoldásként). A felfokozott lelkesedés azonban minden esetben rohamosan csökken, pesszimista gondolatok válnak uralkodóvá, és apatikus állapot, a magányosság érzése, koncentrációra való képtelenség is megjelenik.
- Milyen szerepet játszik az örökletesség?
Ha az apa, vagy az anya érintett a betegségben, az öröklődés esélye 15%, és ha mindkét szülő szenved ebben a pszichiátriai kórképben, a valószínűség 50 %. A mai napig folyó kutatások szerint a komplex gének sérülékenysége, genetikai tényezők tehát nem kis szerepet játszanak e betegség kialakulásában, de nem feltétlenül vezetnek oda.
- Hogyan fejlődik ki a betegség, és milyen kezelési lehetőségek vannak?
Rendszerint serdülőkorban, vagy a felnőttkor kezdetén jelenik meg, gyakran erős stressz- vagy sokkhatás következtében, és egy életen át aktív marad. De számos gyógyszeres kezelés létezik, melyek mindegyikénél a lítium a hivatkozási alap. Segíthet például néhány antiepileptikus (hangulatstabilizáló) és fentebb említett neuroleptikus gyógyszer. A lényeg a betegség kézben tartása, melynek során a gyógyszeres kezeléshez társulniuk kell pszicho- és pszichoszociális terápiáknak. Az utóbbiak a mindennapok társas érintkezéseinek normalizálását célozzák; ilyen mondjuk a kognitív (gondolkodással összefüggő), vagy a viselkedés-terápia. A pszichoterápiát a szakember végezheti egyénileg, vagy csoportosan, ill. a családtagok bevonásával is. Történik mindez annak érdekében, hogy minél tovább megőrizhető legyen az érzelmi egyensúly és a normális életvitel.
Galenus
