Neve az egész világon ugyanazt jelenti milliók számára. Kivételes tánctudását nem csak a balett kedvelői csodálták. Az intellektuális, elmélkedős, kissé titokzatos és nyughatatlan személyiség találkozása a páratlan tehetséggel és a tánc iránti mérhetetlen alázattal. Markó Iván Kossuthdíjas táncművész és koreográfus a saját elmondása szerint legalább huszonöt ember életét élte meg. Ebből most mi is kapunk egy pici ízelítőt.
• Hogyan lesz valakiből balett-táncos? Nagyon korán el kell kezdeni.
Ekkor még a szülői ráhatás nagyobb, vagy már a kisgyereknek is van akarata? Mindent a Jóisten dönt el. Én hároméves koromban kezdtem el. Tizenegyen laktunk egy négyszobás lakásban Budapesten, a Hajós utcában. Nagybácsi, nagynéni, két unokatestvér, apuka, anyuka, nagypapa, nagymama, én és két albérlő. Egymásba nyíló szobák voltak, tehát ment mindenki mindenhová, egy kis WC, egy kis konyha, rézkályhával fűthető fürdőszobai meleg víz, de szeretetben éltünk. Albert Einstein a halála előtt néhány nappal azt írta a lányának:„Drága lányom, a világmindenség titka a szeretet.” Ezt egy Nobel-díjas tudós kimondta.
Helyesen mondta, ez így igaz, és ugyanúgy, ahogy a keresztényeknél, katolikusoknál,
zsidóknál és bárhol, vannak kiemelkedő emberek, és vannak rémisztőek. De mindig egyetlenegy kérdés van. Milyen ember vagy? Csak ez a kérdés. Tehát igen, háromévesen kezdtem el a balettet, nagybátyámnak, nagynénémnek a szobájában ültem az ágyon, szólt a rádió. Hányat írunk? 1950-et. Ültem az ágyon, szólt a zene, és ma is emlékszem, elkezdtem ülve táncolni. És most mennyi vagyok? 73. Hároméves koromtól, 70 év, hetven év örök szerelem, amely a halálomig tart, ez biztos. A szülők hihetetlenül segítettek abban, hogy tűrték. Nem ellenezték, eltűrték. Amikor hazamentem – már balettintézetes koromban –, az egész napi gyakorlat, tanulás után, otthon 8-tól éjfélig egyedül gyakoroltam, de úgy, hogy tükör nem volt a lakásban, de volt egy nagy fekete politúrozott szekrény, azon láttam magamat. És volt egy régi, dupla ágy, fatámlával. Azt fogtam, szemben a politúros szekrénnyel. A szüleim már volt, hogy horkoltak az ágyban, és én a legkeményebb favágógyakorlatokat csináltam 8-tól éjfélig, nyolc éven át mindennap. Nem hagytak békén az évfolyamtársaim, és életemben egyszer elmentem velük egy buliba. Lelkiismeretfurdalásom volt, és azt mondtam: istenem, de hülye vagyok, nekem otthon kellett volna gyakorolnom. Én csak a munkát tettem bele, de azt ki merem mondani, hogy nálam többet ebben a hivatásban nem dolgozott senki. Több ezer előadás, 107 koreográfia, két együttest alapítottam, iskolát alapítottam, 14 táncfilmet csináltam.
• Ez mind te vagy. Hogyan jellemeznéd magad?
Én a színházban, az emberek előtt teljesen meztelen lélekkel csinálok mindent. Engem a Jóisten segít. Nagyon sokat kaptam tőle. Ezért gyerekkoromban megfogadtam, hogy nem imádkozok, és nem kérek tőle soha semmit.
• Akkor te párbeszédet folytatsz Istennel?
Folyamatosan. A könyvemben ezt meg is írtam. Amikor este otthon a kis vaskályhában
izzott a szén, én kitaláltam egy mesét. Így hangzott: „A Jóisten a kezét a homlokomon tartja. Ha rossz vagyok, felemeli az egyik ujját, ha még rosszabb, a másodikat, harmadikat, negyediket, de az ötödiket mindig magamon érzem.” Igen, ez az erőm a mai napig.
• Volt az életedben olyan személy, aki vagy vezérelte az életedet, vagy megváltoztatott bizonyos pontokon?
Igen. Többen voltak. De anyukám volt a meghatározó. Én azt gondolom, hogy egy születésnapon, mikor az embernek a saját születésnapját ünneplik, akkor nem a gyereket kellene ünnepelni, hanem az édesanyát, aki kilenc hónapon keresztül a saját testében, a testnedvével élteti, táplálja, utána életre hozza. Meggyőződésem szerint ez a legnagyobb emberi csoda. Én nem vettem magamra a születésnapomat soha.
• És akkor téged mikor kell ünnepelni?
A színházban. Ha megérdemlem.
• De ott ünnepeltek is téged az emberek.
Elképesztő mennyiségben és minőségben. Párizsban 120 ezren voltak, amikor csináltam a francia forradalom kétszáz éves évfordulójára a Párizs gyermekei című darabot, 120 ezren két óriási kivetítőn nézték, majd film is készült belőle. A mai napig 25 ember életét éltem meg, de nem biztos, hogy eleget mondok, és nincs nyugalmam egy percre sem. Tele a lelki bőröndöm táncművekkel, a nap 24 órájában tettre kész vagyok, ha a Jóisten új feladatokat jelölne ki számomra.
• A nyugtalanság jó vagy rossz?
Ezért születtem. A múltkor felhívott egy ismerősöm. Én internetellenes vagyok, be sem tudom kapcsolni. Gondolom, ez a XXI. század szellemi atombombája, leginkább a fiatalságszámára. De az ismerősöm királybenne. Azt mondja nekem: „ Mit gondolsz, hány kattintás van a nevedre az interneten?” Mondom, nem tudom, be sem tudom kapcsolni. Ezer? Nem. Ötezer? Nem. Na, a végén tízmilliónál meguntam, erre azt mondja: 34 500 000. Fel sem tudtam fogni ezt a számot, és villámgyorsan letettem a kagylót.
• Miért? Az elismerést, az érdeklődést el kell fogadni.
Az az igazság, ahogy múlnak az évtizedek, nem az évek, hanem az évtizedek, képtelen vagyok ezt megszokni. Régen jobban viseltem. Ez nem én vagyok, amiért engem dicsérnek, ezt a Jóisten adta így nekem.
• De felismerted, amit ő adott, és dolgoztál érte. Hány ember nem ismeri fel!
Nem csak nem ismeri fel, sajnos visszaél vele. Ez nagy hiba, és nagyon nagy baj. A tehetségével nagyon sok ember visszaél. Ez nagy bűn. A tehetséggel nagy emberi felelősséget kell vállalni. Mitől férfi egy férfi? Nem attól, hogy milyen a potenciális képessége, hanem attól, hogy a szeretetteiért felelősséget vállal. Én tudom, hogy nincs vagyon, nincsenek javak, csak egy valami van. Ami te vagy, ami benned van, semmi más. Ez a te igazi és egyetlen vagyonod. Én is szeretem a szép tárgyakat, de el tudom ereszteni őket, ha kell.
• És a személyeket?
Az fájdalmas.
• De őket is el tudod ereszteni?
Muszáj. De igazándiból teljesen biztos, hogynem. Mert nem tehetem meg azzal az emberrel, akitől kaptam valamit az életben (és itt nemcsak az anyagiakra gondolok), akár nő, akár férfi. Hogy fogalmazzam meg: az a szó, hogy hála, az nem egy szégyen szó. Az nem egyenlő a korrupcióval, amit a politika talált ki. A hálának szívből kell jönnie. Az nem is tud másként jönni, azt nem is érzik hálának az emberek. Ezt az anyukámtól tanultam. Azt mondta: „Ivánka, szeresd az ellenségeidet.”Mondtam, anyuka, mit beszélsz? Legszívesebben eltüntetnének engem a földszínéről is. „Ivánka, akkor is szeresd az ellenségeidet.”
• Maximalista vagy?
Igen. Hármanvoltunk. A mester, Maurice Béjart, Isten nyugosztalja, pótolhatatlan, zseniális ember volt. Iszonyatos hazugság, hogy nincsenek pótolhatatlan emberek. De bizony vannak. Soroljam őket? Nem sorolom, tudjuk. Amagyar államalapító István király óta pontosan tudjuk hazánkban. Ha nekem lehetőségem lenne, minden felsőosztályos általános iskolába bevezetném István király intelmeit Imre herceghez. Ennél tökéletesebb írás a hatalom birtokosai számára nincs. Ez olyan hibátlan, olyan bölcs, olyan emberi. Tehát Maurice Béjart, a mester, Gombár Judit, a feleségem és én, teljesen egymástól függetlenül és másként, de ugyan azt a mondatot írtuk ki a zászlónkra. „A maximum alatt nincsen semmi.”Ami izgalmas volt, azaz, hogy teljesen háromféle módon értette mind a három ember a zászlónak az azonos mondatát. Maurice Béjart úgy gondolta, hogy a saját, vitathatatlan zsenialitásához képest aki kilógott egy kicsit, azzal nem tudott dolgozni. Judit megértő volt ebben a dologban, mert Béjart-ét is a magáéna kérezte, és azt is, amit én mondtam. Én is úgy gondolom, hogy a maximum alatt nincsen semmi, de ez mindenkinek az egyéni maximumára értendő. Nem az enyémre, nem a másikéra, a sajátjára. Amire ő képes, amihez neki van tudása, ereje, képessége. Mind a két embert végtelenül becsültem, tiszteltem, szerettem.
• A könyvednek az a címe, hogy A magány mosolya. Ez mit jelent?
Ha valami nagy bajban vagyok, vagy nagyon megdöbbentő szituációba kerülök, akkor teljesen ösztönösen – hogy miért, azt nem tudom megmondani – kiül rám ez a mosoly. Ez a magány mosolya.
• A magányt nem úgy érted, ahogy az emberek általában értik?
Mindenki magányos. Csak nem mindenki érti. Abban magányos, hogy a végén, az elszámolásnál egyedül van. Hiába van mellette család, gyerek, bárki, szerelem, ott ő van elítélve, ő van megítélve. Egy életveszélyes autóbaleset kapcsán egy-két másodperc alatt egy gyorsított felvételben lepergett előttem az életem. Ez alatt még azt is megállapítottam, hogy nincs mit szégyellnem, de az, amiért születtem, még nem történt meg. Ekkor 24 éves voltam. Ebből a megélt tapasztalatból azt gondolom, hogy nem az Isten ítéli meg az embert, hanem élete utolsó másodperceiben az ember saját magát ítéli meg. Én ezt mélyen így érzem. Mert van, aki retteg az elszámolástól, fél. Az érthető, hogy senki nem szeretné a halált, az elmúlást, és senki nem szeretné a fájdalmat. Mert a súlyos betegségből is szeretne továbbélni, vagy tán könnyíteni a betegségén, de a halállal szemben már nincs semmi. Egyedül te vagy. Mindennel neked kell szembenézned.
Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő-gyógyszerész
