Mit tegyünk, ha egy szerettünk nem akar meggyógyulni? Vajon hol húzódik a határ, meddig érdemes próbálkozni, és mikor kell elfogadni a döntését?
Gondolkodunk néha azon, hogy vajon milyen tényezőkön is múlik a gyógyulás sikeres kimenetele? A két fő tényező maga a kezelés és a gyógyulásba vetett hit. Mindkettő szükséges, egyik nélkül a másik sem lehet teljes. Gondoljunk csak bele, ha valaki meg akar gyógyulni, de mégsem megy el a számára szükséges műtétre, vagy nem szedi be a fertőzés leküzdéséhez szükséges gyógyszert, akkor mégis, hogyan gyógyulhatna meg?
A másik véglet az, amikor minden terápiát végigcsinál az illető, de nem hisz abban, hogy valamelyik is segíthet számára. Hiányzik belőle a gyógyulni akarás. Úgy van vele, hogy rajta nem lehet segíteni, és egyszer csak feladja. Aki már nem akar élni, mégis, hogyan segíthetne rajta a világ összes gyógymódja?
Nagyon fontos annál a betegnél, akinél hiányzik valamelyik a két fő elem közül, hogy megtámogassuk őt. Itt lépnek be a járulékos tényezők, amelyek szintén lényegesek, hogy ez a kettő célt érhessen.
Melyek a járulékos elemek?
Több ilyen is létezik, az egyik, amely kiemelendő, az az empátia. A másik pedig a támogatás.
Miért fontos az empátia?
Együttérzés, empátia nélkül csak elfogadni tudunk bizonyos helyzeteket,eseteket, embereket, de megérteni nem fogjuk tudni teljes mértékben. Egy komoly betegség idején pedig leginkább arra van szüksége az egyénnek, hogy megértsük őt, hogy pontosan tudjuk, ő min megy keresztül. Természetes, hogyha nem járunk hasonló cipőben, nem fogunk tudni 100%-osan azonosulni a problémájával, de sokat számíthat neki, ha csak részben megpróbálunk együttérzést tanúsítani. Már az is rengeteget segíthet, ha nem ítélkezünk felette, nem csak őt és az életmódját hibáztatjuk azért, amiért beteg lett.
Támogatás, de nemcsak fizikailag
A másik járulékos paraméter szorosan összefügg az empátiával, hiszen támogatni valakit sokkal könnyebb, ha megértjük őt, és érdekel minket a sorsa. Nem fordulunk el tőle csak azért, mert belekerült egy küzdelmes, rossz időszakba. Valakinek, aki mindennap küzd önmagáért, az életéért, rengeteget jelenthet, ha csak pusztán mellé ülünk és megsimogatjuk a hátát, viszünk neki egy pohár vizet. Nem beszélve arról, ha netán aktívan tudjuk segíteni a mindennapjait. A beteg hálás, még akkor is, ha ez nem mindig látszódik! Lehet, hogy néha ingerültebb, de egy olyan helyzetben nem meglepő az a viselkedés.
Mit tegyünk, ha egy családtagunk/ismerősünk nem akar küzdeni?
Beszélgetni kell vele nagyon sokat megpróbálni hatni rá, és megtalálni a számára ösztönző húzóerőt. A nehézség az egészben az, hogy a beteg döntéseit tiszteletben kell tartani! Ez mérhetetlenül küzdelmes tud lenni, iszonyú nehéz elfogadni, ha valaki már feladta, és nem akar több kezelést. Amellett, hogy orvosa elfogadja a döntését, a családtagoknak is el kell. Mégis érdemes olykor megpróbálni a gyógyulás felé terelgetni őt akár, csak egy kis tanács formájában. Lehet, csupán arra vár, hogy valaki megmutassa neki, miért érdemes tovább küzdeni. Lehet, hogy saját magának sem akarja ezt bevallani, de titkon vár a jelre.
Mégis, hol a határ?
Meddig lehet elmenni a „rábeszélés megpróbálásában”? Mi az, ami még beleillik a „tiszteletben tartjuk a döntését” fogalomba, és nem lépünk át egy erőszakos, érzelmi zsarolásba? Ha aktívan részt veszünk az illető mindennapjaiban, jogunk van elmondani az érzéseinket, azt is, hogy miért szeretnénk, ha küzdene, miért jelent számunkra olyan sokat, hogy harcoljon, miért kellene mégis megpróbálnia a kétesélyes dolgot is, de talán ez minden.
Dr. Scheszták Dóra Melánia
gyógyszerész
