Hetek óta másról sem szólnak a mindennapjaink, mint a koronavírusról, vásárlási lázról, karanténról. A bizonytalanság egész nap ott lebeg a szemünk előtt. Amíg csak a világ másik felén tombolt a vírus, nem éreztük a helyzet súlyosságát, de gyorsan megjelent nálunk is, és nem igazán volt időnk lelkileg rákészülni. Szinte azonnal alkalmazkodnunk kell egy gyorsan kialakult helyzethez. Különbözők vagyuk, különbözően reagálunk. Itt és most azonban mit tehetünk azért, hogy könnyebb legyen?
Általánosságban elmondható, hogy háromféleképpen reagálunk egy járványra, illetve a hasonló helyzetekre.
• A realisták, akik a tényekből indulnak ki, igyekeznek a tényeket kiszűrni az információhalmazból, és a dolgokat megfelelően a helyükön kezelni. A másik két csoport azonban elrugaszkodik a valóságtól.
• Ha a félelem eluralkodik, akkor egyesek felnagyítják a valóságot, irreálisan látják azt, a rettegés lesz úrrá rajtuk, ami akár pánikrohamokhoz is vezethet. A stressz és a belső szorongás folyamatosan jelen van minden pillanatban. Ők azok, akik hajlamosak az ál hírek generálására, terjesztésére. Az által próbálják igazolni saját reakciójukat, hogy a valós veszélyt felnagyítják.
• A másik csoport az elkerülők vagy más néven bagatellizálók csoportja, ők szintén nem a valóságot látják, mert eltompítják a tényeket, úgy védik magukat, hogy nem vesznek tudomást a valós dolgokról. Mindkét magatartás mögött a félelem áll. Érzelmi alapú döntéseket hoznak és nem racionálisat.
Mi lehet a megoldás, hogy a legjobban vészelje át mindenki a kialakult helyzetet?
A tudatosítás, az elemző-értékelő attitűd az, amellyel leginkább racionalizálni tudjuk a félelmet, a szorongást. Tudatosítással tudunk átkeretezni dolgokat, és új nézőpontokat találni. Nézzük meg, mi zajlik le bennünk, ha a következő kérdéseket feltesszük magunknak, és megválaszoljuk! Még hatásosabb, ha le is írjuk, és utána hangosan visszaolvassuk. A tudatosítás tud kirángatni minket abból a spirálból, amelyben csak pörgetjük magunkat, amely megakadályoz minket abban, hogy meghalljunk, meglássunk más lehetőségeket.
Mi az, ami most konkrétan tőlünk függ, rajtunk múlik?
Otthon maradni, kerülni a társaságot, csak a legfontosabb élelmiszervásárlásokat intézni, tanulni, foglalkozni a gyerekkel, segíteni az időseknek, hogy ők is otthon maradjanak.
Mi az, amit kontrollálhatunk ebben a helyzetben?
Valóban segít, ha 5 percenként görgetjük a hírfolyamot, és elolvassuk ugyan azt a hírt 628-szor minden oldalon? Mi lenne, ha kiválasztanánk a számunkra leghitelesebb hírforrást, és ugyanazt a hírt csak ott olvasnánk el? Haszos lenne-e, ha nem este, lefekvés előtt olvasnánk el a koronahíreket, hanem választanánk egy olyan napszakot, amikor már megjelent a kellő új információ, de még nincs hatással a pihenésünkre?
A hírek hatására az elmúlt két hétben felvásárlási láz alakult ki, az üzletek arról számolnak be, hogy naponta a karácsonyi csúcskor szokásos forgalmat bonyolítják le. Ott állunk a boltban, azt látjuk, hogy ott vannak a kosarakban a konzervhegyek, a temérdek toalettpapír. Láncreakció alakul ki, mi is felvesszük a ritmust, sodródunk a többiekkel. Ezt az állapotot az emberek gerjesztik, tartják fent. Nehéz ebből a körforgásból kilépni. Ebben az esetben már nem a vírustól félünk, hanem, mivel minden bizonytalan, nincs kapaszkodó, a túlélési ösztön hatalmasodik el rajtunk. Félünk, hogy éhen halunk.
Miért a liszt és a cukor az, amiből betárazunk?
Azért, mert az idősek a világháború idején ezt tanulták meg, mi fiatalok pedig lemásoljuk őket. De valójában mit csinálok annyi cukorral, amikor az egészségtudatos életem már szinte kiirtotta a használatát? Valóban az egész ország kenyeret fog otthon sütni, illetve megtanulja, hogyan kell? Valóban kellenek azok a löncshúskonzervek és zacskós levesek, amelyeket maximum az első vizsgaidőszakban ettünk meg, de azóta sincs gyomrunk hozzá?
Ha vásárlás előtt tudatosítjuk, hogy valójában mire van szükségünk, ezeket a dolgokat vettük volna meg? Hogyan működünk normál körülmények között? Átgondoljuk, mit szeretnénk, célokat állítunk fel, akciótervet gyártunk hozzá, amely végig ott van a fókuszunkban, és ez lesz a mozgatórugója a magatartásunknak.
Mi történne, ha most is ezt a mechanizust követnénk?
A karantén, a járványügyi korlátozások kettős érzést okoznak bennünk.
• Először a feszültség jelenik meg az új keretektől, amely utálatban nyilvánul meg, és ellenkezést vált ki. Ezért sem bírunk otthon maradni, noha máskor rendkívül könnyen ment.
• Később, amikor már tudatosítunk, a védelem mechanizmusa uralkodik,
megértjük, mi miért történik. Ez az az időszak, amikor a céljainkat már meg tudjuk fogalmazni.
Mik is lehetnek az új céljaink?
Korábban folyton azt mondtuk, hogy erre nincs időm, arra nincs időm, nincs időm takarítani, nincs időm nyelvet tanulni, nem jut elég időm a családra, a sportolásra. Most lelassultunk, picit megálltunk, itt az idő ezekre az új dolgokra, ön – ismeretünk fejlesztésére. Ezekből akkor lesznek azonban célok, ha reálisan, konkrétan megfogalmazzuk, és valamilyen időpontot rendelünk hozzá. A célok eléréséhez akcióterv szükséges. Korábban napi rutin szerint éltünk, meghatározott időben dolgoztunk, illetve éltük a magánéletünket.
• Hogyan tudunk valami ehhez hasonló rendszert beletenni az új, otthoni hétköznapjainkba?
• Miben tud segíteni, ha meghatározzuk ugyanúgy a munkára kijelölt időt, illetve a szabadidőt?
• Munkaidő alatt nemcsak a home office-ban töltött munkát értjük, lehet az házimunka is. Lényeg, hogy valami napi rutinról tudjunk beszélni. Amikor dolgozunk, hasznosnak érezzük magunkat, ha nincs munkánk, lelkiismeretfurdalásunk van, haszontalannak érezzük magunkat. Ezért is van az, hogy nem érezzük jól magunkat a bőrünkben a házi karanténunkban. Ha valamilyen feladatot adunk magunknak, akkor újra hasznosnak érezzük magunkat. a gyerekeknél ugyanez a helyzet.
A szülőknek így nemcsak a saját maguk számára feladat a célállítás és a napi rutin kialakítása, hanem a gyereküknek is segíteniük kell ebben. A nem vagyok hasznos érzése a gyerekeknél is ugyanúgy meglesz, ha a napi tanulási rutin nincs meg, ahogy a szülőknél a munka hiánya okozza ugyanezt.
Ha korábban rendszeresen sportoltunk, hogyan tudjuk ezt a megváltozott körülmények között megtenni? Milyen hatása lesz, ha nem csinálunk semmit, eltunyulunk?
Fontos, hogy asszertíven kommunikáljunk egymással, mondjuk el a másiknak, hogy érezzük magunkat. Társas lények vagyunk. Aki egyedül van otthon, annak meg kell találnia a kapcsolattartás különböző formáit, amelyekkel a magány érzését csökkentheti.
Saját magunknak is feltehetjük a kérdést: Hogy érzem magam? Milyen gyakran állunk meg egy kicsit, hogy feltegyük magunknak ezt a kérdést, és milyen gyakran várjuk meg egyáltalán a választ? Tehát, hogy érezzük magunkat? Korábban, ha nem is láttuk, hogy mi fog történni, valami kapaszkodónk mégiscsak volt. Korábbi tapasztalataink, mások példája.
Ilyen járvánnyal még nem találkoztunk, nehezebben nyúlunk erőforrásokhoz. A társadalom vezetőinek, legyen az kormányoldal vagy ellenzék, azért is van nagy felelőssége, mert ezt a bizonytalant kell bejósolhatóvá tennie. Ez csak nyílt, edukatív, asszertív kommunikációval lehetséges. A feszültségünket csökkentik, ha elmagyarázzák, hogy mi miért van, mik lesznek ennek érdekében a következő lépések. Látjuk, hogy itt is a célok és az akcióterv jelenik meg.
Itt az idő, hogy megálljunk, dolgozzunk magunkon. Írásomban a példák az én agendámból jöttek, fontos, hogy minden olvasó a saját példáit is megfogalmazza, hisz mindenki a saját agendájával tud legjobban dolgozni saját magán. Engedjük meg, hogy féljünk, mert a félelem aktivitást vált ki, mozgósítja az erőforrásainkat és az akcióterv készítését, ami fontos a megküzdéshez és később a pozitív jövőkép kialakításához.
Dr. Baksa Balázs
life és business coach, mediátor
www.baksabalazs.hu
+36 (70) 772-1584
A cikk a Patika Magazin mellékletében jelent meg, ami letölthető ITT!
