Rettenetesen rosszul voltam napok óta, gondoltam, itt már „csak a piócás ember segíthet” – mondaná Bendegúz az Indul a bakterház című fergeteges filmből.
Levánszorogtam a háziorvosomhoz, míg vártam a soromra, a rendelőben feküdtem a padon, jártányi erőm nem volt. Rázott a hideg, húzott a fejem lefelé, mintha eltűnt volna belőlem az élet. Egy Covid-teszt után nyomatékosan közölte az orvosom, hogy „vastagon” pozitív, és nemcsak covidos vagyok, hanem gyulladás van a szervezetemben, és valószínű, az influenza is társult mindezekhez. Rengeteg folyadék, méz, gyömbér, citrom, C-vitamin, D-vitamin és ágynyugalom. Ezt javasolták, azt mondták: nincs gyógyszer a vírus ellen.
Napokig víziók, lázálmok gyötörtek éjszakánként. Egy sötét, masszaszerű árny próbált legyőzni, eltiporni. Borzalmas rémálmok zakatoltak a lelkemben, de valahogyan mindig felülkerekedtem ezeken. Küzdöttem, elfáradtam, újrakezdtem, majd ismét belefáradtam a harcba. Egy hajnalon azon kaptam magam, hogy számításba veszem a lakásomat, értékeimet, és terveztem, hogy a fiaimat felhívom, mit cselekedjenek, ha „valami baj” történne velem. A lakáskulcsot kivettem a zárból, hogy a fiaim be tudjanak jönni – hisz van kulcsuk az otthonomhoz –, ha egy reggel netán nem ébrednék fel.
A családom, barátaim szeretetére figyeltem csak, mert kaptam nagyon sok energiát, törődést. Anyukám főzött, sütött, a testvérem, a fiaim hordták az ételt, citromot, banánt a lakásom elé. Én meg próbáltam enni, hogy legyen erőm a küzdelemhez, az élni akaráshoz. Bár sem étvágy, sem élni akarás nincs az emberben ilyenkor. Szegény édesanyám kérdezgette: „Ízlett a finom étel?” Mondtam, nagyon, bár nem érzek ízt és illatot, de tudom, hogy milyen remek háziasszony, és azt is, hogy az étellel szereti a családot. (Most, hogy írom ezeket a sorokat, ennek már negyedik hete, még mindig nem tért vissza az illat- és ízérzékelésem.)
Egy ilyen aljas betegség azonban sokat is taníthat az embernek, ha megértjük az üzenetét.
Eleinte nagyon sajnáltam magam, hogy lázasan, egyedül, kiszolgáltatottan fekszem, még azt is meg kellett terveznem, hogy kiballagjak a mosdóig, majd remegve bújtam vissza a takaró ölelésébe.
Aztán éjszakákon át küzdöttem ezzel a furcsa árnnyal, aki próbált engem legyőzni, majd egy lázas hajnalon megvilágosodtam. Rájöttem, hogy ez az igazi Szent György harca a sárkánnyal, amit önmagunkban vívunk, önmagunkért kell legyőzni a sárkányt, a támadó veszedelmet. Önmagamért és azokért, akiknek fontos vagyok, akik megkérdezték, hogy élek-e még és hogy vagyok. Egyre világosabbá vált bennem, hogy le kell győznöm ezt a szörnyű, barna és ragacsos undormányt, aki éjjelente sunyi módon a lázas testemet próbálja lenyomni. Mintha elszívná a lelkemet, az életerőmet.
Egyre fogyott a testem és az erőm is, minden éjjel elvitt valamit belőlem. Már majdnem föladtam a harcot, már majdnem elegem lett a lázálmokból, már majdnem megadtam magam a halál ölelésének, amikor egy reggel azt álmodtam, hogy lecsúszik rólam ez a veszedelem, és eltűnik a padlón, mintha elnyelte volna a föld. Majd álmomban repültem szikrázóan szép és smaragdzöld mezők fölött, és kék lepkéket láttam, meg pitypangok szálltak a fényben… Akkor tudtam, hogy győztem. Győztem a betegség, a szörny, a sárkány fölött.
Győztem önmagam fölött, mert volt erőm beleállni a küzdelembe, a harcba, és felismertem, hogy egyszer kell csak legyőznöm, többé nem jön vissza.
Nyilván ekkor indult el a gyógyulásom, de ez nem egy-két nap története, hanem két hét lefolyása.
- Megtanultam közben, hogy az ember egyedül önmagára számíthat, és ez így van jól, ill. azokra, akik igazán szeretnek, és volt két percük, hogy telefonáljanak vagy üzenetet írjanak.
- Megtanultam, hogy tetszik a megtapasztalt erőm, amit felismertem önmagamban.
- Megtanultam, hogy nincs már időm felesleges és felületes emberekre, dolgokra, csak a szeretetre és az igaz emberekre.
- Megtanultam, hogy a betegség kiiktat a körforgásból és pihenésre késztet, hogy az ember végiggondolhassa és újrakezdhesse az életét.
- Megtanultam, hogy nem egy-két szem gyógyszer oldja meg a gyógyulást, hanem az, ha én akarom saját magamat gyógyítani, mert képes is vagyok rá, mint mindenki, ha van bennem elég alázat, hit mindehhez, és tengernyi türelem.
- Megtanultam, hogy értékeljem az egészségemet és magamat, hogy vigyázzak magamra ezután, mert értékes vagyok és fontos.
- Megtanultam nemet mondani és azt is, hogy nem kell magyarázkodnom semmiért.
- Megtanultam elengedni az önsajnálatot, mert közben átvette a helyét a tudatosságom, ami elegáns és érett gondolatokkal adta tudtomra, hogy győzelemre van ítélve a lélek.
Olyan volt ez a betegség, ez a küzdelem, mintha egy kilépési pontot kaptam volna a haláltól vagy az élettől, és a lelkem eldönthette, hogy mit szeretne.
A különös az volt ebben a küzdelemben, hogy valami tiszteletet érzek a veszélyre gondolva, mintha azért jött volna, hogy tanítson küzdeni vagy élni akarni. Mindannyian megvívjuk azt a bizonyos harcot a sárkánnyal, és a sárkány nem egy látható állat, hanem a démonaink, a félelmeink, a hitetlenségeink.
Mindenki lehet győztes, ha önmagát győzelemre ítéli.
S hogy mi a győzelem? Azt mindenki döntse el saját maga, mert mindenkinek más. Mindennap új élet kezdődik, és lehetőségünk van azt jobban csinálni, mint tegnap.
Vinci- Vészabó Noémi
Leonardo da Vinci- és Caravaggio-díjas festőművész, író
a MANK és a Magyar Írók Egyesületének tagja
A cikk a Patika Magazinban jelent meg. A magazint keresse minden hónapban a gyógyszertárakban.
2024. január
