Delhusa Gjont éppen hatalmas próba közepén kaptuk el, aki lázasan készülödött a 45 éves jubileumi koncertjére a budapesti Arénában.
• Mi volt az a pont, amikor rájöttél, hogy ilyen különleges hangszínnel neked énekelned kell?
Nagyon vásott kölyök voltam. Apám már gyerekkoromban mondta nekem, hogy fiam, sok vagy te a magyar embereknek. Az általános iskolában a zeneórán éppen kottaolvasást tanultunk, és én éppen nem készültem. A tanár kiszúrt engem. Kimentem felelni, a kezembe adott egy zenekönyvet, és azt mondta, hogy tessék, olvasd. A kezembe vettem. A kis gombócok ott voltak a vonalakon, és én elkezdtem „hasalni” a kottát. Ami feljebb volt a vonalon, azt magasabban énekeltem, ami lejjebb, azt alacsonyabban. Elénekeltem, és a tanárnak tátva maradt a szája. A helyemre küldött, nem adott sem intőt, sem egyest. Behívatta a szüleimet, és azt mondta: kedves szülők, a gyereküket feltétlenül zenei pályára kell íratni. Innen volt az indíttatás. A nagybátyáim ötödikes koromban külföldről hoztak egy gitárt, és az akkori sztárok, Adriano Celentano, Rita Pavone számait megtanultam utánozni. Nagyon hamar saját szerzeményeim is lettek.
• Kialakult a saját stílusod.
Igen, ami nekem a mai napig a legnagyobb haszon ezen a pályán. Szeretem, hogy szerző is vagyok. A szerzőségben jobban kiélem magam, mint az éneklésben.
• Az egy másfajta alkotás?
Ez úgy kiszakad, kijön az ember lelkéből, a másik pedig egy keresés, kutatás a zene világában. Nekem annyi zene van itt belül, hogy el sem tudom mondani. Ha leülök a hangszer mellé, ami zongora vagy gitár, akkor csak úgy jön.
• Szerinted a siker mitől függ?
A siker a feltétel nélküli alázat, alázat, alázat. Feltétel nélküli szeretet a közönség felé.
Az alázatba az is beletartozik, hogy közszolgálati szereplőként felvállalod, amikor a magánéletedbe bele-belekukucskálnak, beleturkálnak, ez ezzel együtt jár. Bárhogy szeretnél titkolni valamit, ha arra fény derül, akkor tudnod kell, hogy ha a szeretetben is melletted állnak, akkor a kíváncsiságban is melletted állnak, és ha kell, akkor a feddésben is. Gyakorlatilag én mindig azt mondtam, mivel elég sok kritikát kaptam a pályám során a médiától, a szakemberektől véleménykülönbségek miatt, hogy mit kellene csinálnom, de egyetlenegy dolgot tartok szem előtt: előttem áll a közönség.
Bármilyen csalódásom volt, mindig a közönségben leltem nyugalmat vagy vigaszt. Mindig a közönség jelezte nekem legjobban, hogy jó úton járok vagy kevésbé. Erősebb taps, kevesebb taps. Sok autogram, sok puszi, vagy kevesebb. A színpadról le lehet mérni egy-egy dal sikerét.
• Mit nehezebb menedzselni? A magánéletedet vagy a szakmai életedet?
A szakmai élet nekem nagyon nehéz. Nagyon önfejű vagyok, és magabiztos is. A magabiztosság néha elhajlik egy olyan irányba, hogy nem engedek a 21-ből, és a menedzservilág nagyon cápavilág.
• Ebben te egyedül töröd az utat magadnak?
Gyakorlatilag sokáig volt menedzserem, de az ember idővel ezt is kitanulja. A ’90-es évek végén Demjén Rózsi után megalapítottam a második magán-lemezkiadócéget Magyarországon. Mindenben tőle kértem tanácsot, és 15 évig nagyon szépen üzemelt a Delhusa Records, aztán jött az internet világa, ahol ezek a hanghordozók nem voltak már versenyképesek.
• Volt-e az életedben valami igazán nehéz akadály?
Ilyen kétszer fordult elő az életemben. Egyszer, amikor megszületett az első gyerekem, és Nyugat-Németországban egy hároméves szerződést toltak elém. Azt mondták, hogy írd alá, de nem mehetsz haza, hanem felhívod a feleségedet, ő vonatra száll, kint maradtok. Akkor még vasfüggöny volt, és szocializmus. Felhívtam a feleségemet, azt mondta, hogy nem képzeled! Bolond vagy? Itt az egyhetes kisbaba, a ház, most szültem. Nem mert eljönni. Ez volt az egyik nagy „megpróbáltatásom”. Hazajöttem, és itt folytattam a munkámat. Ráadásul itt kihagytam nyolc évet az NDK- és az NSZK-időszak miatt, és újra kellett építenem a pályámat. Ekkor volt a másodvirágzásom, a Kis csavargó-korszak, amelyben születtek a Mindenem a farmerem, Gyertyák a síron, Rómeó és Júlia, Csaba emlékdal, ez egy új korszak volt. Ezt kihevertem, és jött egy másik nagy törés. Dél-Amerikában, Chilében második lettem egy világzenei eseményen, és akkor a második gyerekem születésekor szinte ugyanez történt. Felajánlottak egy ötéves szerződést Chilében, és megint rimánkodtam a páromnak, hogy küldöm a repülőjegyet, gyere, próbáljuk meg, de megint nem mert. Persze mindenben benne van, hogy lehet, hogy bejött volna, lehet, hogy nem. Egy lemezszerződés még nem garancia arra, hogy igazi csúcssztár leszel. Az inkább esély volt, hogy ezen a nagy világfesztiválon második lettem, és ilyeneket utasítottam magam mögé, mint Toto Cutugno, Sisi Catch. Én világfi vagyok, én szerettem volna világsztár lenni, bele tudtam élni magam. Annál is inkább, mert kisgyerekkorom óta három-négy nyelven beszéltünk a családban. Négynemzetiségű nagyszülők unokája vagyok. Édesanyám részéről van egy német nagymamám, egy magyar nagypapám, apu részéről egy görög nagymama és egy albán nagypapa. Kiskoromtól fogva szinkrontolmács voltam a családi vacsoránál. Tehát amikor kimentem Németországba, anyanyelvi szinten énekeltem az első lemezemet, Nyugat-Németországban a második lemezemet, és csak a harmadik lemezem jelent meg Magyarországon. Tehát valamiért mindig előbb díjaztak külföldön, mint itthon. Persze Magyarország a hazám, de mindig valamiféle kérdőjelek voltak az életemben.
• Neked mi kell a boldogsághoz?
Napfény, szeretet, biztonság. Életbiztonság. Nem mondom azt, hogy jólét, mert mindenkinek mást jelent a jólét. Nincsenek Ferrari és kacsalábon forgó palota utáni vágyaim. A szabadidőm 80 százalékát a szabad ég alatt töltöm el. A párommal kilovagolunk pár órára a szabadba. Ha csak kiülök a napra, jól érzem magam, nagyon szeretem a természetet.
• Tervekről hallhatunk valamit?
Természetesen a közeljövő a nagykoncert, már majdnem eladták az összes jegyet. Egy óriási keresztmetszet lesz a ’70-es évektől napjainkig. A vendégeim Charly, Csepregi Éva, Dj Dominik, a siker garantált. Ez év őszén egy albumot fogok megjelentetni. Az utolsó albumom négy évvel ezelőtt jelent meg. Ma már nem kell annyira sűrűn albumot megjelentetni, mert úgyis mindenki a meglévő régi slágereimet kéri. Mindig egy kronológiai sorrendet állítok fel a koncertjeimen, és a vége az, hogy nem jut idő a legújabbakra. Mindig legyintek, jól van, majd l
Van egy másik tervem is. Körülbelül egy éve foglalkoztat a gondolat egy életvezetési tanácsadásról, hogy mi van 60 éven túl. Minden a fejben dől el, hogy van-e elég bölcsességed, képességed merni megtenni azt, hogy nem ér a nevem. Én magamban nem is vagyok még 60 éves, és nem érdekel a naptár.
Leülök a kert közepén törökülésben, és bambulok, és időt szánok az egészségemre, mert van időm rá. És másoknak is van. Felvesszük a hócsizmát, és megyünk sétálni valahová. Parkba, hangyát figyelni, cinegét figyelni. Ugye nem az a bolond, aki megbámul egy csillagot. Merni kell felvenni a tornacipőt, merni kell felvenni a napszemüveget, és irány a természet. Sokat gondolkodom egy ilyen jellegű előadással színre lépni, mert erre nagyon sokan kíváncsiak tőlem.
És persze túráztatni kell az agyadat, és elengedni a vőnek az undokságát, elengedni a szomszéd zsémbességét, kimenni és madárfészket rakni, venni egy marék szotyolát télen, és figyelni, jönnek-e a cinkék.
Egyszer csak azon veszed észre magad, hogy szeretet vesz körül. Fogadj örökbe kis állatot vagy nagy állatot, kinek milyen a pénztárcája, és tartsd szinten magadat, mert élni és boldognak lenni jó.
Szöveg: Dr. Szarvasházi Judit, főszerkesztő
