A gyász feldolgozása tehát hosszan tartó folyamat, melynek során ki-ki saját alkata szerint „gyógyul” – de ez azért mégsem betegség. Egyes gyászolók nagyobb szükségét érzik annak, hogy pszichoterapeutához forduljanak, mint mások. Vágynak egy „semleges helyre”, ahol egy kívülálló – empatikus módon – meghallgatja őket, de ez nem mindig szükségszerű lépés. És természetesen az antidepresszánsok, altatók vagy nyugtatók szedése sem. A gyász tünetei hasonlatosak a depresszióéhoz, de ezek a fajta kezelések csak akkor szükségesek, ha a szimptómák maguktól nem múlnak néhány hónap elteltével.
A cikk első részét itt olvashatja.
 |
Mikor elkerülhetetlen a pszichoterápia?
Ezzel szemben, ha kifejezett sokkot okozott valakinek a hozzátartozó öngyilkossága – például akkor, ha sajnos ő talált rá a holttestre, és azóta is kísértik annak képei -, kétségtelenül poszttraumatikus srtessz-szindróma lép fel, amit kezelni kell. Ilyen kezelés lehet többek közt az ún. EMDR terápia, mely a pszichotraumatikus emlékek feldolgozását segíti. Az angol szavakból eredő rövidítés jelentése: a túlérzékenység szemmozgásokkal való megszüntetése, és a trauma újrafeldolgozása.
Amikor már valamennyire elfogadtuk a tragédiát
Hónapok, évek során az öngyilkosság elfogadása megy a maga útján. Ismét képesek vagyunk örülni az élet egyes eseményeinek, de persze anélkül, hogy a legkisebb mértékben is feledésbe merülne a szeretett személy emléke. Minden évfordulón tudatára ébredünk annak az útnak, melyet távozása óta bejártunk.
A pszichológusok érdekességként megjegyzik: egy haláleset után gyakori, hogy megszűnnek az álmok. Későbbi visszatértük, még ha rémálmokról is van szó, a fizikai-lelki felszabadulás jele. Álmodni, nevén nevezni a dolgot, beszélni, írni, netán rajzolni róla – mindazt jelenti, ami kreatív módon elősegítheti a szomorú esemény elfogadását és feldolgozását.
Újra értelmet adni az életnek
Egy gyász-periódus után gyakran új tervek érlelődnek: elköltözni, utazni, gyermeket vállalni, szakmát változtatni, társaságba járni stb. De nem kell semmit elsietni! Egy pszichológus így emlékszik az egyik páciensére, egy asszonyra, aki jó ideig nagy haragot érzett férje öngyilkossága miatt. Ő, aki azelőtt csak háziasszony volt, hosszú gyászidő után elhatározta, hogy munkába áll, és gyermekei tiltakozása ellenére éppen ott, ahol korábban a férje dolgozott – hogy visszatérjen az életbe. És a terv sikerült, csak az időnek és a gyászoló személyiségének érlelődnie kellett hozzá.
Galenus
