Egy országot ültettek le a tévé elé kedves, emberi megnyilvánulásukkal, mindig megújuló produkciójukkal, és nem csak a sportrajongókat varázsolták el ragyogó kűrjeikkel, amelyeknek pergős, táncos elemeit a nemzetközi szaksajtó Regőczy-stílusnak nevezte el. Mi lett azóta a jégtáncvilágbajnok műkorcsolyázó Regőczy Krisztinával?
• Amikor elkezdtél korcsolyázni, akkor már az álmod volt az, hogy a dobogón állj, vagy egyszerűen csak tetszett a korcsolya?
Ez eszem ágába sem jutott a pedagógus nagyszülők és szülők mellett. A nagymamám zongora-, néptánc-, népdaloktató volt. A nagyapám a TF legelső évfolyamával végzett a főiskolán. A szüleim mindennel szerettek volna egy kicsit megismertetni, hogy sokszínű legyen a fiatalságom. Elég komolyan zongoráztam. Sokat betegeskedtem gyerekként. Állandóan tüszős mandulagyulladásom volt. A balett, a művészi torna, a zongora miatt sok időt töltöttem bent. Összeült a családi kupaktanács, hogy levegő kellene a gyereknek, és éppen tél volt. Nagyapámmal először a Vajda Péter utcai általános iskolám udvarára mentünk, ott kezdtünk el csúszkálni, majd természetesen a műjégpályán is tőle kezdtem megtanulni az alapok alapját a jégen.
Ez a családi vonal és segítség később is intenzíven megmaradt. A szaktudásukat, az egész szívüket, lelküket, idejüket, mindent az én sportolásomnak rendeltek alá, majd később bekapcsolódott édesanyám is, aki végül az edzőnk lett. Az ő energiabomba egyénisége nagyon-nagyon sokat segített nekünk. A maximalizmusa, a kritikus szeme, és az, hogy ő már annak idején egy menedzseralkat volt, tehát korát meghazudtoló módon ráérzett arra, hogyan lehet minket a jégen kívül is segíteni, mit, mikor, hogyan kell csinálni. A kezdetekkor a műjégre reggel 6-ra kellett járni, és ezt nagyon-nagyon nem szerettem, valahogy nem is tudtam bekapcsolódni már abba a műkorcsolyázó csoportba, ahová becsöppentem. Aztán a nagyi összetalálkozott egy kolléganőjével, aki a tánckörnek volt az egyik nagy sztárja, bevitt magával a tánckörbe, és elkezdtek tanítgatni.
A mű jég táncköre fantasztikus hely volt annak idején. Itt és így kezdődött a szerelem a jégtánccal. Innen már sodródtak az események. Kikerültem a Kis – stadionba, és elkezdődött a komolyabb edzés. Megismerkedtünk Sallay Bandival, és miután összekerültünk 1967. február 17-én, az első közösen eltöltött szezon után, 1968-ban már megnyertük az ifjúsági bajnokságot. Innen már jött az egyik verseny a másik után, és egyre jobban szerettük, egyre odaadóbbak lettünk, egyre jobban ráérzett a család, hogyan is kellene ezt csinálni. Aztán a nagyi kitalálta, hogy ha már jégtáncnak hívják a sportot, akkor tényleg táncoljunk a jégen.
• Ti tényleg táncoltatok, bevittétek az újdonságot, a pörgést, a csárdást a jégre.
Valahogy úgy rendezte az élet, hogy nagyon sok mindenben úttörők voltunk az együtt töltött 17 év alatt. Nem váltottunk partnert, nem váltottunk edzőt. Végig édesanyám volt az edzőnk. Nagy szerencsénkre a Callaway házaspárral dolgozhattunk, és javítottuk a technikai tudásunkat úgy, hogy ők be-besegítettek egy-egy hétre, majd később sikerült kimenni hozzájuk Angliába egy hónapra, hat hétre.
A saját koreográfiánkat csináltuk. A saját lelkünket tettük oda ezüsttálcára. Saját zenét választottunk, saját elképzelésünk alapján készültek a ruháink, kosztümjeink. Megismerkedtünk, és elkezdtünk együtt dolgozni Nagy Zoltán balettmesterünkkel, az operaház szólótáncosával, ő volt az, aki nagyon-nagyon sokat segített, csiszolt rajtunk. Rajta keresztül bekerültünk az operaház kosztümtárába a kosztümkészítőkhöz, és akkor ott kaptunk komolyabb segítséget. Ha egy szóval kellene összegezni mindent, akkor a szerencse is nagyon fontos volt ahhoz, hogy tényleg eljuthassunk oda, ahová jutottunk.
• Csak családi háttérrel szerinted ezt most meg lehet csinálni a versenysportban?
Úgy gondolom, hogy csak családi háttérrel és segítséggel nem. Olyan óriási a követelmény, annyit változott és fejlődik folyamatosan a sportág, hogy feltétlenül szükséges a sok szem… A szovjetek, akikkel mi állandóan versenyben álltunk, már a mi időnkben is egy hatalmas stábbal dolgoztak együtt. Először is megvolt a baletthátterük, a balettalapjuk, ami a mai napig is igaz. Aztán dolgoztak velük koreográfusok, dolgoztak velük edzők. Nem egy, hanem több. Voltak mellettük olyan művészeti vezetők, akik a pálya több sarkából, különböző szögből figyelték, hogy mi honnan a legmutatósabb, mi hogy néz ki. Ők egy hatalmas csapattal dolgoztak, míg nekünk volt egy pici, maroknyi csapatunk. Betty Callaway, anyukám és Nagy Zoli volt a „szakma”, egy fiatal srác, a Tokodi Tibi, aki videózott, és az „aranykezű” Gubicska Rózsi masszőrnő, aki rendben tartotta az izomzatunkat. A mai világban is az a tendencia, hogy edzőcsapatok dolgoznak együtt, és mindenkinek saját koreográfusa is van.
• Csodás eredmények, siker az egyik oldalon, a másik oldalon sok lemondás. Hogyan látod így visszatekintve, arányban vannak egymással? Mennyi az a siker, ami elfeledteti azt a sok lemondást?
Nekünk, akiknek sikerült, maximálisan arányban van. Miután mi ezt az életet éltük, ezt az utat választottuk, nekünk akkor nem tűnt lemondásnak az, hogy nem mentünk el bulikba, ide-oda. Most ezt tényleg nem sorolom, mert rengeteg lemondással járt. Viszont annyival többet is kaptunk érte. Kaptunk egy olyan alapot az élethez, amit a mai napig tudunk használni. Ilyen a kitartás, összpontosítás, megtanultunk egy célért dolgozni. Kaptunk egy világlátást, elsajátítottunk több nyelvet. Belekóstoltunk a világba, mert rengeteget utaztunk, de azt azért el kell mondani, hogy a városokból nagyon keveset láttunk. Mert odaértünk, edzettünk, versenyeztünk, hazajöttünk. Tehát reptér, szálloda, jégpálya, az ide-oda út alatt láttunk egy kicsit, és kaptunk egy kis ízt abból a helyből, ahol éppen voltunk. De az önfegyelmet, a kitartást, a munka iránti alázatot és egyáltalán, a sport iránti alázatot megtanultuk, és annyi pozitívumot kaptunk, nem beszélve arról a rengeteg szeretetről, ami még a mai napig is körbevesz minket. Nem tudok úgy elmenni vásárolni vagy akárhová, hogy kedvesen ne szólítsanak le, ilyenkor olvadozik a lelkem.
• Amióta abbahagytátok, negyven év telt el. Valamit másként csinálnál, ha visszatekintesz erre az időszakra?
Nagyon érdekes, hogy ezt megkérdezed, mert nagymamámnak volt az szinte az első kérdése másnap reggel, miután lejöttünk a dobogóról, hogy „ha lehetne, újrakezdenétek?”. És akkor kapásból vágtuk rá Bandival szinte egyszerre, hogy persze, igen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak csupa szép dolog volt és örömutazás. Ebben rengeteg lemondás, rengeteg „fájdalom” volt, mert nem mindig esett jól a többórás edzés, nem mindig esett jól az a fajta élet, amit élnünk kellett, hogy számtalan karácsonyt nem tölthettünk itthon a családdal, mert pl. éppen összedőlt a sátor a jégpálya felett, és világgá kellett mennünk, hogy tudjunk edzeni. Hogy szinte egy nyarunk nem volt, mert az egyedüli világbajnok kettős vagyunk, aki úgy vett részt világversenyen, hogy még nem volt itthon fedett pálya. Rengeteg-rengeteg áldozat és erőfeszítés, és nemcsak a mi részünkről, hanem a szüleink részéről is.
• A versenyzés után te rengeteg mindennel foglalkoztál.
Negyedik generációs pedagóguscsaládból származom, és imádok tanítani. Igyekszem mindig nagyon szerény maradni, de azt kell mondanom, hogy valahogy tényleg belém csöpögött ez az adottság, és úgy érzem, hogy tudok is tanítani, és át tudom adni az embereknek, a gyerekeknek azt, amit én megtanultam. Csodálatos rész volt az életemben a rengeteg tanítványom, akiket a mai napig a gyerekeimnek hívok, és tartjuk is egymással a kapcsolatot. A tanítás akkora élmény, amikor olyan szinten összeforr az ember a gyerekeivel, hogy nemcsak az edzőjük voltam, hanem a legjobb barátjuk, a pótmamájuk, a lelki társuk. Ez akkor is így volt, amikor időseket is oktattam. Meghívtak hobbikorcsolyázók, akik között voltak bolti eladótól kezdve egyetemi professzoron keresztül mindenki. Összehozta őket a jég és a jégtánc szeretete. Érdekes kihívás volt, hogy kinek hogyan és milyen megfogalmazásban, megközelítésben adjam át azt az érzést, és a végén élmény volt látni a szikrát, mikor megértették, mit hogyan kellene csinálni.
Közben itthon is tanítottam, és a világban is nagyon sok helyen. Voltak saját jégtánciskoláim. Neveltem magyar bajnokokat, külföldön több országos bajnokot, részt vettem egy olimpiai bajnok és több dobogós helyezett felkészítésében. A tanítás is egy nagyon szép időszak volt. Amikor meghívtak a Nemzetközi Korcsolyázószövetségbe, akkor sajnos abba kellett hagynom a tanítást, mert összeférhetetlen volt a sportigazgatói pozíciómmal. De az már egy következő lépés, egy következő időszaka volt az életemnek, és akkor onnan segítettem tovább a magyar fiatalokat is.
• Milyennek szeretnéd látni a világot?
Én ilyen totál idealista és pozitív ember vagyok, úgyhogy barátságosnak, mosolygósnak, őszintének és segítőkésznek szeretném látni a világot. Borzasztóan utálom a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” hozzáállást.
• Ha nincs a korcsolya, akkor szerinted mi lettél volna?
Talán zongoráztam volna, ugyanis gyermekkoromtól kezdve imádtam ezt a hangszert. Szegény nagyikám nagyon nehezen fogadta el, amikor választanom kellett a korcsolya és a zongora között, és én a korit választottam. Olyan zenei memóriával vagyok megáldva, hogy csak egyszer néztem meg a kottát, és soha többet. Gyermekkoncerteken léptem fel, és elég jól mentek a dolgok, csak aztán az időmbe nem fért bele mind a kettő. Elvarázsolt a sport, a zene, a tánc, a lendület és a csúszás varázsa a jégen.
Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő gyógyszerész
A cikk a Patika Magazin decemberi számában jelent meg!
