A fenti címen jelent meg Müller Péter legújabb könyve, még tavaly. Akkor, amikor nekünk, halandó embereknek még rossz álmainkban sem jelent meg az idei év horrorja, a koronavírus. Ő íróként, spirituális látnokként és az univerzumot különleges antennáival befogadóként mindezt már – kissé biblikus alapokra helyezve – egy évvel ezelőtt megírta. Most már a jelen helyzet ismeretében és tudatában beszélgettünk a híres íróval.
Mindent, amit én erről a mostani helyzetről gondolok, már tavaly megírtam egy könyvben. Ezt az egész hatalmas világválságot, amelyben régóta benne vagyunk, egy bohócos attitűddel, Világvége!!! címmel és a Noé bárkája történetében álmodtam meg. Regényemben olvadnak a jéghegyek, és elborítja a földet a víz. Ma már tudományosan kimutatható, hogy pár évtized múlva a part menti városok is el fognak tűnni. Én ezt a mai napig is nagyobb veszélynek tartom, mint a vírust.
Hallottam egy tudományos előadást Juhász Árpádtól, aki elmondta azt, hogy kb. öt évtized múlva föltehetően hogyan fog kinézni a világ. New York, Sydney, Melbourne, Japán nélkül.
Kb. harminc várost sorolt fel. Lényegében a part menti nagy városokat. Erről mostanában nem beszélünk, mert ma a vírus lett a veszély divatfogalma. Erről van szó, emiatt izgulunk, emiatt szorongunk, emiatt félünk. Pedig maga az egész civilizációnk járódott le. Az emberiség most kapott első, globális jelzést arról, hogy ez a világ folytathatatlan, s lejáródott. Régóta érezzük, hogy „ez így nem mehet tovább” – most pedig megtapasztaljuk. Ez egy világméretű, globális tapasztalat, amelyet minden földlakó megél. A legegyszerűbb ember is tudja, hogy nemcsak arról van szó, hogy meddig kell védőálarcot hordani, hanem arról is, hogy így ez az egész folytathatatlan. Ezzel együtt mindenkiben ott van a naiv remény, hogy majd levesszük az álarcot, és utána minden megy tovább. Én úgy fogtam ehhez az egész témához, hogy igyekeztem elővenni a bohóc énemet, és igyekeztem ezt a helyzetet önfeledt, bolond, vidám szemmel látni. A könyv lényegében egy kozmikus kabarétréfa.
A legvidámabb s talán legjobb könyv, amit írtam, arról szól, hogy Noé nem tudja megmenteni a világot. Egy teljesen új világ születik. Amit egyelőre el sem tudunk képzelni. Mert az ember nem tudja elképzelni azt, hogy egy katarzis után milyen az újjászületés. Nem tudjuk megjósolni, mert nem vagyunk olyan lelkiállapotban, hogy meg tudjuk ítélni. Mi abból indulunk ki, amiben vagyunk. Egyszerűen ezt szeretnénk folytatni. Lehet, hogy kis ideig még sikerül, lehet, hogy fogunk még tangót táncolni, de már sohasem úgy, mint eddig.
Ennek a történetnek az alapja az, hogy ami az emberiségben jelenleg él, az nem a félelem, hanem, ahogy Hamvas Béla mondja, a pánik. A pánik, az nem halálfélelem. A pánik egy sokkal mélyebb ősszorongása az embernek. Valamit nem úgy csinál, ahogy kell. Újjá kellene születni. Egész írói tevékenységemet az a gondolat hatja át, hogy az ember, ha ideragad a földhöz, ha beleragad az anyagba, elveszti a származásának az emlékét. És a felébredés nélkül az élet ilyenné válik.
Pánikszerűen rohantunk WC-papírért, amikor kitört a vírusveszély. De nincs annyi WC-papír, amivel ezt a helyzetet meg lehetne oldani. Újjá kell születni. Fel kell ébredni. És a történet innen kezdve már nem kollektív, hanem egyéni. Innen kezdve már nincs férfi- meg női vélemény, innen kezdve már az a kérdés, hogy rá tudunk-e ébredni arra, hogy ez az egész így nem jó, vagy elkezdjük találgatni, hogy ki a hibás, és rákenjük egymásra. Pedig ez emberiségméretű hiba. Nemcsak azok hibáztak, akik az emberiséget, úgymond, irányítják gazdaságilag, társadalmilag és mindenfajta szempontból: ezért az egészért az egész emberiség összességében a felelős.
„A világtörténelem – mondja Hamvas Béla – botrányba fulladt.”
A könyvemről még elmondom: nemcsak a Bibliához nyúltam vissza, de rengeteg tudományos írást is elolvastam, amelyek ezzel a világválsággal minden szempontból foglalkoznak. Minden tudományág azt mondja, hogy válság van. És ami ennek az egész civilizációnak a leghatalmasabb eredménye volt, a Tudomány, nemcsak csodát teremtett, de egyben a legnagyobb veszélyt is.
Manapság minden ember benne él valami katarzisban.
A katarzis számunkra, drámaírók számára a legszentebb. Megtisztulást jelent – és egyben a szenvedés legmélye. A szenvedés legmélyén, amikor már nagyon megszenvedi az ember az egész életének értelmetlenségét, akkor jön rá olyasmikre, amiket katarzis nélkül nem lehet megérteni.
Akkor ébred föl.
A régi görög színházak mellett gyógyítócentrumok voltak, amelyekben a katarzissal gyógyítottak.
A katarzis mélyebb élmény, mint a halál. Ott tisztul meg az ember. Ne féljen a katarzistól senki, hanem élje meg. Nehéz belemenni, mert senki nem tudja, hogyan jön ki belőle, de ott történik a nagy átfordulás. Ha most végiggondoljuk a nagy Shakespeare-műveket, mind erről szól. A Hamlet, a Rómeó és Júlia, a Lear király, a görög Oidipusz király, ezek mind tudtak valami nagy titkot. Mi, mai emberek megúszásra játszunk. Azt mondjuk, hogy a szenvedésnek nincs értelme, a szenvedést meg kell úszni, annak nincs tanító jellege. Megfeledkezünk arról, hogy ami érték az emberben, azt mind szenvedés árán szerezte meg.
A Világvége!!! című könyvem műfaja: spirituális komédia.
Nevetve írtam. Ilyen vidám, bohócos, derűs könyvet még sohasem írtam.
Néha hangosan nevettem írás közben.
Meggyőződésem, hogy az emberi lélek legmagasabb rendű állapota a Derű.
Az, hogy a kis emberpalánta sírva, bőgve, kétségbeesetten és üvöltve születik: természetes. Az a legcsodálatosabb és legszebb pillanat, amikor először elmosolyodik. „Nézd! Nevet!” – mondjuk ilyenkor az újszülöttre, mert ilyenkor lesz az arca kedves, bölcs és emberi.
Ez a bölcs, gyermeki nevetés szülte könyvemet, melynek egyik főszereplője Johnny Walker, a cilinderes whiskykirály.
Ő is fölkerül Noé bárkájára sok állat és néhány ember közé. Hamarosan kiderül róla, hogy valójában nem is Johnny, hanem a világ legnagyobb színésze, Sir Laurence Olivier, Hamlet, Lear király és III. Richárd halhatatlan alakítója, aki az özönvíz idején – amit manapság (vagyis egy évvel a könyvem megírása után) minden nagy színművészünk, állástalanná vált és kenyér nélkül maradt zenészünk, művészünk megél – pusztán a megélhetése miatt szerepet vállalt egy whiskyt hirdető reklámfilmben. Beöltözött Johnnie Walker jelmezébe, fölvette szürke cilinderét, és egy tutajon, mint a híres szeszkirály kampányarca, éppen egy ócska filmet forgatott a növekvő víz hátán, amikor kitört a vihar, és a hullámok tetején az egyedüli túlélők, állatok és maga az Isten által választott, egyetlen Igaz Ember, Noé kapitány, fölvették őt a bárkájukra.
Rengeteg palack finom whiskyvel, természetesen.
A sok pia kitart a világ végéig, s amikor a romlott világ végleg elmerül, és az égen egy szivárvány jelzi, hogy eljött a teljesen új világ és az Új Isten, az öreg Noé, akit útja végén az Úr már leváltott, s fiára bízta a jövendőt, megkérdi társaitól, az új föld felé evickélve:
– Nem maradt egy kis whiskynk?
Ez a Bohóc hangja.
Az örök derűé, amely az emberi lélek legmagasztosabb állapota.
A belső mosoly és a nevetés az a lelkiállapotunk, amellyel a legnagyobb bajunkat s tragédiánkat fogadnunk kell.
Manapság, amikor látom a sok humoros mémet és tréfát, melyet már ez az álarcos, maszkos, abszurd világunk szült, az jut eszembe, hogy nem egy a könyvemből való, annak szellemében készült.
Akár én is írhattam volna.
Az egyik apokrif evangéliumban Jézus a halála előtti éjszakán táncba hívja tanítványait.
Örömtáncba és derűs, szabad nevetésbe.
Ők másfajta szeszt, bort ittak, mely később szent itallá vált.
Amit a táncban megtanultak Jézus barátai, az volt, hogy nincs halál.
Csak halhatatlanság.
S ezért sem félelemre, sem pánikra nincs ok.
Amikor kisüt a Nap, azt mondjuk: az ég földerült.
Így van a lelkünk is.
Ezt a derűt próbálom átadni könyvemben.
Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő gyógyszerész
