Részlet Vészabó Noémi: Titok, nem titok? című könyvéből
Élni és élni hagyni, csakhogy ez nem is olyan egyszerű! Tanulni kell egy életen át, mint a boldogságot, a kudarcok feldolgozását, az újjászületéseket, a szerelmet, a magányt, az egyedüllétet és sorolhatnánk minden lelki rezdülésünket, amelyeket évtizedeken át megtapasztalunk, átélünk, és persze a legtöbbel nem is igazán tudunk mit kezdeni.
Okoskodunk, elemzünk (pláne a másik ember döntéseit, életét), mégsem értjük úgy igazán, nem ismerjük valójában még saját magunkat sem. Legalább az okosabbja tanulja vagy tanulgatja! Az ember végül is egész életén át tanul, fejlődik, alakul, de bizonyára változik. A változás jó, ha minőségi, ha okulunk a különböző helyzetekből, ha megértjük, miért történt mindaz, ami eltérített addigi utunktól. Igen, eltérített, mert ez sem véletlen! Ha az életünk nehéz helyzet, szakítás, választás, döntés elé állít, akkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy büntet a sors minket. Pedig éppen lehetőséget ad arra, hogy eltereljen egy jobb irányba, csak akkor azt még gyakran nem értjük vagy nem érezzük benne a nyíló lehetőséget. HIDD EL, EGY TALÁLKOZÁS SEM VÉLTLENÜL TÖRTÉNIK AZ ÉLETEDBEN: mindenki okkal jön vagy megy, mindenki hoz valamit neked, és te is viszel másoknak. Lehet, hogy azt tanítja meg neked valaki, hogy adj, a másik elvesz tőled, de ezeknek mindig okuk van.
Oka van a szerelemnek, a szakításnak, erről majd még sokszor lesz szó. Általában később rakjuk össze életünk mozaikkockáit, hiszen utólag értjük meg az üzenetét bármely felénk jövő helyzetnek. A vicc az, hogy előrefelé élünk, és hátrafelé tekintve értjük meg! Ezért csak a múlttal lehetünk következetesek, hiszen azt tudjuk vagy ismerjük, jó esetben, ha megértettük a lényegét egy történésnek, legyen az akár egy tragédia is.
Aki felületesen istenhívő, azaz annak képzeli magát, ilyenkor rázza az öklét az ég felé, hogy őt bizony valamiért bünteti az istene. Az még véletlenül sem jut eszébe, hogy talán ő értelmezte másként a világot, vagy cselekedhetne bölcsebben. Az meg pláne nem jut eszébe, hogy a probléma nem is valódi. Ha esetleg egy másik szemszögből kellene megvizsgálni a dolgot, persze ehhez le kellene gyűrni a túlcsorduló egóját, vak hitét és korlátolt gondolkodásmódját. Valljuk be, mindannyian jártunk már így, és milyen könnyű volt mindig valaki mást hibáztatni, még véletlenül sem sikerült kimondani, hogy hibáztam, tévedtem, bocsánat! Miért?
Miért nehéz ezt megtennünk? Van egy régi történet, mely szerint az istenek el akarták rejteni a szeretetet, hogy az embereknek keresniük kelljen, mert akkor jobban értékelik majd, ha némi munkát kell invesztálniuk a felfedezésére. De nem tudták, hová rejtsék el a szeretetet az emberek szeme elől. Gondolták, hogy a hegyek csúcsán, azonban az angyalok azt mondták, az nem jó hely, hiszen az ember meghódítja a legmagasabb hegyeket is. Jó, akkor az óceán mélye, az angyalok azt sem javasolták, mert az ember felfedezi a legnagyobb mélységeket is. Így az istenek az emberek szívébe helyezték a szeretetet, mert ott találjuk meg a legnehezebben. Ugye, milyen szomorú és tanulságos kis mese ez! Milyen különös, hogy a szeretet láthatatlan, emberi ésszel néha felfoghatatlan, mégsem kérdőjelezi meg senki a világon! Mégis mindannyian szeretetre vágyunk, szinte éhesen alárendeljük magunkat a másiknak, csak hogy szeressen!
Állítólag a legtöbb gyilkosságot szerelemféltésből követik el, ez is azt jelzi, hogy nincs valami rendben az emberi lélekben! Lélek, élek, lelkes… a magyar nyelv talán a világ legcsodálatosabb nyelve, hiszen a lélek, az Isten „lélek”-zete, lélegzete bennünk. Ezt tanítja a Biblia is, ugye Isten a maga képmására teremtette az embert. Nem úgy kell elképzelni, hogy én hasonlítok rá, de a szomszédom, vagy akit nem bírok, az nem.
Mindannyiunkban ott van a lélek, pontosabban földi lelkek vagyunk, álruhás istenségek, csak sajnos erről mit sem tudunk. Pedig megkaptuk a szabad akaratot, a teremtés csodáját, a gondolkodás gyönyörűségét, a tanítás, a tanulás szépségét, az alkotás isteni káprázatát. Mégis, ketrecbe zárjuk az álmokat, a szeretetet, és méltatlankodunk a világ vagy a teremtés igazságtalanságán.
Mondjuk Isten nem logikus, pontosabban nem a mi földhözragadt gondolatainkkal röptet minket, vagy éppen tesz próbára, hogy lehetőséget adjon nekünk a fejlődésre. Erre szoktam én azt mondani, hogy minden ember legelemibb joga, dolga, hogy a saját kárán tanuljon! Egyébként nem is hiszem, hogy a más kárán lehet vagy érdemes, hiszen az az ő útja, az ő tévedése, nem az enyém. Hogyan okulhatnék én a másik bajából? Miért is kellene abból tanulnom? Megvan nekem a magam hibája, gondja, vétke! Hidd el, ismerek olyan embert, aki saját maga szerint bűntelen, és ártatlan báránykának képzeli magát. Ott aztán rendesen működik az egoizmus, persze képmutatásba csomagolva, a kenetteljesség rózsavizével meglocsolva!
Szóval élni nem is olyan egyszerű, mégis a leggyönyörűbb kaland, amire mi mindannyian vállalkoztunk, hiszen szülőket választottunk, megérkeztünk egy szép napon erre a kék bolygóra, és rácsodálkoztunk kisbabaként a nyíló világra, mely csak arra várt, hogy mi fölfedezzük és szeressük. Egy dolgot azonban szem előtt kellene tartanunk: a világ olyan, mint egy pályaudvar, kis ideig maradunk, aztán tovább kell mennünk egyszer innen egy következő állomásra úgy, hogy ÜRES KÉZZEL TÁVOZUNK, DE IGYEKEZNI KELLENE NEM ÜRES SZÍVVEL TÁVOZNI.
Állítólag, amikor nagy Sándort felravatalozták, akkor kilógatták az üres kezeit, jelezve, hogy a fél világot meghódító hadvezér is üres kézzel távozik, és ezt ő kérte még életében, hogy így cselekedjenek. Nagy Sándor Arisztotelész tanítványa, aki pedig Platóné. A nyugati kultúra legnemesebb és legnagyobb hatású filozófusai ők, akik a mai napig „aranyfolyammal” tanítanak minket. Ők is üres kézzel távoztak, ahogyan koldus és királyfi, gazdag és szegény. itt muszáj megállnunk: üres kézzel, de nem üres szívvel, ez a legfontosabb! mert ez lenne a cél, hogy a szívünket töltsük csordultig szeretettel, megszerzett tudással, szépséggel és jóval, már akinek ez sikerül. mondjuk a lehetőség megadatik mindenkinek, csupán az nem elég, hogy kapunk talentumot, képességet, azokat kőkemény munkával kell gyarapítani, és ehhez nem mindig fűlik a foga az embernek!
Itt a földön mindenért meg kell dolgozni. nem feltétlenül szenvedni kell, hiszen ha szeretjük a munkánkat, ha szívesen végezzük a reánk kiszabott életfeladatot, akkor, ahogyan mondani szokták, a hobbink a munkánk. Probléma akkor van, ha nem szeretünk dolgozni, ha nem találtuk meg a dolgunkat a világban, de valamit azért mégis kell tenni, hogy élni, megélni tudjunk.
Állítólag a világ lakosainak körülbelül egynegyede szereti a munkáját, a többieknek ez probléma, mert sem dolgozni nem szeretnek, sem a munkájukat nem szeretik, csak kell valami pénzkereset. Egyébként a keleti guruk a problémát illúziónak nevezik! Igazuk lehet, hiszen mi saját magunknak gyártjuk őket, így vagy úgy, de fejétől bűzlik az a bizonyos hal! És mi vagyunk a fej sajnos! Ha van sátán, akkor az az ego. Azt kell legyőzni önmagunkban, hogy a helyes irányba haladjunk. Ha nem tudjuk elpusztítani, legyűrni magunkban az egót, akkor majd az igyekszik minket letaszítani. Ez véresen komoly küzdelem, nem szabad figyelmen kívül hagyni! Ezért is dolgozni kell, önmagunkon, a jellemünkön, a lelkünkön.
Szóval, kedves Barátom, AZ ÉLET NEM KÖNNYŰ GYÖNYÖRŰSÉG, DE A LEGSZEBB ÉS SZIKRÁZÓAN ISTENI JÁTÉKKÁ NEMESEDHET, HA TESZÜNK ÉRTE. A világ legnagyobb filozófusai, tudósai, gondolkodói, vallásalapítói ugyanúgy szenvedtek, harcoltak önmagukkal vagy másokkal, szerettek, csaltak és megcsalatottakká váltak, boldogok voltak vagy szomorúak, éhesek és jóllakottak, szegények és gazdagok, híresek és elfeledettek, mindannyian ugyanazt az utat járták és járják végig, mint te meg én, ugyanazt, de másként, hiszen mindenkié más. mondhatnánk azt is, hogy abban vagyunk egyformák, hogy mindannyian különbözünk!
Egy gondolat nagyon lényeges: nem a másikat kell legyőznünk, meggyőznünk, hanem önmagunkat! Néha máglyán kell elégnünk, aztán meg a kéklő égen bárányfelhőként lebegünk, meg kell tanulnunk izzani, elhamvadni, szeretni és elhagyatottnak lenni, minden lépcsőfokát végig kell járnunk a lelkünkben a hazafelé vezető útnak, hogy ezen a bizonyos lépcsősoron eljussunk önmagunkhoz. Azonban arra kell vigyázni, hogy ne lefelé menjünk. Bizonyára ismersz te is olyan embert, aki ha gödörbe jutott az élete, akkor lefelé kezdett ásni, kaparni, míg az okosabbja fölfelé kezd kilábalni a mélyből. Fölfelé. Bár nem is az irány a lényeg, hanem az út, az a bizonyos „arany középút”, melyet az imént említett Arisztotelész úgy jellemzett, hogy minden esetben kemény munkát igényel a megtalálása. Édes Barátom, a munkát nem tudjuk megkerülni!
Már megint az a fránya kemény munka! Valahogyan mindig ide jutunk el, hiszen bármerre keressük is az élet lényegét, miértjét, a vége mindig a munka! De gondold csak el, ha egy varázslatos kertben ücsörögnél egész nap, ahol folyton ünnep lenne, ahhoz, hogy egyél, nem kellene semmit sem tenned, sőt, csak pihengetned kéne (most lehet, hogy mosolyogsz, és arra gondolsz, milyen jó is lenne, ha ez így lehetne, „elviselném a paradicsomi állapotot egy jóképű pasassal vagy egy csodálatos nővel!”), akkor, hidd el, előbb vagy utóbb halálra unnád magad, a nőt is és a férfit is, hiszen ha mindennap téliszalámit kell enned, egy napon már utálod, és szeretnél inkább párizsit vagy kenőmájast, csak téliszalámit ne. Hidd el, így van ez a nagy dolgokkal is, mint feladat, élet, munka, hivatás.
Tehát a munka jó, nagyon jó, mert azáltal válsz jobbá, többé, emberibbé, hiszen azért érkeztél meg egy szép napon a földre – amit minden évben megünnepelsz szeretteiddel –, hogy tanulj és dolgozz! Hozzátéve azt is, hogy gondolkozz, ha van hozzá elég eszed, de tegyél érte, hogy legyen!
A könyv a Galenus Kiadónál jelent meg! Megrendelhető a Galenus webáruházban!
