Kissé furcsán viselkedik valaki? Nincs abban semmi rendellenes. Kérdezze csak meg egyik barátnőjét, biztos neki is vannak bizonyos mániái, rossz szokásai: rágja a körmét vagy folyton csavargatja egy hajfürtjét, ha gondban van.
| Cikkünk 1. részét ITT olvashatja el! |
Általában senki nem tud elszakadni a maga kis mániáitól, szokásaitól, melyekhez hosszú idő óta elkísérik már. Amit azonban már „nevetséges szokásnak” szoktak nevezni, az rendszerint kimeríthetetlen forrását jelenti a gúnyolódásnak és a kellemetlen tréfáknak. Ezek ritkán károsak, de rosszul esnek az érintett személynek.
Az érzelmeket hangsúlyozó vagy például az izgalommal, lámpalázzal járó mozdulatok tulajdonképpen az érzelmi kitörést palástolják – vélik a pszichológusok. Vagy a gyakori köhécselés beszéd közben szinte kivétel nélkül a szociális zavarodottság elleplezésének a jele. Az ilyesminek általában nincsenek káros következményei az egyénre nézve. Tanácsos tehát velük együtt élni – amíg nem kerítik hatalmukba az érintett személyt –, hiszen bájt és egyéniséget kölcsönözhetnek.
Jól elkülöníthetők ezek a kis rossz szokások a komoly bajtól, a kényszeres mániától, a megszállottságtól. Ez utóbbi a felnőtt lakosság mintegy 2%-át érinti, ugyanannyi nőt, mint férfit, és a pszichiátriai rendelőkben a negyedik leggyakrabban előforduló probléma.
Hogyan alakulnak ki a komolyabb mániák?
Nagyon fokozatosan és változó módon: olykor évek, olykor hetek alatt. Az érintett személyek több minta fele (65%-a) a 25 éves kor alatt van. Először fellépnek náluk az aggasztó gondolatok, kényszerképzetek, zavaró ösztönzések… Ezek lehetnek abszurdak vagy egészen hétköznapiak egyaránt: attól kezdve, hogy elütnek autóval egy gyalogost az üres úton, egészen addig, hogy elkaphatják az AIDS-et vagy a rákot a tömegközlekedési eszközökön. Vannak, akiket állandóan kínoz a bizonytalanság: bezárták-e kulccsal a bejárati ajtót, vagy nem felejtették-e el behúzni a kéziféket az autójukban, kikapcsolták-e a vasalót…
Sokaknak véglegesen sikerül leküzdeniük a gyötrő gondolatokat. Másokat állandóan kínoznak, és akaratuk ellenére fellépnek. Folytonos aggodalmat és kényszert jelentenek a számukra. Olyan kényszert, hogy tegyenek valamit gondolatban, vagy fizikálisan, az ellen, ami gyötri őket –hogy megelőzzenek valamiféle katasztrófát.
Mindennapi mániáink
Ilyen például a tisztálkodási kényszer: a személyes tárgyak állandó sikálása, naponta többszöri zuhanyozás, szigorú higiénia. Aztán van „megbizonyosodási” kényszer is: százszor meggyőződni róla, hogy be vannak zárva az ajtók, a levél tényleg benne van-e a borítékban… Mások kényszeresen ismételnek valamit, például ezerszer lesimítják a ruhájukat vagy az ágyterítőt. De az agyukban is folyton ismételhetnek valamit, például azt a dolgot, amit nem szabad elfelejteniük. Ezek a cselekvések mások számára gyakran észre sem vehetők vagy jelentéktelenek, de gondolni kell arra, hogy az érintett személynek napi több órát vehetnek el az életéből. A fenti tünetekkel rendelkező embereknek feltétlen pszichiáterhez kell fordulniuk.
Sokan vannak olyanok, akiknek az élete kész pokollá vált, de a külvilág előtt titkolja. Magukban azt gondolják, hogy csak ők szenvednek, és arra a megállapításra jutnak – tévesen – hogy abba bele fognak bolondulni. Az öngyilkosság gondolatától gyötörve depressziósakká válnak, és egyre inkább elszigetelődnek másoktól.
Kilépés az elszigeteltségből
Tehát a leghelyesebb, amit az ilyen ember tehet, a probléma súlyosságától és fennállásának időtartamától függően, ha pszichiáterhez fordul. Ilyenkor néha gyógyszereket írnak fel neki, amit akár éveken át is szednie kell. Az orvos javasolhat viselkedésjavító terápiát, illetőleg a leggyakrabban ezt kombinálja a gyógyszeres kezeléssel.
A terápia egyszerre pedagógiai és gyakorlati jellegű. Az aggodalmat okozó helyzeteknek való fokozatos kitettséget alkalmaz, de a korábban azokkal járó kényszeres cselekvések nélkül. Ez az „érzéstelenítési” folyamat lassan halad előre, de a legtöbb esetben hatásos. A hasonló cipőben járó más személyekkel való rendszeres találkozás is szokott használni. Segíti az érintetteknek kilépni az elszigeteltségből, és rájönni, hogy lehetséges a gyógyulás.
Mit mond a pszichiáter?
- A rend- és tisztaságmánia a komoly bajok közé tartozik-e?
Nem ad aggodalomra okot, ha ennek a kényszernek napi egy óránál kevesebb idő alatt tesznek eleget, és így sikerül azt megszüntetniük. Ha olyan mértékben lép fel, amelynek nincs semmilyen hatása sem a magánéletre, sem a munkára, ez a „mánia” nem tekinthető kórosnak. Ugyanez a helyzet, ha az érintett személy némi humorral és bizonyos távolságból képes beszélni róla. Ez azt jelenti, hogy viselkedése nem zavaró a számára.
- Súlyosabb esetben szenvednek tőle?
Feltétlenül. És ez a komoly jel. Örömteli, ha valaki egész szombatját arra fordítja, hogy a lakását sikálja? Büszke arra, hogy végül tökéletesen tiszta? Ha igen, akkor nincs szó súlyos esetről. Viszont ha a tisztaságmánia odáig fajul, hogy nem fogadja a barátait a szombat esti vacsorára, mert bepiszkolják a szőnyegét vagy a kanapéját, ujjlenyomatot hagynak a tükörfényes asztalon, az már kóros tünet. Az állandó tisztogatás ilyenkor már nem jelent elégedettséget, hanem „robottá” válik. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez a lázas házimunka nyomasztóvá válik, és konfliktust okoz a környezettel, jobb, ha az illető specialistához fordul.
Hol vonható meg a határ a „normális” és a „patologikus” között?
Ehhez az érintett személynek fel kell tennie az első és legfontosabb kérdést: „szabadon választhatok-e, hogy megtegyem-e vagy sem?” Például: visszatérve egy hétvégi kiruccanásról, fáradtan a hazáig tartó úttól, de látva, hogy bizonyos piszok és rendetlenség van a lakásban, képes-e az illető azt mondani: „majd megcsinálom holnap”. Ha nem tudja ezt kimondani, és képtelen lefeküdni – noha nagyon fáradt – addig, amíg nem kifogástalan a környezete, és lakberendezési újságba illik, tanácsos szintén felkeresni a specialistát.
Galenus
