Példát mutatni a fiataloknak – Beszélgetés Berki Krisztiánnal

Mérhetetlen szerénység, szétáradó nyugalom. Üdítő kedvesség és határtalan eredmények. Ő Berki Krisztián olimpiai bajnok tornászunk.

–    Gyermekkorodban volt egy lovas baleseted, egy másik „lóhoz” mégis világszínvonalú viszony fűz.
2002-ben a KSI sportolójaként Junior Európa Bajnokságon lólengésben második lettél, tíz év múlva, 2012-ben, aranyéremmel tértél haza a londoni olimpiáról. Tíz év lehet nagyon kevés idő egy fiatalember életében, viszont rendkívül sok munka rejlik azokban az években. A pályafutásodat mesébe illőnek érzed, négy éves korodban kezdődött minden.
Hiszel abban, hogy születünk a feladatra és van sorsszerűség?
–    Hiszek abban, hogy a sorsunkat mi alakítjuk, hiszen vannak olyan feladatok, pillanatok az életben, amikre születni kell, nekem a torna volt. Az olimpiai arany után éreztem, hogy én erre születtem, hiszen sok idő telt el négyéves korom óta, nagyon sok versenyt sikerült megnyernem. Ez óriási csoda az élettől, hogy ennyire sikeres tudtam lenni ebben a sportágban, hiszen nem volt mindig zökkenőmentes a sorsom, volt, amikor lecsúsztam olimpiáról, de újra fel tudtam állni. Az is jó az én pályafutásomban, hogy kaptam jót és rosszat is, de mindig a rosszból tudtam újra és újra felállni, tanulni, hiszen azért vannak az ember életében sikertelen pillanatok, hogy a sikert még jobban meg tudja becsülni.

–    De visszatérve a kezdetekre, egy szőnyegporolón játszottál kiskorodban és egy tornász edző lakott veletek szemben, aki felfigyelt rád. Így indult a te sportoló életed. Azt mondtad, hogy eleinte sírva mentél haza edzésről.
–    Az első két hét valóban így telt. Négy és fél éves voltam, amikor elkezdtem tornázni, idegen környezetbe kerültem a tornateremben, egyedül éreztem magam.

–    De mégis miért folytattad?
–    A szüleimnek köszönhető a „miért”, hiszen négy és fél évesen még nincs kialakult világképe egy gyereknek, ilyenkor lép be a szülők szerepe. Nagyon fontos, hogy merre terelik a gyermeket, egyébként én is látom már a kislányomnál, hogy belépett a szülői felelősség az életembe. De visszatérve az elsőkét hétre, valóban sírva mentem és sírva jöttem haza. A szüleim persze hoztak-vittek edzésre, hiszen ők érezték, hogy nagyon különleges dolog az, hogy rám talált egy edző, aki felfedezett bennem valami lehetőséget.

–    A londoni olimpiára még visszatérnék, úgy gondolom, hogy a sportoló az olimpián „más” lelkiállapotban kell, hogy legyen, mintha kiesne vagy megszűnne az idő.
–    Ez érdekes állapot, hiszen bizonyos pillanatokra emlékszem, de amikor fönt voltam a szeren és a gyakorlatokat csináltam, arra már nem emlékszem, csak a leérkezésre. Ez azért lehet, mert annyira fel vagyok készülve, hogy a gyakorlataim zökkenőmentesen menjenek, nincs olyan mozdulat a gyakorlatban, amire külön kellene figyelnem. Ugyanez volt a tavalyi világbajnokságon, de a versenyeimen annyira fel vagyok készülve, hogy mindig a bejelentkezésre és a leérkezésre emlékszem.

–    Egy ország izgul mindig érted.
–    Inkább a körülöttem lévők izguljanak, mint én, mert akkor már nem tudnék igazán „jelen” lenni a versenyen! (mosolyog)

–    1994-ben, csapatversenyen kaptad az első aranyérmedet, ez továbblendíti a fiatal sportolót, igazolta neked akkor, hogy érdemes küzdeni?
–    Igen, teljes mértékben, hiszen nagyon fontos a siker, nemcsak a sportban, bármely területén az életnek, nem lehet csak sikertelenségből építkezni. A siker fontos mozgatórugója az életnek, hiszen anélkül nem tudom teljes odaadással tenni a dolgomat.
Igen, ez volt a legelső publikus aranyérmem, de ezelőtt volt egy háziverseny, ahol a legelső edzőmtől – aki engem felfedezett – Demény Zoltántól egy csapattársammal kaptunk aranyérmet, amit régen az edzőm nyert, számomra az az első aranyérem. A 94-es csapatversenyen már jelenlegi edzőmmel versenyeztem, Kovács Istvánnal, akivel azóta is együtt dolgozunk, immár 21 éve.

–    Sportoló és edző között gondolom, kialakul egy apa-fiú kapcsolat?
–    Ez a maximális bizalom egymás iránt.
Kokó bá mindig meglátta, hogy melyik sportolót hová kell helyeznie, engem valahogyan mindig hátra rakott, hiszen azt mondta, ha valaki elhiszi magáról, hogy ő a legjobb, nem biztos, hogy azután is úgy hajt és dolgozik. Jó taktikája volt, hiszen 97-ben volt az első nemzetközi versenyem, amit aranyéremmel zártam és még abban az évben még két nemzetközi versenyt zártam aranyéremmel.

–    Szédületes pasas vagy!
–    Én mindig arra gondolok, hogy erre születtem! Egy hétig úsztam is, de rövid pályafutás volt az, ez az én utam, a mostani.

–    Krisztián, meddig megy el a sportoló? Hiszen egy centi hiányzik a bal kulcscsontodból, hol a hátár? Minden áron?
–    Nem, nem minden áron. Én mindig úgy éreztem, hogy addig, amíg nincsen olyan sérülés vagy fájdalom, ami kihat a magánéletemre is. Ez a kulcscsont komoly kérdőjelet vetett fel bennem, mert olyan fájdalmaim voltak, ami megkeserítette a civil életemet is, de közeleg a riói olimpia és sikerült úgy kikezeltetni és felépíteni a vállamat, hogy most tünetmentes.
Nagyon szeretem, amit csinálok! Az a Berki Krisztián vagyok, akit felépítettünk hosszú évek alatt, amíg sikeres tudok maradni, addig mindenképen teszem a dolgom, ha érzem, hogy jönnek jobbak, akkor el kell fogadnom és át kell adnom a stafétát.

–    Tudni fogod az idejét?
–    Nagyon sokszor azt hittem, hogy már eljött az a pillanat, de nyilván ilyen érzések lesznek még bennem. Tíz éve vagyok a csúcson, ez tornában egyedül Magyar Zoltánnak sikerült eddig, több tíz évig verte a mezőnyt és ott volt az első helyen. Biztos, hogy lesznek még bennem kételkedő pillanatok, de az edzőm, a családom abban segítenek, hogy a kétkedés önmagamban ne ragadjon meg bennem.

–    Neked a fizikai és mentális erőbedobás szinte fele-fele arányban van az életedben?
–    Teljes mértékben. Járok sportpszichológushoz, Lénárt Ágotához, akivel folyamatosan készülünk az új feladatokra mentálisan is. Tehát, amikor edzem, valóban jelen van a fizikai és mentális erő, mondjuk a fizikai 70, míg a mentális 30 százalékban. Viszont egy versenyen ez az arány megfordul. Élvezem az életem, én a versenyért dolgozom. Sikerélmény persze lehet az edzésen is.

–    A sikert vagy a kudarcot dolgozod fel nehezebben?
–    Attól függ, hogy milyen siker vagy kudarc!  A tavalyi évben volt egy országos bajnokság, ahol leestem a szerről, ez nagyon rosszul érintett: hazai közönség, jó formában voltam. Ezt a pillanatot nehezebben dolgoztam fel, mint az antwerpeni világbajnokságot, ahol szintén leestem, ennek ellenére vannak olyan sikerek, amiket könnyen fel lehet dolgozni és van, ahol nagyon észnél kell lenni: az olimpia! mely nagyon megváltoztatja az ember életét, csak akkor tudtam és értettem meg, amikor elindultam hazafelé, hiszen a világon ez a legnézettebb sportesemény. Aki sportszerető, aki kevésbé, az is nézi az olimpiát. Amikor a londoni olimpiáról hazatértem, odaléptek hozzám az emberek, és nem gratuláltak, hanem megköszönték az élményt, amit Londontól kaptak.

–    Az oimpiai arany a csúcs egy sportoló életében?
–    Magyarországon igen.

–    Miért más országban nem?
–    Máshol is, de itthon egy olimpiai arany kell ahhoz, hogy az embert elismerjék. Amikor nekem eb bronzérmem volt, 2004-ben, akkor mondták, ez jó, de ha aranyat hozol, az lesz az igazi. 2005-ben megkaptam az első eb aranyérmem, azt mondták, ez nagyon jó, de majd ha világbajnokságon érmet szerzel, az az igazi. 2007-ben meglett az első vb ezüstöm, erre úgy reagáltak, hogy majd legközelebb aranyat kapsz. 2010-ben megszereztem az első vb aranyérmemet, boldogok voltak az emberek, de ott is éreztem, hogy néhányan az olimpiai aranyat hiányolták még mindig.

–    Lásd Londonban az olimpiai aranyérem is teljesült! 2016-ban Rióban lesz az olimpia, azt mondtad, nem ezt tervezed az utolsó olimpiádnak. Illetve, Tokió a kedvenc városod és 2020-ban ott lesz az olimpia.
Miért Tokió?
–    Nagyon szeretem az ázsiai kultúrát és ezen belül Japánt, Koreát. Tokióban voltam 2011-ben világbajnokságon, onnan kvalifikáltam magam Londonba, az nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Ott nincsenek kategóriák, alázatosak, ott egy takarítónőt ugyanúgy megbecsülnek, mint egy ügyvédet vagy orvost, nekem ez nagyon szimpatikus.

–    Ez annyira rád jellemző megállapítás volt! Részt vettél egy gyermekétkeztetési alapítvány munkájában, amely munka gyümölcse az, hogy 128 gyerek meleg ételt kap naponta.
–    Ez olyan felemelő cselekedet volt, a Procter and Gamble és a Lidl szervezésében gyűjtöttünk az éhező gyerekeknek. Fontos volt, hogy a kampány mögé láttam és sikerült 5 millió forintot gyűjteni, ami tényleg eljut a gyerekekhez. Remélem, jövőre is tudunk majd segíteni! Kellenek az olyan dolgok, amik mögé teljes szívvel lehet állni.
Nagyon fontos az, hogy meg tudtam maradni annak, aki valójában vagyok. Nyilván a sport megtanítja az embert nagyon sok mindenre, de a legtöbb dolgot otthonról hozza az ember. Amikor elszállhattam volna, a szüleim voltak azok, akik helyes útra térítettek, mostanában nyilván az edzőm, aki nagyon hat rám, illetve a feleségem és a gyermekem.

–    Azt hiszem, te alapjában ilyen jó ember vagy.
–    Ugyanolyan vagyok otthon, mint bárhol máshol és fordítva is igaz ez.

–    Szüleid, családod felettébb büszkék rád, meg lehet ezt szokni, hogy egy olimpiai bajnok családtagjai?
–    Apukám mindig úgy enged el versenyre, hogy hozzak neki valami „csillogót”, és én próbálok eleget tenni a kérésének!

–    Te vagy most a legjobb a világon.
–    Én vagyok a világbajnok, de tudok olyat, aki jobb lehetne nálam.

–    De ott akkor valami hiányzik, mert te vagy a világbajnok! Mennyit dolgozol naponta?
–    Napi két edzésem van, reggel kilenctől délig, aztán van három óra pihenőm, majd három órától hatig ismét edzés. Minimum hat óra a napi edzésem.

–    Más a te életmódod? Dohányoztál már vagy sörözöl olykor, megengedhető ez?
–    Megpróbáltam a dohányzást, de luxuscikk, hiszen nagyon drága, a legfőbb ellenérvem az, hogy nagyon kihatna a teljesítményemre, negatív irányban. A nyári melegben egy sör jól esik az embernek, de nem vagyok alkoholfogyasztó!

–    Más a te étrended, mint egy átlagemberé?
–    Igazából bármit ehetnék, hiszen ledolgozom, de nem így van. Édesszájú vagyok, szeretem az islert, ezt nem vonom meg magamtól. Nem eszem zsíros dogokat, de figyelem azért a szénhidrát és fehérje bevitelt, azonban nem görcsösen.

–  Versenyek előtt nem változik ez az életmód?
–    Annyiban, hogy itthon én nem szoktam reggelizni, ami nem jó szokás, de az én szervezetem már ráállt erre. Reggel iszom egy kávét és a GNLD vitaminjaimat, délben eszem először, de a vacsorát szeretem a legjobban, mert szeretek nyugodtan étkezni, nem úgy, mint két edzés között.

–    Nyugalom! Van belőle elég?
–    Szerencsés ember vagyok, mert azzal foglalkozhatok minden nap, amit a legjobban szeretek csinálni. Nyilván kellenek olyan dolgok, amik kikapcsolnak. A tornán kívül én egy eléggé lusta ember vagyok.

–    Szeretnék én feleannyira lusta lenni, mint te!
–    Az adrenalin szintemet azért szeretem olyan fokon tartani, mint egy versenyen, így ha tehetem, eljárok gokartozni, autót vezetni. Rossz idő esetén playstation játékot szoktam játszani.

–    Kisgyerek maradtál!
–    A gyermeki énünket nem szabad feledni, nem is szabad teljes mértékben felnőni!

–    Valami hiányérzeted van néha?
–    Annyit kaptam a sporttól, hogy nincs hiányérzetem. Egyébként sem voltam soha egy party-arc, tehát az úgynevezett szórakozás sem hiányzott az életemből soha.

–    Egy éves múlt Lia, a kislányod. Mennyiben változott meg az életed, mióta édesapa lettél?
–    Teljes mértékben, hiszen, ami előtte szabadidő volt, az megszűnt, hiszen a kislányom lett az első, az ő akarata teljesül.

–    Ő a főnök?
–    Már első pillanatban „kenyérre kent”, ő mozgat, főleg engem. Azonban sok időnek kellett eltelnie, hogy rátaláljak az arany középútra, a sportolói és magánéletem között Lia születése óta. A feleségem is sportoló volt, így könnyebben tud azonosulni a gondjaimmal, megértő.

–    Te erről az életről álmodoztál, ha egyáltalán álmodoztál valaha?
–    Nagyon sokáig nem tudtam, hogy mit szeretnék a tornával. 2000-ben, amikor Csollány Szilveszter megnyerte a Sydney Olimpia aranyérmét, akkor döbbentem rá, hogy talán van nekem is lehetőségem, keresnivalóm ebben a sportágban. Akkor kezdtem el tudatosabban készülni, élni, tizenöt éves koromtól. Addigra megérett bennem egy olyan világkép, ha neki sikerült, akkor nekem is sikerülhet. Szeretnék minél több sikert elérni ebben a sportágban, hogy példát tudjak adni a mai fiatalságnak, melyre nagyon nagy szükség van. Nyilván az olimpiai arannyal ez könnyebb lett. Nagy dolog olimpiai bajnoknak lenni, de óriási felelősség is.

–    Mit szólnál ahhoz, ha a kislányod eléd állna majd pár év múlva és azt mondaná, hogy sportoló akar lenni?
–    A torna nagyon sok sportágnak megadja az alapját, kifejleszti a koordinációs képességet, a fizikális erőnlétet. Ha nem ez a sportág tetszene neki, vagy alkatilag nem felelne meg, akkor vinném máshová, azt szeretném, hogy sportoljon, de erőltetni semmiképpen sem szeretném. Az én szüleim sem erőltették, csak inkább teregettek a sport felé.

–    Mi a te legnagyobb vágyad?
–    Az elsődleges vágyam, célom a riói olimpia, de bízom abban, ha minden jól megy, hogy 2017-ben, Győrben lesz világbajnokság, hiszen 2002 után újra hazai világbajnokságon versenyezhetnék. Örülnék annak, ha hazai közönség előtt versenyezhetnék, ez feltenné a koronát a pályafutásomra.

–    Krisztián, ha újrakezdhetnéd, újra végigcsinálnád?
–    Mindent ugyanígy csinálnék! Nem bántam meg semmit az életben!

Dr. Szarvasházi Judit és Vészabó Noémi