Az ember alapvetően társas lény, igényli, hogy kapcsolódni tudjon a másikhoz, ezáltal a személyes tér jelentősége felértékelődik. A másik oldalon viszont a virtuális tér egy olyan tényező az életünkben, amelyet vagy megtanulunk kezelni és kontrollálni, vagy maga alá gyűr.
Van olyan ember, aki nincs fenn a Facebookon vagy az Instagramon? Milyen ciki lenne erre a kérdésre azt válaszolni, főleg nyilvánosság előtt, hogy én nem vagyok fenn. Ha egy személyes példával élhetek, akkor elárulom, hogy én sokáig azt se tudtam, mire jó az Instagram, mai napig nem tartom fontosnak, még akkor sem, ha a barátaim sokszor rám olvassák, hogy le vagyok maradva és kimaradok az élményből. Vitathatatlan, hogy nyomás nehezedik ránk, megítéltetünk azáltal, hogy részei vagyunk-e annak a közösségnek (rengeteg csoportban, fórumon, internetes felületen tudunk közösséget alkotni, ami persze virtuális), vagy sem.
Ennek a mozgatórugója a valahova való tartozás. Pszichológiai jelenség tehát az, ha nem merek nemet mondani vagy ha megalkuvásnak élem meg a regisztrációt. Társadalmunkban a közösség már kora gyerekkorában utoléri az embert, egyrészt, mert a család is közösség, másrészt, mert legkésőbb az óvodában belekerül a közösségbe. Bölcsődében ugyan még nem, de az óvodában már egymással is játszanak a gyerekek. Mivel a legtöbb ember a társak mellett biztonságra is vágyik, jobban szereti ugyanazokat az arcokat látni maga körül. Ezt pedig már felnőttkorban úgy érheti el, ha szó szerint is közösséget vállal a valamiben hozzá hasonlókkal.
Van, aki a munkahelyén találja meg őket, van, akinek egy klubba, egyesületbe kell belépnie ehhez, vagy napjainkban a fent említett virtuális csoportba, beleértve a közösségi oldalakat is. Lássuk, hogy a virtuális világban alkotott „mi” érzés ugyanolyan hasznos, mint más helyzetben, tehát egy a sok közül a Facebook és az Instagram mint virtuális tér.
A lehetőség mindenképpen ott van a virtuális közösségekben is.
Gondoljunk bele, hogy az internet, a közösségi oldalak, applikációk által legyőzhető a fizikai távolság, szinte bármikor kapcsolatba tudunk lépni a másikkal. Azonban a függőség már nem elfogadható, nem bújhatunk a mögé, hogy „de hiszen csak játszik a neten a gyerek, jobb, hogy nem az utcán csavarog…”.
Egy kis statisztika
Maga a Facebook folyamatosan szolgáltat önmagáról alapvető statisztikai adatokat. Ezek szerint 2012-ben az átlagos felhasználónak 130 ismerőse volt, havonta 90 alkalommal osztott meg az üzenőfalán valamit, és több mint 80-féle közösségnek, csoportnak, és online szervezett eseménynek volt a tagja. Ma összesen több mint egymilliárd(!) felhasználója van az oldalnak, közülük Magyarországon 4 300 000 felhasználó él, ez a hazai internetezők kétharmada. A magyar felhasználók 48%-a férfi, 52%-a nő, és a 18 és 34 év közöttiek majdnem a felhasználók felét adják ki.
A Facebook pszichológiája: ki milyen típus?
A sok posztolgatás arra enged következtetni, hogy sokat lógunk a Facebookon, vagyis függővé váltunk. Mindaddig nincs ezzel gond, míg nem megy a családi kapcsolatok, a munka vagy a tanulás rovására. De a függőség mellett sokkal fontosabb az, hogy miket teszünk közzé. Bár a megosztásokból nem következtethetők ki 100%-ban az egyén személyes tulajdonságai és gondolatai, azért sok minden kiderülhet belőlük. A levont következtetések alapján négy csoportba lehet osztani a Facebook-felhasználókat.
A Facebook-függőség minden második embert érint, főleg fiatalokat.
A Facebook-aktivitás jelentése
A Facebook használói különböző szempontok mentén és különböző célok érdekében használják a közösségi oldalt. Az ott folyó társas viselkedések hatásmechanizmusának megértéséhez a motivációk azonosítása létfontosságú. Annak tanulmányozására, hogy milyen motivációk állnak a használat hátterében, a legtöbb kutatás a szükségletkielégítés elméletéből indul ki, tehát önös cél vezérel minket, profitálni szeretnénk belőle, és elérni vágyainkat, szükségleteinket.
Aki egyáltalán nem posztol, az szeret a háttérben maradni, de a folyamatos megfigyelés révén sok olyan információhoz hozzájut, amelyet egyébként lehet, hogy a való életben sosem tudott volna meg. Az ilyen emberek titokzatosak, de ártalmasak lehetnek. Miattuk is érdemes beállítanunk a meg-osztásaink láthatóságát. Az ilyen felhasználó rejtőzködik, de közben megfigyel és elemez. Mindent tud mindenkiről, de gondosan figyel arra, hogy az ő valódi énje, személyisége ne kerüljön be a „közösbe”. Ez a típusú működés destruktív, hiszen a közösség attól közösség, hogy nem egyoldalúan teszünk bele valamit. Érdemes látni, hogy ezen kategóriába tartozó egyén fél, leginkább a megszégyenüléstől és a lelepleződéstől. Ezt értsük úgy, hogy számára egyszerre vonzó és pozitív élmény a közösségben lenni, de frusztráló is, mert attól retteg, hogy őt nem fogadják el. Itt jegyzem meg, hogy ez a rejtőzködő működés még mindig jobb, mint az, amikor valaki teljesen torzítani akarja a valóságot: olyan képet tesz fel, ami át van szerkesztve, olyat ír ki, ami nem valós.
Tehát a valóságot hamisítja meg, és elindul a lejtőn, ahonnan nincs megállás. Az élete egyik fontos tere lesz a Facebook, amelytől függ, mert az előbb említett eszközt használja fel, hogy önmagát elfogadja. Ezek az emberek tévesen azt feltételezik, hogy másképpen perifériára kerülnek, és elhagyják őket. Ami közös a rejtőzködő és a túlkompenzáló felhasználóban, az a készenléti állapot, a szorongás: „Ha kiderül, hogy nem vagyok jó semmiben, akkor magamra maradok…” Ezt egy páciensem mondta, aki hosszú idő után jött rá, hogy a függőség hátterében gyenge lábakon álló önértékelése áll. Az, hogy a közösségi oldalakban találta meg a lehetőséget, hogy csökkentse a belső feszültségét, véletlen. Az ilyen függő ember az élet más területén is fél, és bizony más módon is kiütközhet a pszichés zavar következménye, akár alkohol formájában, akár kapcsolatfüggőségben stb.
Facebook-felhasználók
1. A kukkolók, akik ritkán posztolgatnak, de mások megosztásait követik, kommentálják
2. Az informátorok, akik kapcsolatokat építenek, folyamatosan beszélgetnek az ismerősökkel annak érdekében, hogy megtudják, ki hol mit csinál éppen
3. Az önimádók, akik csak magukról raknak fel képeket, és minden megosztásuk énközpontú (egoista)
4. A híresztelők, akik minden életmozzanatot megosztanak, gondolataikat idézetek formájában teszik közzé
Számos olyan felhasználó van, aki sokat cserélgeti a profilképét, ők is önértékelési problémával küzdenek. Ha nem kap elég lájkot, azonnal képet cserél. Ugyancsak megfelelési kényszerrel küzd, akárcsak az, aki folyamatosan posztolgat. Tökéletesnek szeretne látszani, ezért általában tökéletesre sikerült fotókat tesz közzé.
Aki élete minden mozzanatát megosztja, az bizonytalan személy. Az ilyen személy is vágyik a visszajelzésekre. Ha a visszajelzések pozitívak, akkor kitart az elhatározásaiban, azonban ha leszólják a megosztásai miatt, akkor elbizonytalanodik, kétségbeesik, mert azt gondolja, hogy minden, amit csinál, az rossz, unalmas. Más által határozza meg az önértékelését, vagyis ahogyan látja önmagát. Ki van szolgáltatva mások reakcióinak. A képlékeny önértékelés a jellemző rá. Olyan felhasználó is van, aki folyamatosan idéz, ő nem meri felvállalni a saját gondolatait.
Érzéseit idézetek formájában közli, remélve, hogy mások megértik, mire gondol. Az ilyen felhasználó arra is vágyik, hogy mások érdeklődjenek utána. Az idézgetés nem más, mint egy burkolt üzenet, amellyel hárítja a felelősséget, számára a nyílt kommunikáció veszélyes. A veszély számára az, hogy megítéltetik, ha önmagát adja. Ismerős talán önöknek az a felhasználó is, aki mindenféle vicces dolgot közzétesz, nem áll másból az üzenőfala, csak vicces videókból, személyes tartalom nincs: az ilyen megosztások által szeretne népszerű lenni, miközben lehet, hogy éppen ezek miatt lesz idegesítő.
Mindezek mellett az is sokat elárul egy Facebook-felhasználóról, ha nyilvános hozzászólásban kezd vitatkozni valakivel. A személyes beszélgetések kiposztolása tudatos bosszúra utal, míg az exbarátnőről vagy az új pasiról szóló képek és megosztások párkapcsolati elakadásról tanúskodnak. Aki álnéven van jelen, az rejtőzködik valaki elől, aki folyton kritizál, az pedig belső szorongásokkal küszködik.
Néhány érzés, tulajdonság, amelyet a közösségi média képes belőlünk előhozni:
• Egoizmus: hiúságunknak, önközpontúságunknak, magamutogatásunknak remek táptalaja a közösségi háló. Tökéletes beállítású, agyonfilterezett képeket posztolunk magunkról, különleges helyekről jelentkezünk be, élvezettel gyűjtjük be a kedveléseket és a kommenteket. Néha csalunk is: a hozzászólásokat könnyen lehet manipulálni, csak a pozitívokat meghagyva, a posztokat ügyesen fenn lehet tartani, az akadékoskodó ismerősöket letiltani, és még sorolhatnám. Szépen felépül hamis énképünk, amelynek „csupán” annyi a baja, hogy nem valódi, és rendkívül gyenge és ingatag lábakon áll!
• Kisebbrendűség: a mérhetetlen ego mögött valójában önértékelési problémák húzódnak! Miközben kényszeresen igyekszünk fenntartani magunkról az általunk vélt pozitív képet, valójában irigykedve nézzük mások életét: szebb, jobb, okosabb, gazdagabb, tehetségesebb, gondtalanabb, mint mi. Mennyivel könnyebb neki!
• Szorongás, félelem: ismerős feszültség a gyomorban vagy hirtelen felrobbanó düh, mikor felfedezzük az általunk nem kedvelt személyek bejegyzéseit. Néha már nem is kell, hogy örömködő posztok legyenek ezek, a puszta létük kiborító számunkra.
• Uralkodni vágyás: a Facebook révén „felügyelői” énünk is remekül kielégül. Egész nap a kontroll, az irányítás illúziójában lebeghetünk, komment- és like-áradatot zúdítva másokra. Ára „csupán” annyi, hogy figyelmünknek 0–24 órában töretlennek kell maradnia!
• Rosszindulat: többnyire pletykálni is szeretnek az emberek, kibeszélni a másikat, leértékelni, kinevetni. Ez egy eszköz, hogy jól érezzem magam… mások kárán.
• Boldogtalanság: életünket – amely olykor magányosnak, sivárnak tűnhet – néhány pillanatig ellensúlyozni tudjuk virtuális „ölelésekkel”, látszattörődésekkel.
• Érdektelenség: ma már egyszerűbb boldog szülinapot kívánni valakinek az idővonalán, mint bekopogni hozzá. Könnyebb, mert valójában élőben kedvünk sincs hozzá, és nem is érdekel bennünket az illető.
Milyen hatással van ránk a közösségi média?
A közösségi háló használata befolyásolhatja a felhasználó személyes attitűdjét és viselkedését. Egy több mint 1000 főt megkérdező svéd tanulmány arra jutott, hogy a facebookozással töltött idő csökkenti a szubjektív jóllét érzését, de csak nők esetében. A kutatók magyarázata szerint a Facebook egy torz képet közvetít felénk: mindenki mást kissé pozitívabban látunk, mint a valóságban. Más kutatók is megerősítik, hogy a Facebook tanulmányozása olyan benyomást nyújt, mintha mások élete jobb, boldogabb lenne. A Cornell Egyetem kutatása szerint az önbecsülés mutatója azoknál az embereknél mutat némi emelkedést, akik nemcsak „megfigyelték” mások adatlapját, hanem a sajátjukat is szerkesztették, aktívan használták. A legtöbb kutatás azt támasztja alá, hogy a passzív használat negatív következményekkel jár: egy német kutatás például azt tapasztalta, hogy a passzív tevékenységek csökkentik az élettel való elégedettséget. Egyesek az irigységet jelölték még meg, vagyis látszik, hogy a Facebook hatással van ránk, befolyásolja és meghatározza a személyiségműködésünket.
Makai Gábor
klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, az MPE kandidátusa
Hivatkozások
1. Ujhelyi, A.: A Facebook szociálpszichológiája. Szakirodalmi összefoglaló. Alkalmazott Pszichológia, 2014
A cikk a Patika Magazinban jelent meg, keresse a gyógyszertárakban!
