Vészabó Noémi egyedülálló novelláskötetének címe – „Szeretni egyszer bolondulásig” – beszélő cím: pontosan lefedi a novellafüzéren átívelő fő mondanivalót. Azt, hogy a szerelemnek semmi köze a lányregényekhez, sokkal inkább az ember lét szinte szükségszerű tragédiájához: ahhoz, hogy az olyan nagyon vágyott szerelmért szinte mindenünket képesek vagyunk feláldozni. Ha úgy hozza a sors, néha még ép elménket is.
Szerelmi idillt ígérő könyvek sokasága várja a boltokban, hogy társunkul szegődhessen a nyaraláson. Nagy a keletjük, hiszen a sorokat olvasva a felhők még áttetszőbbé válnak, a remény a napsugarakkal együtt könnyű fátyolként lengi körül a könyv felett könyöklőt. Az idill azonban a könyv végére érve legtöbbször nyom nélkül tovaszáll, és nem marad más belőle, csupán egy rózsaszín vagy halványlila borítójú könyv, ami később már csak portörléskor hívja fel magára a figyelmet.
A tapasztalatok birtokában felmerül a kérdés: olvashatunk e- egyáltalán úgy a szerelemről, hogy a szöveg ne csak magával ragadjon bennünket, hanem arra is képes legyen, hogy elgondolkodtassa olvasóját. Hogy a szöveg befogadásával ne csak a tér-idő koordinátákon léphessünk túl néhány órára, hanem valóban gazdagodjunk is ön-és emberismeretben, bölcsességben, és segítségével képessé váljunk arra, arra, hogy – felismerve nemcsak a szerelem igazi természetét, de saját magunk szerelemhez való valódi viszonyulását is – változtassunk eddigi szemléletünkön. Az ilyen bestseller ritka, mint a fehér holló – azonban mégis létezik.
Vészabó Noémi nagy szövegérzékenységével és nem utolsó sorban igen nagyfokú emberismeretével olyan, egytől egyig a szerelem témájával átszőtt novellákat oszt meg velünk, amelyekben a figyelmes olvasó nemcsak önmagára és környezetére ismerhet, hanem, az olvasottakat végiggondolva átértékelheti eddigi viszonyulását, megváltoztathatja eddigi gondolkodásmódját.
Részlet a könyvből
Vészabó Noémi: A fehér köntös
/részlet a könyvből/
Amikor meglátta a férfit a kórház folyosóján, zavarba jött. Szemérmesen megigazította a haját, és azonnal eszébe jutott, hogy nagyon rosszul néz ki: sem smink, sem frizura, ráadásul az ormótlanul nagy méretű fehér köntöse sem emelte kinézetét. A férfi viszont még pizsamában és köntösben is olyan volt, mint egy görög félisten, ahogyan végigvonult a kórház rideg és kopott kövein.
Este elhatározta, hogy kicsit lendít állapotán, és amennyire lehet, megpróbál jól kinézni, bár betegsége miatt tudta, nem a fénykorát éli. A délelőtti vizit után izgatottan keresgélt táskájában, s talált is egy kellemesen korallos színű rúzst, halványfényű arany szemhéjfestéket és egy félig beszáradt alapozót – több mint a semmi, gondolta. Hanyag mozdulatokkal feldobta a szemfestéket, mely kiemelte szeme színét, a rúzs pirosítónak is megfelelt és legalább nem tűnt harsánynak vagy közönségesnek. Ha nem is profin sikerült, de elégedett volt az eredménnyel, mégis jobban mutat. Bár a köntössel nem tudott mit kezdeni, elhatározta, amint kiengedik, vesz egy újat, valami finom és nőies darabot, talán türkizkéket, mert az jól áll bronzvörös hajához és barna szemeihez.
A büfébe indult, szendvicsért, kávéért. Éppen belefutott a férfibe, aki szintén a büfébe igyekezett, egymásra mosolyogtak, a férfi elegánsan biccentett, jelezve, észrevette őt. Olyan jólesett neki a férfi intelligens jelzése, hogy elborította a szívét valami melegség. Már előző este is azon gondolkodott, vajon mi lehet a férfi foglalkozása, mert az látszik rajta, hogy nem egy egyszerű eset.
Lehetne festőművész, rendező vagy szobrász ezzel a kinézettel, hiszen ápolt szakállával és hosszú hajával, s egyáltalána különc, de sármos modorával nem tudta elképzelni, csak valami nem hétköznapi embernek. Feltűnt viszont, hogy a férfi iszogathat, vagy legalábbis nem veti meg a bódító nedűt, úgy tűnt, ahogyan a büfében közelebbről szemügyre vehette a különös és lehengerlő férfiút. Hirtelen hozzálépett a férfi, és finoman zengő hangon megkérdezte, csatlakozhat-e hozzá.
Katinak eszébe jutott, milyen jó, hogy megtalálta a szemfestéket és a rúzst, mégis ápoltabb és csinosabb így.
– Természetesen, uram, hiszen jobban esik együtt kávézgatni ezen a nem túl romantikus helyen – mosolygott Kati, és közben le sem vette szemét a váratlan látogatójáról.
Jó pasi, bevállalnám – gondolta, miközben megtörtént a bemutatkozás –, csak az a rohadt köntös ne állna olyan rosszul rajta.
Órákig beszélgettek a büfé viaszkosvászonnal letakart, műanyag asztalánál, mégis úgy érezte magát, mintha egy elit kávézó teraszán ücsörögnének. Megbeszélték, hogy amíg a kórházban vannak, mindennap együtt kávéznak, és vacsora után a félhomályos folyosón sétálgatnak majd, mintha Róma alkonyati árnyait élvezhetnék.
– Ha akarod, látod, akkor a tiéd lehet minden – mondta Gyuri.
– Neked könnyebb, hiszen te költő vagy, és valami más világban élsz! Én nem tudok olyan lenni, mint te, hiszen én még csak ábrándozni sem mertem soha, de azt hiszem, a művészemberek bátrak és gyermekek, hiszen ők megengedhetik maguknak a bátorságot, hogy elhiggyék az álmokat.
– Az álmokat bárki elhiheti, hiszen abban a pillanatban már elkezdődik a varázslat, amikor hinni mered. Légy szabad, ez a titok! Persze a szabadságot a lélekben kell tetten érni, és az nem mindig könnyű.
Miközben a kórház folyosóján randevúzgattak esténként,Gyuri váratlanul megfogta Kati kezét, és ugyanolyan természetességgel beszélt tovább a lélekről, a fájdalomról, a zuhanásokról… Kati mérhetetlenül boldog volt, úgy érezte, egy tündérmesébe csöppent, ahol lehet királylány vagy hercegnő, vagy éppen ennek a mágikus költőnek a múzsája. Eszébe jutott, hogy mennyire gyűlölte a gondolatot is, hogy kórházba kellett vonulnia, és erre ott találkozik egy valószerűtlenül mesebeli férfivel, akit álmaiban sem tudott volna magának elképzelni.
Katit előbb hazaengedték a kórházból, de nem múlt el úgy nap, hogy ne látogatta volna meg Gyurit, aki mindig határtalan és gyermeki, kitörő örömmel fogadta. Elhatározták, hogy összeköltöznek, amint a férfi is hazamehet, közben Kati szorgalmasan hordta be a kórházba a gyümölcsöket, gesztenyepürét és minden finomságot, amit a férfi megkívánt. Egy napon aztán Gyuri azt kérte, hogy vigyen neki egy üveg vodkát, mert annak kevésbé érezni az illatát.
– Ugye viccelsz? – kérdezte tágra nyílt szemekkel Kati.
– Kórházba italt? Gyógyszereket kapsz, ne hülyéskedj, nem szabad! – Katikám, tedd meg, kérlek, úgy megkívántam, esküszöm neked, senki nem veszi majd észre. Másnap délután megérkezett a várt ital, Kati gondosanbecsomagolta egy papírzacskóba, nehogy valakinek feltűnjön az alkoholosüveg…”
Érdekli a törénet befejezése? Szívesen belelapozna a kötetbe. Rendelje meg most a novelláskötet a Galenus kiadó oldalán!
